Nyugat · / · 1927 · / · 1927. 12.szám
Néha eszemben van az a fekete város is...
Nem... nem is város - ország ez... messziterjedő, gyászfelhőkbe vésző határú...
Néha éjjel, vagy korahajnalban vad szirénabúgás riaszt: tán távoli gyártelep, vagy elfutó hajó hangja, mely eljön ide ágyamhoz - akkor szokott szívem nyomasztó, lidérces, de mégis jóleső-fájó feldobogásával együtt eszembe újulni.
Vagyha látok elhagyott külvárosi telkek homályán hosszu, végtelen vonatokat vígasztalanul eldübörögni - piszkos hidak, sötét sikátorok idegen ölébe veszve, sinek panaszos pengését soká vissza-hallva.
Vagyha megyek fényes uccák díszes kirakatjai előtt s könnyű női ruhák közül csinos kis próba-báb fejecskéje mosolyog rám hirtelen.
Néha eszemben van az a furcsa, fekete város.
- - - - - - - - - - - - - - - - - - - -
Már, mikor a vonat elközeledik arra, érezni messziről azt a nagy ködöt, nyomasztó homályt. Már sárgábbak a zöld rétek... tünnek a fák, erdők... már bágyad a napfény... akkor egyszerre előtárul a félelmes táj. A kopár, tépett, felhasogatott fájó földek hátán ormótlan tornyok, hatalmas hombárszerű épülettömbök, vasvázak árnyai kúsznak fel... már homályosul az ég s a szemhatáron, mint átkozott erdő fekete fái - hatalmas kémények füstokádó ezre tör a felhőknek... A sínek szaporodnak, a sínek kifutnak a földekre s vad, őrült táncban kanyarognak szét mindenfelé... behálózzák, agyonfojtják a föld élő gyermekeit a halottakért: zöld fákat, fekete szénért... A vonat siet... közelfutnak az irdatlan vasházak... már szűk sikátorok piszkos csatornájában dübörög, melyek fölött szűk uccát alkotnak szürke házak... távolabb meg zúgó kéménycsordák fújnak haragos felhőket az ég elbágyadt kékje felé, honnan folytonos, finom koromeső szemerkél: éjjel-nappal, télen-nyáron.
Hát ez volt az a fekete város.
- - - - - - - - - - - - - - - - - - - -
Egészen egyedül voltam akkor.
Senkim, senkim a nagy világon... de ez csak itt tűnt olyan borzalmasnak, nyomasztónak - hisz voltam máshol is így már. Máshol azonban nem ez a vadult, nyüzsgő gép-élet folyt... itt minden eggyért volt, egy cél lebegett felettünk itt, amit se éjjel, se nappal nem lehetett feledni, mert ott zúgott, élt, kavargott mindenben, mint ahogyan szívünk is egyre dobog s vérünk ellüktet.
Aki idetartozik, annak egészen megszokott lehet mindez, az benne van a forgásban, küzd, őrlődik folyton, nem látja - hanem csak éli ezt az életet. Én azonban messzi tájakról jöttem nyugtalanságommal... vad hegyekben és hűs erdőkben jártam, ahol nincs senki s oly népes a csönd... ahol ott teremnek akármikor mellettem, kiket szeretek... ahol mindig eljön s megteljesül amit kívánok - most pedig, ebben a vad kavargásban itten, jaj, de egyedül maradtam.
Mind eszemben voltak ezek ott az uccán, ballagás közben.
Második napja már, hogy itt vagyok s - nem tudom, mi van velem - teremtett lélekhez nem szóltam még. El kellett volna mennem már ide-oda, mindenfélét elintézni - de nem bírtam, nahát... Tán e fekete város kisértő szelleme ült rajtam oly nyomasztóan, hogy egész megbénított...? Ma már okvetlen el kellett volna több helyre mennem - mégis csak kódorogtam össze-vissza gyáván és reménytelenül. Így elkerültem egy kirakat elé, hol megálltam öntudatlan és spekulálni kezdtem magamban: hogy is csináljak mindent, közben - nem látva - bámultam a kirakatot. Női divatárúüzlet volt, s amint bámulom-bámulom, egyszer csak egész közel hozzám, alig pár centire az üveg mögött egy kedvesarcú, könnyű kis divatbabát pillantok meg. Ott áll és egyenesen engem néz mosolyogva, de olyan icipici kis szája volt, hogy élő nőnek ilyen nem is lehet. Egyik keztyüs kezét kissé feltartotta, mintha felém intene vele. Olyan kedves kis nyári ruhácska volt rajta... néztem. Már elég soká bámulom ott, mikor csak elnevetem magam: - na, ez jó! - női ruhásbolt előtt bámul... ahelyett, hogy elmenne inkább a dolgát intézni. Nevettem, nevettem és olyan jókedvű lettem közben. Sietős lépésekkel igyekeztem tovább és olyan más volt... olyan egyszerűnek tűnt fel már minden. Annyi mindent elintéztem aznap... még pénzt is kerestem.
