Nyugat · / · 1927 · / · 1927. 12.szám · / · IRODALMI FIGYELŐ
Soha nem voltam szorgalmas és türelmes olvasója Wellsnek. Ha valamit olvastam tőle, azért tettem, mert alkalmilag nem volt egyéb olvasni valóm. Hogy Dosztojevszkij első könyve a kezembe került, úgy éreztem, a fekete sorok között egy ember tragikus sorsával találkoztam, egy kimeríthetetlen érzés- és gondolatvilággal ismerkedtem meg s ha világszemléletem nagyon sokban nem is egyezett a szerző világszemléletével, pánszláv és krisztianista célkitűzéseivel: éreztem, hogy az ő megismerésén át közelebb jutok önmagam megismeréséhez is. Első könyve után tehát kerestem az alkalmat, hogy minél több munkáját megismerhessem s a Dosztojevszkij-könyvek elolvasása lelki élmény s magamkiművelő szükséglet lett a részemre. Wells írásai soha sem adtak élményt s ahol nem egyeztek a nézeteink, ott nem a meggondolkoztató ellenfelet, hanem a felületen úszó, könnyen dolgozó és feltünően jó tüdejű zsurnalisztát láttam a szerzőben. S bevallom, az író termékenységével nem tudott lépést tartani olvasói szorgalmam, vannak Wells-könyvek, amiket fel sem nyitottam. Mégis, boldogan éltem elmaradottságom tudatában mindaddig, míg «William Clissold világa», ez a «zseniális gondolatoknak» állítólagos tárháza, a «szociális fejlődésnek ez az új utakat mutató üstököse» meg nem jelent Európa elborult egén. Évekkel ezelőtt egy plakátra kent idióta figura minden palánkról és hirdetési oszlopról megkérdezte a dolga után rohanó embertől: «Tudja Ön, hogy mi a Lysoform?» - most pedig minden második krejzleros, romantikus szocialista és elhülyült filozopter azzal a titokzatosan sokat ígérő kérdéssel csap a gyanutlan ember arcába: «Olvasta már Wells Clissoldját?»
Hát igen, én is olvastam! Az önmegtartóztatásban sem tudunk a végletekig konzekvensek maradni, ha valamit sokatígérően felénk dobnak, utána kapunk, mint kutya a légynek. Már pedig régen nem dobtak a magyar olvasó elé olyan jól kiszámított gesztussal valamit, mint az utóbbi években a kilószámra termelt Wells-könyveket. A legutóbbi két kötet a kátyúba jutott szocializmus vádirata akar lenni, melyet William Clissold nevű öregúrral mondat el Wells végtelen papíríveken keresztül. Hogy Wells mennyire komolyan veszi gyönge szerkezetű regényében összegyüjtött okoskodásait, annak jellemzőjét mindjárt a könyv belső címlapja elé írt bevezetőben megkapjuk. Ha nem lenne az első pillanatra félreérthetetlen az író agitatív célja ezzel az előszóval, akkor azt kellene mondanom, az egész nem egyéb idejemult, együgyű mókánál. De ha Wells az én véleményem szerint nem is elsőrendű gondolkodó, elismerem, hogy tisztában van a propagandacsinálás módszereivel s úgy mint a könyvében több helyen, az előszóban sem veti meg a népboldogító agitátor olcsó fogásait. A könyv elolvasása után kétségtelen, hogy a regény főalakja, William Clissold maga a szerző s amit elmond, az Wells lexikális tudásból és felületes tapasztalatokból leszűrt szubjektív véleménye emberekről és dolgokról. De mégis, hogy az egész objektívebb beállítást kapjon s hogy az olvasó bizalmatlanságát jóeleve leszerelje, így ír a szerző: «Ez a könyv regény és semmi egyéb. William Clissold képzelt alak, aki jellemének és típusának megfelelő módon gondolkodik. Liberális szellem, de a szó legtágabb értelmében... A nézetei néha - de nem mindig - közel járnak a szerző személyes nézeteihez.» Tehát: «Ez a könyv tisztára csak költői mű és nem irányregény»...
