Nyugat · / · 1927 · / · 1927. 12.szám · / · Kassák Lajos: EGY EMBER ÉLETE
Nem akart följavulni a helyzetünk. Mintha két balkézzel nyúltunk volna a dolgokhoz, a lehetőségek összezsugorodtak előttünk. Céltalanul csatangoltunk az országúton, nem tudtuk rászánni magunkat, hogy megkezdjük a rendszeres koldulást, jóformán a zsidó kasszák voltak egyetlen táplálóink. Van az úgy néha, hogy megszáll bennünket az ördög. Hiába, nem mindig vasszerkezeten állunk, érintkezünk a világgal s a dolgok hatással vannak ránk. Arról már meggyőződtem, hogy voltak napok, sőt hetek, mikor Szittya minden látható ok nélkül egyszerre megbicsaklott, tehetetlenné vált. És most már én is ugyanígy vagyok. Ha ő nem akar koldulni, én se koldulok, éhezünk és kínlódunk, anélkül hogy mindennek komoly okát tudnám adni. Már eszembe se jut, hogy munkát is lehetne vállalni, hogy vissza lehetne változni a rendes, a polgári keretek között mozgó emberré. S ha valaki megkérdezte volna tőlem, mért nem akarok dolgozni, egyszerűen azt feleltem volna, nincs értelme. S hogy semminek sincs értelme. Annak se, hogy dolgozzunk, annak se, hogy ne dolgozzunk s annak se, hogy éljünk. Idegen kezek által mozgatott igénytelen tárgynak éreztem magam, aki semmi után nem vágyakozik és semmiért nem felelős. Ez a hangulat nyilvánvalóan Szittyától származott át rám, de nem védekeztem ellene, mennél jobban belementem a csavargásba, annál természetesebbnek fogadtam el ezt a zavaros mindentagadást.
A szakadatlan nélkülözés is csak egy-egy pillanatra tudott magunkra döbbenteni bennünket. Megtörtént, hogy későn érkeztünk az egyik városba éhesen és elfáradtan s még arra se volt kilátásunk, hogy éjjeli szálláshoz jussunk. A végső pillanatban a lopás gondolata vetődött föl bennünk, de erről is le kellett mondanunk, hiszen semmi dolgot nem tudtunk volna éppen a késői idő miatt pénzzé tenni. Keresztül csatangoltunk a város utcáin, kijutottunk egész a folyóig, ahol észrevettük, hogy hidat építenek.
- Mégis meg kellene próbálni, hátha fölvennének bennünket - indítványoztam.
Szittya ellenvetés nélkül beleegyezett. - Rendben van. Egy hétig dolgozhatunk, nekem úgy is tetszik ez a városka.
Túl voltak a munkaidőn, az emberek a folyó partján a fűben heverésztek. Némelyek hideg ételekből falatoztak, mások már készen voltak a vacsorával, csoportokban kártyáztak. Meggyávultan ide-oda lődörögtünk s egyiküket se mertük megközelíteni.
- Keresnek valakit? - szólított meg végre bennünket egy magányosan sétálgató, jól öltözött ember. Észrevehetően hivatalnok vagy munkavezető lehetett, levett kalappal beszéltem vele.
- Vándorlegények vagyunk, valami munkát szeretnénk vállalni az építésnél.
- Lehet - mondta, de nem sok bíztatás volt a hangjában, majdnem bántóan hatottak rám a szavai. - Van valami mesterségük?
- Én lakatos vagyok, ez pedig hivatalnok, de napszámos munkát is vállal.
- Rendben van, lakatosra szükségünk van, reggel mind a ketten kijöhetnek. Hat órakor kezdünk.
- Valami előleget szeretnénk, mert szálláspénzünk sincsen.
Nem akadékoskodott, belenézett a papírjainkba, aztán elküldött egy másik emberhez, akitől fejenként egy-egy márka előleget kaptunk.