Másnap valahogy megintcsak elkerültem a kirakat elé! Ott aztán úgy felcsapott bennem valami furcsa öröm egyszerre... olyan jól esett ezt a kedvesen mosolygó, igen piciny szájacskát fölismerni... és éppen úgy néz rám most is... a kezével is ugyanúgy int felém. Nem tudom... olyan jó volt... olyaskép éreztem, hogy már nem vagyok olyan egyedül.
Így összebarátkoztunk aztán és valahogy feledtem a zúgást, a fekete ködöt, vadult gép-életet... ezt az egész hajszát. Attól fogva nem bántott már annyira - csak homályosan rémlett a többi más, amin itt körösztül mentem... az emlékezések: amint fekete utakon apró, barakkházak végtelen sorai között, szürke, naptalan ég alatt törtetek előre - mintha már életek vigasztalan százain át mennék így... Vagy: csattogó gépek szörnyű templomaiban kóválygok... valami kékruhás ember magyaráz monoton hangon mellettem, idegen nyelven, melyet félig-meddig értek csak... ő pedig fülemhez hajolva ordítja túl a zajt, s hangjából csak foszlányok töredeznek emlékezetemben:... 100.000 lóerő... 200.000 lóerő... 560 méter mélység... szivattyú... 12.000 ember... olykor keskeny vaspallón szédülünk át hegynyi magasban, míg alattunk megvadult vasóriások, kerekek, szijak, nyelek, tolattyuk, drótok, sziszegő és szikrázó dinamók, zúgó turbinák járják félelmes táncuk... Kétemeletes kapcsolótáblákra hágunk fel, hol mérők, műszerek százai lüktetnek, mutatók ingadoznak, szines lámpák gyúlnak-alusznak... tükörtiszta, óriási terem porcellánpadlóval, falakkal, erős olajszag, melegség és valami furcsa, velőkig ható halk búgás... a vezető beszél: ...150.000 volt... transzformátor... 65 kilóméter... 150.000 volt... és oldalt óriási tartályokat látok, felül méteres porcellán szigetelő-harangokkal, belül olajbasüllyesztve a gép, honnan karvastagságú vezetékek ágaznak szét... s halálfejes táblák, korlátok mindenütt... érezni, hogy valami igába fogott titkos őserő itt vicsorgatja rám a fogát és mozdulnom kell csak, hogy lecsapjon, megsemmisítsen velem együtt mindent itt körül... és tovább: lépcsőkön, alagutakon, szénporban, vízcsorgás és gőzsivítás között, amint bejutunk újabb hombárokba, hol pokoli hő, folytonos sistergés önt körűl: kazánház... 80 pár... tűzcső... 3200 mázsa naponta... atmoszféra... hallom a kékruhás hangját s kezét vállamra fekteti már, úgy vezet, nehogy félrelépjek... egész rámhajol, úgy ordít... (messziről olyan lehet, mintha nagyon szeretne és most meg akarna csókolni, pedig ma láttam először...) aztán megnyílnak tüzes poklok és csámcsogva nyelnek, nyelnek: fekete gépkarok tolják telhetetlen hasukba a fekete eledelt folyton, míg alúl, forgó rácsok között megemésztett ürülékük gyűl izzó halmokba, fönn pedig írdatlan csövek viszik szét az erőt, mely tépdesi, feszegeti őket és sziszegve fenyegetőzik a hajlásoknál és tömörítéseknél... Vagy: amint sínek, szaladgáló kocsik, vasvázak között állok egy alacsony helyiségben, mely fölött szédítő magasba nyúlnak karcsú acélkarok, kerékkel tetejükön, melyről karvastag acéldrótkötél bújik le itt előttem a földbe. Egyszerre megindul fönn a kerék, megcsendül a kötél és sebesen kezd gombolyodni. Pár pillanat mulva kivágódik egy lompos vasajtó itt oldalt, s teli vagonok gurulnak ki rajta, rászaladnak a sínekre és sietnek szét... elmennek szét, messze földekre... A kékruhás betuszkol akkor egy kamrába... csattanás, csörömpölések s ösztönösen csapok fel kezemmel... kiszaladt a föld alólam és bukok... érzem, zuhanok, de pár másodpercig tart az egész, máris megállunk símán... szédülök... 220 méter - ordítanak a fülembe s mire szétnézek, az óriási lift már tovább zuhant le s akkor pillanatra fönn, igen messze, írtózatos magasban kis, pontnyi fehéres derengést látok... onnan jöttem... én nem is tudtam, hogy 220 méter olyan borzalmas távolság... de most érzem itt, jaj, érzem én s idegen félelem nyomásával szüköl valami a testemben, pedig én nem akarom... én nem akarom ezt...