Wells többízben kinyilatkoztatta, hogy nem pályázik a föltétlen művészi elismerésre, az emberiség ügyét szolgáló zsurnaliszta akar lenni. Én ezt annál is inkább elhihetem neki, mert sohsem tartottam alkotó művésznek. De éppen az író elveire való hivatkozással joggal megkérdezhetem, hol van ebben a nagyon is nem regényben Clissold úr egyéni véleményeivel szemben álló figura, aki az emberiség ügyét előmozdítani akaró Wells nézeteit képviseli száz százalékban? Ezt a hiányosságot talán a regény kompoziciós hibájául jegyezhetném fel, ha nem tudnám, hogy a szerző velem együtt tudja azt, hogy ez nem formahibája, hanem célszerű alapja, tendenciózus lényege az egész munkának.
Ezután a kétfelé kancsalító előszó után kezdődik maga a nagy mű s valóban egy öregúr érzelmi világának szentimentális aláfestésével, egy kormányengedéllyel működő ellenzéki lap vezércikkírójának bombasztjaival s a bőbeszédűség minden kétes erényével terhelten.
Ahhoz azonban, hogy polemikus formában a könyv tulajdonképpeni lényegéhez elérhessek, az állítólagos regény regénytémájára és formájára is ki kellene térnem. De hogyan ismertessem egy regény témáját, mikor az a regény félreismerhetetlenül egy, a körülményektől megbántott vagy öregségében elfáradt ember társadalomtudományi tévelygése végérejárhatatlan fejezetekben s minden egyéb csak staffázs, csak mesterségbeli fogás a könyvben a szerző által előadott elmélkedések elfogadtatására. Ha, akár a klasszikus kompozició törvényei szerint, akár a modern impresszionista vagy szimultán regények értelmében nyúlunk hozzá Wells könyvéhez, a fölényes írni tudáson, a kifejezés technikáján kívül semmi nem marad a kezünkben, az egész munka, mintegy gerinc- és váznélküli massza kifolyik az ujjaink közül. Mert hiszen tudományos munkának nem egyéb regényes elbeszélésnél, regénynek nem egyéb tudományos frazeológiába öltözött nagy általánosságokban tartott okoskodásoknál. Ezek az okoskodások unalmassá teszik a rengeteg oldalakat, az előadott szerelmi kalandok pedig híggá, langyossá keverik az író messiási pózait. Wells azt is mondja az előszóban, hogy ő el tud képzelni egy nem szerelmi regényt is, kell hogy egy új eszmével való találkozás legalább olyan jelentőséggel bírjon az emberre nézve, mint egy szerelmi történet. - Ez az igazság valóban nagyon helyénvaló lenne már. A regényirodalmat ki kell menteni az olcsó romantika, az erotikus lázak és egyéb nyavalyák szolgálatából.
De mit szóljak ahhoz, ha annak az írónak a könyvében, aki leplezetlenül hivatottnak tartja és hirdeti magát társadalmunk megreformálására - nagyon is kiélezetten, nagyon is gondos keverésben benne találom az olvasó regényes hajlamait kielégítő szerelmi háromszöget, a zsarnok némbert, a démonikus szinésznőt és az angyali tisztaságú uccalányt?! Mert Wells, ha nem is regényt írt ebben a könyvében, a regényes alakok és helyzetek beállításáról és kihangsúlyozásáról nem feledkezett meg. Nézzük: William Clissold tudós és gyáros úr jómódú családból származott, de apja némi pénzelkezelések miatt börtönbe került, mielőtt azonban a törvény teljes szigorral lesújthatott volna rá, a cella ajtajában (tehát éppen a kellő pillanatban) méreggel megöngyilkolta magát. A család két fia, William és Richard apanázzsal felszerelten, de természetesen a templom egereit is megszégyenítő szegénységben diákoskodtak s ilyen szegénységben is éltek mindaddig, míg munkájuk jutalmául mindketten roppantul meg nem gazdagodtak. De később sem estek tétlenségbe, sokat verítékeztek s mivel William erősen szexuális természet is volt, sok megpróbáltatás és megkínoztatás várt rá a szerelemben. Wells szavahihetősége szerint négy különböző rangú és természetű nővel élt együtt. 1. Közönséges polgári lány, aki se szép, se okos nem volt s akit Clissold úr nem is a nemesebb szerelem parancsára, hanem lebírhatatlan szexuális megkívánásból vett el. Nem voltak boldogok. 