Megvacsoráztunk és lefeküdtünk aludni. Nem beszélgettünk a holnapról. Szittya oktalanul szomorúnak látszott, bennem is valami kellemetlen nyomasztó érzések dolgoztak. Amióta Pestről eljöttem, az első eset, hogy a munka komoly lehetősége előtt álltam. Örülnöm kellett volna, hogy rendeződnek az életkörülményeim? Nem, egyáltalában nem örültem, inkább féltem, mint lelkesedtem. Nem tudtam volna megindokolni, mért nem szimpatikus nekem ez az új állapotokra való kilátás. Visszaemlékeztem Győrbe a vagongyári hídépítőkre, a hatalmas darukra, a vasszögecsekre, amik eltörpülnek a kalapácsütések alatt, a munkások félig mezítelen testére, a magam kitartó, egészséges lendületeire, már majdnem visszaestem régi munkakedvembe s mégis kereken elhatároztam, reggel nem kezdek el dolgozni.
- Alszol már? - kérdeztem Szittya felé.
- Nem.
- Reggel kelts föl félhatkor, különben, úgy érzem, elalszom.
- Rám ne számíts, én beteg vagyok.
Már nem kellett többet beszélni, tudtam, ő is úgy határozott, mint én, nyugodtan befordultam a falhoz.
Reggel nyolc órakor a korcsmárosné zavart ki bennünket az ágyból.
- No ezt jól megcsináltuk, szerencse, hogy értünk nem jöttek - mondtam nagyon szelíden. - Tényleg legalább egy hetet le kellett volna dolgoznunk.
- Kérlek szépen, az ilyen kérdésekben nincsenek skrupulusaim. A legnagyobb oktalanságnak tartanám, hogy az ember odaálljon törni magát azért a néhány márkáért.
- Igaz - egyeztem bele ellenállás nélkül -, ha eddig megéltünk, ezentúl se fogunk elpusztulni. - Arról azonban le kellett mondanunk, hogy csak egy percig is a városban csatangoljunk. A híd mellet kellett volna elmennünk, de óvatosan, nagy kerülővel fordultunk ki a folyópartra. Vagy fél kilométernyire az építéstől mezítelenül átgázoltunk a folyón s gonoszul röhögtünk az egyre inkább mögöttünk maradó embercsoportok fölött. A híd váza már föl volt építve, a traverzek között mint valami nagy bogarak másztak ide-oda az emberek, láttuk a kalapácsot emelő lendületeket s mulattunk azon, hogy milyen sokára ér hozzánk az ütések hangja.
- Látod, milyen oktalan az egész élet - mondta Szittya. - Ezek az emberek most beleölik az egész erejüket ebbe a hídba s aztán ha majd készen lesz és át akarnak menni rajta, adót kell fizetniök. Ezért vagyok én anarchista. Az anarchista elméletben rejlő rombolási tendencia az egyetlen igazi szociális tendencia a mi életünkben. Akinek híd kell, építsen magának. Mint láthattad, nekünk nem kell, mi átjöttünk a vizen. Az emberi élet megrontója a kultúra és a civilizáció. Nem szörnyűség az, hogy vannak nők, akik egész nap varrnak és mosnak s vannak ezrekre menő emberek, akik manzsettagombokat és melltűket gyártanak. Minek ez? Ezt mind a tőke produkálja, ő szabja meg a morált, az etikettet, a divatot s mind ezt csak azért, hogy saját magát megsokszorozhassa. Egyszerűen le kell rombolni a gépeket, föl kell gyujtani az áruházakat és meg van oldva a probléma.
- Szóval, menjünk vissza az őserdőbe?!
- Nincs ezen semmi nevetni való! Természetesen, hogy vissza az őserdőbe! Vissza az ősemberekhez! Akinek csak elemi szükségletei vannak. Nem vetted még észre, a villamos csilingelés mennyire elrontja az ember idegeit!? A házak elveszik előlünk a napfényt! A füst elrothasztja a tüdőnket!... Igen, barátom, kint a szabadban. Ha a majmok meg a zsiráfok meg tudnak élni kint, akkor mi is megélhetünk.
- De mi már észrevettük, hogy sok mindenben különbözünk az egyszerű állatoktól. Oktalanság lenne tehát azt kívánnunk, hogy visszamenjünk a primitív ősállapotba. A szocialista mozgalomnak éppen az az egyik tendenciája, hogy a technikai kultúrát az ember érdekeibe állítsa. Ne az őserdőbe akarjunk visszamenni, hanem csináljunk magunknak olyan városokat, ahová bejut a napfény, ahol nincs füst és villamos csilingelés.