Lent pedig, amit ott éltem át - ó, az is félálomszerűen rémlett csak föl bennem attólfogva: nem éreztem vissza oly rémesen azt a furcsa nyomást a fejemen, mintha acélsapka nőtt volna rája, mely bármikor elkezdhet szűkülni és összelapítja agyvelőmet... nem kísértettek föl éjszaka már a bent hallott távoli, tompán el-visszhangzó duhogások, melyek keresztűlzúgtak akkor minden ízén testemnek... az idegen félelmet sem éreztem oly élesen attól fogva, mely egymásba-kanyargó fekete tárnák mélyén tört rám s furcsa üregek mellett, hol ismeretlen mélységek leskelődtek, szívtak maguk felé..., nem hallottam oly kísértve felzúgni vékony, elfalazott folyosók mögött távoli jajgatás és mormogó átkozódásként áthallatszó küzdését vad víztömegeknek, melyeket derékvastag csöveken, szelidítve szívtak fel örökkönlüktető gépek, hogy fönn tavakba gyűljenek... s az óriási szellőztetők sikítva szívó zaját... nyomott levegő idegen súlyát rajtam ülni... tárnák hajlásánál friss és mérges légtömegek vad összecsapását... a cölöpökkel támasztott folyosó-labirintok távoli fényszemeinek megcsillanását... nyúlós-csúszós pallókon ingást mélységek mentén... izzadt, idegenszerű emberek őrlődését félig vízzel telt, fülledt levegőjű üregekben, melyek - mint pokolra átkozott rabok cellái - nyiltak sorban az elkanyargó folyosók mentén és fölöttünk és alattunk tovább-telve szörnyű bűneikért vezeklő elkárhozottakkal: hogy megszülettek..., eltávolodott, leenyhült minden emésztő emléke az egész bódult, vak, alvilági körforgásnak, mely kísértőn húzott maga felé s majdnem el is nyelt - attólfogva, hogy tudtam így, az én mosolygó ismerősömről s mindennap meglátogathattam őt.
Már nem dobog fel szívem oly nyomasztó félelemmel azóta a visszaemlékezésre sem: hogy majdnem ott maradtam a fekete városban.
Nem tudom... az embert néha... sokszor idegen erők ejtik hatalmukba... az ember vak lesz időközönkint... sokszor végleg megvakul... nem tudom, hogy lehetett... én is ott álltam egyszer a párnázottajtajú iroda előtt és vártam... Beszéltek velem... egyik úr másikhoz küldött, hosszú folyosókon, termeken át, melyek telve voltak mind, akár lent a tárna-cellák... Nem tudom, hogy nem rémlett fel akkor: jaj, - hiszen ezek is rabok itt mind... mit akarok itt?... meneküljek, ameddig lehet!... Hát a pénz... enni, ágyban aludni: ezek megérik...? Társadalom... rang: hát ezek - fizetség az életfogytiglani rabságért... a nem látott tájak, nem szítt levegő, nem sütött napfény, nem fájt vágyakozásokért...?
Nem tudom... ott vártam és majdnem ott maradtam. - «Jőjjön pár nap mulva, esetleg később beosztjuk...» valami ilyesfélét mondottak.