2. Egy csúnya gazdag ember gyönyörű fiatal felesége, aki Clissold úrért elhagyta férjét, határtalanul boldogok voltak s az imádott nő kedvese karjai között halt meg tüdővérzésben. 3. A világ legszebb szinésznője, Clissold úr a megbolondulásig szerette, de mivel nem tudott a további üzletkötések és a szinésznő lángoló szerelme között végelegesen választani, az imádott más valakivel elutazott Afrikába. 4. Egy vöröshajú tündér, akire Párizs uccáin talált rá Clissold úr s mivel az első együtt-vacsorázás alkalmával sikerült észrevennie a nőben az ártatlanság istennőjét, titkári minőségben magához vette s később nagyon mélyen megszerette. Ennek a nőnek a társaságában írta meg az itt tárgyalt könyvet s már éppen elfogta a leküzdhetetlen vágy, hogy két gyermeket kapjon Clementinától, mikor a végzet mindkettőjüket kitörülte az élők sorából. Clissold autóturára indult menyasszonyával, gyönyörű nap volt, alkonyattájban azonban az egyik útkanyarulatnál a pásztor kisfia hirtelen az autó elé került s mialatt Clissold a halálos veszedelembe jutott gyereket ki akarta kerülni (az autó éppen egy töltésen futott), a kelleténél cérnaszálnyival nagyobbat rántott a kormánykeréken s a gép szörnyű robajjal a mélységbe zuhant. A két utas, mondjuk a mennyország kapujában, menthetetlenül szörnyethalt... A szerencsétlenség szinhelyén megjelenik William bátyja, egy végső, egyívnyi utószóban még elmond egyet és mást öccse 700 oldalon át már különben is közhírűvé lett tulajdonságairól s hogy az egész képet felejthetetlenül emlékezetünkbe vésse, azt is lejegyzi, hogy: «Ennyire összetört kocsit még soha sem látott. Csak az egyik kereke, az ülése és a sárhányók maradtak épen.»
Nehéz feladatra vállalkoztam, de azt hiszem, a fentiekben mégis csak sikerült a könyv regénytémáját elmondanom. Erre még senki sem vállalkozott a magyar kritikusok közül, erről a részről, hogy úgy mondjam, mélyen hallgattak, mintha nem is lenne ez a könyvnek vagy becsületes egyötöde. De lehet, hogy igazuk van a kritikusoknak, mért beszéljen az ember arról, ami vitathatatlanul rossz, ha van olyasmi is a kezünk ügyében, amit legalább jónak érthetünk vagy magyarázhatunk félre.
S ebben a könyvben ezeken a füzetes olvasmányokba illő szépirodalmi kliséken és vaktöltéseken kívül még sok egyéb komoly dolgokról is van szó. S a szerző nem retten vissza attól, hogy őszintén szóljon, bárha tudja: «Lesz ember, aki azt mondja majd rá, hogy önző és kiméletlen... Önzésből álmodozik a világköztársaságról, a gazdasági káosz rendezéséről és a társadalmi élet szexuális vonatkozásainak tisztaságáról.» Igen, ő ezzel a vádaskodással nem törődik és kimondja, «hogy az európai rendőrség pompás szolgálatokat tesz az emberiségnek, de erre csak azért képes, mert távol tartja magát a politikától.» És meggyőződéssel indítványozza, bárha: «Szép dolog a nemzetközi bíróság, a Népszövetségnek is lehet még valami értelme, de ezerszer fontosabb volna... felállítani egy nemzetközi rendőrségi központot, mely... őrködnék a személyes szabadság, a gondolatszabadság, az életbiztonság és a vagyonbiztonság szent értékei felett az egész világon.» Más: «Csöppet sem nyugtalanít az, hogy 1925-ben az angol születési arányszám kisebb volt, mint valaha. Amíg másfélmillió munkanélküli van nálunk, csak örülnék, ha a születés még tovább csökkenne és remélem, hogy csökkenni is fog.» Miért? Mert okosan meg kell oldani társadalmi bajainkat s hogy ezt elérhessük, törvénnyel korlátozni kell a születéseket. Világos, aki nem születik meg, az nem is fog éhezni. És ezért a Wells által elképzelt «Új köztársaság legalapvetőbb újítása a nemzés korlátozása lesz... Aki a fogantatás szabályozását pártolja, az az új világ embere, aki támadja, az a haladás esküdt ellensége... Hiszen az utolsó századok tudományos gazdasági vívmányait is az ostoba túlnépesedés tette hatástalanná.»