Szittya eszelősen toporzékolt.
- Hát mi vagyok én, áldozati barom!? Az én életem árán akarjátok ti a világot megreformálni? Én már megszülettem és nem az életet előkészíteni, hanem az életet élni akarom. Ha Párisban sikerül egy kis pénzt összeszednem, úgyis kimegyek valami szigetre.
- Az nagyon jó lesz. Csak azt mondd meg, majom vagy zsiráf leszel-e ottan?
- Plebsz! - mondta és nagyon lekicsinylően nézett végig rajtam -, meglátszik, hogy honnan jöttél és mi lesz belőled.
Elém lépett, gyorsan menetelt, el akart hagyni, egészen meg volt vadulva.
- Ne haragudj, Szittya - kiáltottam utána -, ha zsiráf leszel, én is elmegyek veled!
- Plebsz! ! - mondta megint hátra rendületlenül. És ment a hátizsákjával, egészen előre görbülten és már megint dolgozott, az irkát egészen a rövidlátó szemei előtt tartotta és írt bele a Krisztus-képekről. Én még mondogattam neki egy-két heccelődő szót, de nem válaszolt. Sokáig így kettesben meneteltünk az országúton, a nap magasan állt az égen, meleg volt, de a szél friss illatokat hordott a tüdőmbe. Jó így élni, valóban némi igaza lehet Szittyának. Munka nélkül és felelőtlenül élni, nem rossz.
Egy idősebb, meglehetősen lefáradt csavargó jött velünk szemben.
Mivel ő előttem járt, Szittyát szólította meg, nem felelt neki.
- Hová mennek, kolléga urak - kérdezte aztán tőlem.
- Nem tudom - feleltem. - Ide a legközelebbi városba. Van ott valami érdemes bolt?
- Van hát, van egy csomó címem. Ha cseréltek, akkor ti biztosan jól jártok az én címeimmel - mondta és már barátságosan tegeződtünk.
Szittya, mintha megbékélt volna, csöndesen visszaszivárgott hozzánk. Én alkudoztam az idegennel s ő még hallgatott. Látszott rajta, hogy nagy figyelemmel értékeli a kicserélendő címeket. Magyarul szólt hozzám: - Úgy látszik elég jó batyuja van az öregnek.
- Hát mért nem mondják, hogy maguk magyarok - rikkantott föl örömmel az idegen. - Van szerencsém, Fischer Ignác vagyok! - Mi is bemutatkoztunk, csak éppen Szittya húzódozott még kicsit.
- Nem vagyok elragadtatva a szerencsétől, eddig még minden magyar becsapott - dünnyögte. - Pláne maga meg zsidó is, amint látom.
A kolléga vidáman röhögött.
- Ne add a bankot, mintha dzsentri lennél, hiszen már két kilométernyiről láttam, hogy itt jön a dobutcai hitközség.
Szittya morgott, el akart menni, de mégis maradt. Mi már lent ültünk az árokparton s ő megint csak a komolyabb üzleti tárgyalásoknál ereszkedett közénk.
- Ezen a vidéken a zsidók érnek a legtöbbet. Ad a hitközség, adnak külön-külön a rőfösök és a gabonások. De imádkozni kell tudni. Tudtok imádkozni?
Szittya morgott valamit, amiből azt lehetett érteni, hogy ő tud imádkozni. Én megmondtam, hogy nem vagyok zsidó és nem is tudok imádkozni.
- Tudjátok mit? Tulajdonképpen nekem mindegy, hogy merre megyek, Hamburgba készültem dohányárusnak, de ha meg tudok veletek egyezni, visszafelé is megyek. Felesből megcsinálhatjuk a boltot. Oda adom nektek a címeket, téged megtanítlak imádkozni és azért a te bevételednek a fele az enyém lesz.
Szittya tiltakozott. - Először is utálom a zsidókat általában - mondta -, másodszor szörnyű unesztétikus az, ahogy ezeket az alkudozásokat csináljátok. - Mindezt nekem mondta, szörnyen hidegen és fölényesen. Az öreg hitsorsost még mindig nem akarta tudomásul venni.
