Nyugat · / · 1927 · / · 1927. 12.szám · / · IRODALMI FIGYELŐ
Ezeket az érzékeny hullámzású, mesterségesen elszürkített prózaverseket nem a lendület pátosza és nem a nyelv ereje lelkesíti lírává, hanem maga az embertartalom: az ábrándja-vesztett lélek fanyar lamentálása. Ez a «bécsi hivatalnok», aki e két tucat versből beszél hozzánk «Magyarországból szakadt remegő szemeivel» mintegy élethelyzeti konzekvenciáját viseli annak a pesszimista-irónikus, mondhatjuk, emigrációs lelkiségnek, mely Barta Sándor Együgyű Zackariásában likvidálta a forradalmat. («A népet az ő megváltóitól kell megváltani.»)
«...minden városnak csak ilyen alserstrassei vannak» - írja egyhelyütt, de amíg otthoni napjaiból kényszerűen kinőtt fiatalságával e szimpla észlelet szenvtelen megfogalmazásáig eljut: sok reménységére futott hályog, sok álmot temetett el még melegen, ahogy magányos óráiból feljött, sokszor megvásott a körme sokféle tapogatásban... Bizony a helyzettel idejekorán meg kell alkudni, amíg a helyzet is hajlandó az alkura - és ime, a költő úr most hasznos számokat ír hasznos rubrikákba a hivatalban, ahol «egyforma ütemmel loccsan a tinta, papír és papír-villany gépek, telefonok... az asztalok körül mély utak vannak, bezárt ablakokkal ülnek az emberek sok mindenféle helyről érkeztek, hegyeket is láttak, de erről nem beszél senki.» Valóban, a hegyekről ne beszéljünk, mert a hegyek a szabad élet, a hegyek a lázadás, a hegyek a «kaland lehellete» és minden, minden, amitől egy életre elzárták a rubrikák robotosát. Ellenben: «van egy könyvszekrényem, most vettem, berakott barokk, ó szív, kell-e még több és abban egy teljes Goethe bőrkötésben». Egy kis tetszelgés a beérkezett kispolgár pózában igazán megengedhető siesta a fáradt hivatalnoknak. Máskor meg lírai meghatódottságát vicces kiszólásokba játssza át, megállapítja például, hogy «ha délnyugatra mész, ott is bajaid lesznek a vegyülettel», vagy hogy «alapjában véve a szilva-krampusz sokkal komolyabb, mint a zsakettes költők».
A füzet végefelé egyre kevesebb bepillantást enged személyes bajaiba, egyre jobban megsápadnak a naturális elemek, az egyéni élmény nagy vértelen árnyékokká nő meg, a sorok lélegzése fulladtabb, illata sűrűbb - és kapunk egy lírai homunkuluszt, laboratóriumszagú verseket, amelyek a költő régebbi ópuszaihoz viszonyítva, olyanok, mint a frissen serkent szakáll mellett az a szőrkomplexum, mely a halott arcán még napokig tovább nő.
Ezeket a lírai konstrukciókat a versélvezés hagyományosan bevált eszközeivel nem lehet megközelíteni; itt minden az intuitív érzékenységre apellál:
mikor a földhajtások alatt a szél megindul
a hosszu ujjak alatt a fény
a fényszál végnélküli útja a kapocs
a hang ismeretlen törvények szerint dobál
Ez a kis vers üvegharang alatt, légüres térben remeg, de remeg! A sorok csöndes hullámzása a végén hosszan kicseng; a szavakat mintha ősi meztelenségükben éreznők, amint éppen küzködnek a meg nem másítható értelemmel.
Valóban makulátlan példája, legjobb eredménye Nádass verskonstrukcióinak.