A lefáradt magyar olvasóközönség s a felelőtlen irodalmi kritika úgy nyúlt ez után a könyv után, mint beteg az orvosság után. Az ujságok hiradása szerint azonban nem csak nálunk, hanem az egész művelt Nyugaton ilyen szokatlanul nagy sikere van a regénynek. Több helyen Clissoldianus-társaságok alakultak, amelyek Wells eszméje szerint akarják boldogítani a politikai és gazdasági krizisbe jutott világot. És a szociáldemokrata pártok hivatásos politikusai is nagy lélegzetet vesznek, úgy tűnik, ők is látnak valami üdvözítő darabkát Clissold úr hálóköntösének ráncaiban. Íme, a két-három év előtt ragályos divattá vált fordizmus után egy újabb mánia, ami megfogja a világháborúban elbetegedett és életideálját vesztett lelkeket. A ma átlagembere kétségbeesetten menekül a reális valóságtól. Amint nem bírja el a normális keretek között mozgó üzletkötéseket, ugyanúgy nem bírja el a felelősségtudatos szellemi életet sem. Kalandokra vágyik s látszatokkal narkotizálja magát. Elismerem, ilyen szellemi narkotikumnak nagyszerűen beállíthatók Wells Clissold úr okoskodásai. És milyen bátornak és lényegesen újnak hat itt minden. Az első kötet elejének 150 oldalát például könnyű stílusú üres fecsegésnek kellene mondanom, ha a szerző úgyis, mint «a mai emberiség egyik legnagyobb gondolkodója», úgyis, mint «kérlelhetetlen harcos» oldalakon át nem foglalkozna korunk egyik legégetőbb problémájával - a világ teremtésének kérdésével. Szinte borsódzik az ember háta, hogy mennyit tud és milyen elszántan bátor ez az éltes férfiú.
Philip Henry Gosse vallásfilozófus és természettudóssal szemben, aki Isten művének magyarázza a világ megteremtését - ő kétségbevonja az Ó-testamentum idevonatkozó fejezeteit. Hogy Clissold úr keményebb kötésű legény a tisztes teológusnál, az abból is kitünik, hogy túlteszi magát a világ keletkezésének kérdésén s nagy gondolkodóhoz illőn «lehetségesnek tartja, hogy a nagy színműből hiányzik minden cél, terv, irány és egységes cselekmény.» De később mégis «a szíve ellentmond az agyának és nincs kedve belenyugodni a nagy hiányosságba.» Aztán nem éppen szűken bánva a szavakkal, kifejti iskoláskönyvekbe illő «teoriáját» a fejlődésről s ha közben be is ismeri, hogy «ez az ötlet inkább csak poétikus és nem bizonyítható», mégis, mint aki jól végezte dolgát, belenyugszik abba, hogy valami «kollektív emberi szellemlény eltölti reménnyel és szabályozza életét.»
Ha ezeket egy tanulatlan munkás töprengi el előttem, aki most úszta meg az utat a legényegylet és a szakszervezet között, tisztelet, becsület a vedlésben levő báránykának - ha azonban korunk egyik legnagyobb gondolkodója tálalja ezt elénk, el merem mondani, hogy ez az ember, nevezzék akár Wellsnek, akár Clissoldnak, minden egyéb lehet, csak éppen produktív gondolkodó nem.