Mindennap meglátogattam akkor az én furcsa ismerősömet. Már nem voltam egészen egyedül: csak néztem őt a kirakatban és mosolyogtam én is rá, megtanított mosolyogni. Nevettem... magamon is nevettem, de nem baj - azért mégis megszerettem őt. Hogyne, mikor olyan csöpp szája van és mindig egyforma kedvességgel mosolyog rám... aztán a keze: elegáns kesztyű van rajta és úgy előretartja, olyan bután... de olyan édes ez a mozdulat... a kisújja külön fölfelé van tartva... ez a csöpp kis vacak ujj... és úgy tetszik nekem...
Meg más játékot is kitaláltam akkor.
Úgy éreztem félig-meddig, hogyha fölvesznek az üzemhez, úgyis vége lesz mindezeknek... valami nagy veszedelmet vártam, ítéletet... és hamar úgy szerettem volna addig még valamit csinálni, hogy ne legyek annyira egyedül... A pályaudvaron történt, mikor kimentem egyszer: alighogy a perronra érek, épp indul egy vonat itt előttem. Csak úgy, nézem a kocsikat, egyszerre látom, hogy egyik távolabbi kupéablakból egy kedvesarcú nő integet, de egyenesen felém... Néz és erősen integet, még kiált is valamit, de nem értettem. Pár pillanatig feszengtem, aztán egyszerre én is elkezdtem integetni neki, amire földerült az arca s mosolyogva bólogatott felém, majd újból integetni kezdett egy kis fehér kendővel. Én is előszedtem a zsebkendőm és úgy integettünk egymásnak, amíg csak látszott a vonat. Olyan jó volt.
Hát ezt játszottam azután máskor is. Kimentem a vasútra s megvárva egy-egy vonat indulását - integetni kezdtem mosolyogva és bólogatva. Igaz, hogy többé nem felelt senki vissza, de legalább az emberek itt azt hitték: van nekem is valakim, nemcsak úgy lézengek itten... hát ez is jobb volt, mint semmi... meg néha én is elhittem, hogy van ott a vonaton valakim... hátha...?
Igen, így teltek a napok akkortájt. Többször találkoztam a kisszájúval s mindig olyan elegáns volt, két-három napnál tovább nem viselt egy ruhát se, de a mosolygása éppen olyan volt mindvégig, mint először. Egyik nap aztán nem találtam ott a kirakatban. Nem tudom... egy útálatos kokett nőszemély állt ott... na, a ruhája is csupa ízléstelenség... hm... elment alaposan a kedvem tőle. Úgy volt, hogy másnap nézek be az üzemhez jelentkezni és lehet, hogy be is vesznek mindjárt. Több borus, esős nap után, verőfényes reggelre ébredtem aznap... Nem is tudom, hogy jött, de egyszercsak felémcsapott, mint a tüzes villám... fölébredtem... elmult a vakság... Egyszerre tudtam, hogy most megint meg voltam vakulva, el akartam adni a szabad életem pénzért, ételért...! lementem volna oda a fekete poklok fenekére én is mint a többi sok ezer, hogy az Iszonyú Istent szolgáljam, mint a rabok milliói...! Fölébredtem...! Hátha ma kellene pusztulnom, nem-é ezt választanám...? az én kicsúfolt, éhező, rongyos szabadságomat...? A menekülés vad ösztöne fogott el már akkor... fölkaptam tarisznyám és rohantam ki a vonathoz... úgy siettem már el innen!
- - - - - - - - - - - - - - - - - - - -
Amint távolodtak a fekete árnyékok, tisztult az ég a fekete város felhőitől - rágondoltam még szeretettel az én kis buta, furcsa, mosolygós barátnőmre. Isten veled - mondtam neki vissza - megmenekültem s most sietek ki az erdőre... hínak engem az erdők meg a hegyek... a tiszta ég kékje és az elsiető felhők hívnak színes alkonyok elé... meg távoli tengerek hívnak talán...
És szenvedések hívnak... Nem baj... szenvedni kell úgyis...
- - - - - - - - - - - - - - - - - - - -
S oly hálával gondolok vissza most is erre a kis nőcskére, ki - ha a furcsa fekete városra hív valami emlékezni - mint ragyogó napsugár, töri át emlékezésem fekete felhőit.