- Jól van kérlek, neked nem kell velünk egyszerre bejönnöd. Te bemész előbb vagy utóbb. De mégis kár lenne az én részemet egészen elveszteni! - Lebiggyesztett szájjal félreült és hagyott bennünket, hogy megegyezzünk.
- Hiszen nem olyan nagy dolog az egész - ragaszkodott ötletéhez Fischer kolléga - elég, ha néhány sort megtanulsz abból, amit akkor mondanak el, ha a barcheszt fölvágják. - S már neki is kezdtünk a tanulásnak.
- Figyelj... Boruch átó ádonáj elauhénó melech hoálom hámauci léchem min hoórec.
Egy kukkot se értettem az egészből. Bámultam az öreg csavargóra, bajusza és szakálla között mozgott valami mélységes nyilás s a szavai, akárha valami gummilabdák csapódtak a fülem kagylójához
- Ne darálj úgy, mintha gabonát őrölnél. Egy árva kukkot sem értettem az egészből. Kezdd előlről és mondd szótagonként.
Ujra kezdte. - Bo-ruch á-tó á-do-náj e-lau-hé-nó me-lech...
Nem tudtam kötőfékre kötni az öreget, mintha valami ár sodorta volna, megint beleveszett a szózuhatagba.
- Írja be neki a noteszébe - mondta neki Szittya és fölállt. - Ennek a gójnak még tölcsérrel se tölti a fejébe ezt a zagyvaságot - s határozottan megvetés volt a hangjában.
Az öreg pontosan úgy beírta a könyvembe a szöveget, ahogy azt ki kell ejteni. Aztán elindultunk hármasban. Ők elől mentek, már némileg összebarátkozva, én mögöttük félhangosan tanultam az imát. Ez a vadidegen dolog nehezen ment bele az én tanuláshoz nem szokott fejembe, félhangosan magoltam s éreztem, hogy a nyelvem minden pillanatban beletörhetik ebbe a munkába. Vagy félóra mulva az öreg kikérdezett. Leírni már le tudtam volna írni a szöveget, csak éppen a kiejtését nem tudtam begyakorolni. Szittya nagyokat sóhajtozott mellettem, az öreg tehetetlenül vakaródzott. - Nem bóruc, te szerencsétlen - üvöltötte -, a céhát egyszerre kell kimondani. Az első samesz észreveszi rajtad, hogy csalsz!
Újra neki kezdtem s mire a város elé értünk, ha nem is éppen zsidósan, de érthetetlenül már el tudtam mondani az imádságot. Kétségtelenül nagy vagyonnal gazdagodtam meg. Napi küzdelmeimben sokáig ez a kis hebehurgyaság volt a fegyverem és mentőcsolnakom. Az első nyilvános próbán nagyszerűen beváltam. Az öreg kint várakozott ránk a samesz háza előtt, de Szittyában fölgyülemlett a jólélek és nem hagyott el. Lépkedett előttem, mint egy valódi pillanatnyilag pénzzavarba került entellektuel, finoman hajlongott és olyan lendülettel imádkozott, mint egy Baltwile. Ennek a szent görögtűznek a fényében én már csak ráadásnak következtem. Az egész nagyszerűen sikerült s Fischer kolléga kint megkapta a félmárkát.
- No, az Isten segítsen bennünket továbbra is így - mondta - majd meglátjátok, gyerekek, ha továbbra is így hármasban csináljuk a boltot, fene bajotok se lesz.
S megindult belőlünk a fecsegés. Ez a kis siker megint annyira felvillanyozott bennünket, hogy gátat szakítottak a vágyaink, nagy fantáziával kiterveztük holnapjainkat, vidám kezdésekkel és szerencsés befejeződésekkel. A maszatos korcsmaasztalnál: krémes süteményekkel megrakottan, dologtalanul és néhány fiatal szeretővel, tulajdonképpen már Párisban éltünk. Szittya az előző évek párisi kalandjairól szónokolt és mi láttuk magunkat, amint az ő vezetése alatt végiglejtünk a boulevardokon, aranyporral behintett alattunk az út és hajnali csillagok havaznak a fejünk fölött.
(Folyt. köv.)