Az olvasottság nem azonos az okossággal. Vannak emberek, akik olvasottságuk eredményeképpen nagyszerűen összeállított lexikonokat hordanak a fejükben, egy köhintésre szemük elé ugranak a statisztikai kimutatások és történelmi adatok, de ezenkívül életük végéig megmaradnak a születésükkel hozott butaságban improduktív fecsegőknek. Bizonyára kevesen fogják osztani ebbeli nézetem, de ki kell mondanom, hogy Wellset én W. Clissold világának a megírása után még inkább, még elvitathatatlanabbul, mint eddig, a lexikon-agyvelejű, sokat olvasott és felelőtlenül okoskodó ember prototípusának tartom. S ha legalább olyan kétértelműen tudná elénk vigyorogni laposértelműségét, mint B. Shaw! De nem, ő egyik lelkes tagja a Clissoldiánusok szektájának, komoly és nagyképű, ahogyan az egy szentéletű férfiúhoz illik. Egy pillanatra sem akarja elhitetni velünk, hogy a szociális életnek sok félreértését és a sok rosszhiszemű magyarázatot merő jókedvből vagy éppen az olvasó komor kedvének ártatlan földerítésére halmozta egymásra. Ő nem új gondolatokat produkál, hanem közhelyeket ismétel vagy ügyesen leplezett rosszhiszeműséggel félremagyaráz. Az a roppant íráskészség, amivel ezer oldalakat tud tudományos ízű szavakkal és símára kefélt mondatokkal beültetni, megtéveszti az olvasót és leszereli ellentállóképességét. Különben hogyan is lenne lehetséges, hogy azt a sok banalitást, amiből Wells Clissold világának gerincvonalát rakja össze, a kritika kellően le nem értékelte s az olvasóközönség egyöntetűen vissza nem utasítja. 1926-ban Wells el meri mondani, sőt az olvasó megvadítása nélkül el tudja mondani, hogy:
«a szocializmus, ez a ragályos, beteges osztálygyűlölet semmi egyéb, mint egy májbajos s alkalmasint sokat, mértéktelenül dohányzó Marx nevű embernek a légből kapott kitalálása. Mi a munkájának lényege? Zűrzavaros gazdasági életünket letakarta egy nagy lepedővel: ez a kapitalista rendszer... Ilyen leegyszerűsítéssel két osztályt kapott, a kapitalistákat és a dolgozókat. Pedig hány ezer változat van még a két csoporton belül és közöttük is.»
Tételezzük fel, hogy Wells legalább is elolvasta Marx Kapitalját. De hol mondja Marx ebben a könyvben, hogy a kapitalista és proletárosztály átmenetek nélkül, nyílegyenes léniával el van egymástól szigetelve. Marx sohsem feledkezik meg a két osztály között őrlődő kispolgárságról, sőt a bérmunkásság között is különbséget tesz, mert vannak, akik a nagyiparban az adott lehetőségekhez mérten jól elhelyezkedtek és azáltal részben államfentartó elemekké léptek elő és vannak a teljesen kisemmizettek, akik anyagi helyzetük miatt kívül rekedtek az iskolán, a politika jogkörén s így hazátlan bitangokká lettek saját hazájukban is. Ezek a közbeeső rétegek azonban nem döntik meg a két osztály létezését és egymással való politikai és gazdasági szemben-állását. Wells módszerével élve mennyire májbajosnak (vagy agybajosnak) kell lennie annak az embernek, aki a mai termelésben nem látja meg a tőke uralkodó szerepét s így a termelő-eszközök birtokosainak tőkére spekuláló mentalitását, «kapitalista világszemléletét.» A De Wells még tovább is csukva tudja tartani a szemét s 1926-ban, a trösztök és koncernek korában, fölényesen lemosolyogva Marxot, akiről «föl sem tételezi, hogy valaha is sportolt vagy tornászott volna», mert az a kapitalisztikus termelési mód alapmegismeréséből következtetni merte, hogy «a tőke mind kevesebb kézbe fog majd koncentrálódni, ami az emberiség nagy tömegeinek fokozatos kisajátításához, elnyomorodásához fog vezetni.» Marx társadalom-elméletével harcba lehet kezdeni, de való, előttünk lejátszódó tényeket észre nem venni, vagy letagadni, semmiesetre sem válik «korunk egyik legnagyobb gondolkodójának» a becsületére.
Később Clissold úr, mint altruista vállalkozó ellátogat Oroszországba is és nagyon rosszallóan állapítja meg, hogy azok az emberek ott mennyire elvetemültek, még a gyártulajdonosok kiváltságos lénye iránt sem mutatnak különösebb megbecsülést. Neki is például «az egyik ökör a szemére vetette, hogy a tudománya kapitalista tudomány.» Persze, hogy erre aztán ő sem maradt adós a válasszal és odavágta nekik azt a lehasznált közhelyet, hogy ezek szerint tehát bizony «külön proletár fizika és kémia is létezik.» Egy napilap ifjú titánja valóban kielégítőnek tarthatja ezt a választ, de Wellsnek mégis csak tudnia kellene, hogy az objektív tudományok között, amilyen a fizika és kémia, nem lehet ilyen világszemléletből eredő különbségeket tenni, de egészen más a társadalom-tudomány, ami kiirthatatlanul tele van szubjektív tényezőkkel s ezért a társadalom-kritika mindenkor determinálva van a kritikus társadalmi helyzetétől, tudatos vagy tudatalatti osztályszempontoktól.
És végül és egyáltalában az is beigazolta a szocializmus csődjét Clissold úr előtt, hogy a háború után nem aratott teljes győzelmet. És ez azért következett be, mert a szocializmust, mint eszmét praktikus vonatkozásaiban és részleteiben kellőképpen ki nem dolgozták, «a Részletekkel nem törődtek. Ki akarták sajátítani a termelés eszközeit, de eszükbe se jutott, hogy hol, mikor, hogyan és mennyit kellene kisajátítani... Éppen így elhanyagolták a megteremtendő új alkotmány részletkérdéseit is.» Nem akarok a forradalom idejéből vett példát idézni, de komolyan eszelősnek, megbukott fajankónak merne-e nevezni Wells mondjuk egy tűzvonalba induló hadvezért azért, mert két héttel az ütközet előtt nem ókumulálta ki pontosan, hogy győzelem után melyik étteremben fogyasztja el vacsoráját vagy melyik istállóban szállásolja el megmaradt legénységét? A forradalmi cselekedetek irányítása sokban hasonlít a hadvezér munkaköréhez, a cselekvés lehetőségeit nem az előre kitervelt papírformulák, hanem a frissen adódott helyzet, sokszor pillanatnyi szituációk határozzák meg. Clissold úr nyelvén erről a témáról csak a kávéházi Konrádok és Wells regényfigurái beszélhetnek ilyen fölényes dilettantizmussal.
És Clissold úr legvégül a szavazást és a választást a mult század babonájának minősíti és mindezt a következőkkel fejezi be:
«Én már kiábrándultam ebből a babonából. Nem hiszem, hogy a jövőben a többség sokat számít majd. Az új világ megteremtése egy szakértő, lelkes, okos, tisztakezű kisebbség feladata lesz. És kitűzött célját meg fogja valósítani a többség támogatása nélkül, sőt a többség akarata ellenére is.»
Az előszóban azt olvastam, hogy Clissold úr liberalista a szó legtágabb, tehát a legjobb értelmében. Az itt idézetteket azonban aligha tarthatná valaki is a liberalizmust jellemző fejtegetésnek. A liberalizmus talán mégis valami egészen más. Ilyen nyilt diktatórikus formulát talán más névvel kellene megnevezni. A Cobden-szövetség egyik vitaestéjén valaki koraszülött bolsevizmusnak nevezte Wells regénybe gyüjtött társadalmi és politikai nézeteit. Ez az elnevezés mindenesetre közelebb áll a valósághoz, mint a gyöngéd liberalizmus szócska. De ha jól meggondoljuk, mégsem egyéb ez az egész egy öregember fasiszta lázálmánál. Szinte magam előtt látom az őszbe csavarodott William Clissoldot, amint tarka hálóköntösében íróasztala fölé görnyedten egy szelíd mániákus fáradhatatlanságával rójja papírra a kifogyhatatlan mondatokat. S ahogy lámpája fölött belenéz a sötétbe, bizonyára megjelennek lelke szelíd szemei előtt az ő nagyrabecsült gyárosai és bankárai, akik szerinte egyedül vannak hivatva a tönk szélén álló társadalmi életünk rendbehozására vagy mondjuk egyszerűen: megváltására.