Nyugat · / · 1927 · / · 1927. 12.szám · / · Kassák Lajos: EGY EMBER ÉLETE
Egy jó vacsora és egy jó ebéd, mi volt a mi hirtelen ránk szakadt nyomorúságunkban? Sötét zászlókkal járt fölöttünk az idő, minden nap újabb nehézségeket hozott. Szittyának hiába beszéltem, hagyjuk el a várost, egészen belezavarodott a Krisztus-képek tanulmányozásába. Nem lehetett továbbmozdítani. Azt mondhatnám, hűtlen lett hozzám, egész nap a templomokat bújta és dolgozott, hanyag össze-vissza írással firkálta tele a piszkos irkalapokat. De most erről a korszakalkotó munkájáról se beszélt velem. Ha együtt voltunk a Herbergben, szeretett egyedül félre ülni az árnyékba, búskomornak, szinte fizikailag betegnek látszott. Nem kívánta a krémes süteményt, nem beszélt a színes italokról, egyszerre még nálamnál is igénytelenebb lett. Pfenningekből éltünk napokig s ezeket is a herbergi ismerőseinktől gyüjtöttük össze. És még lejjebb kerültünk. Már az Asylba jártunk ki aludni s hideg koszton vegetáltunk. Nem értettem meg, mért kell ezt nekünk mind végigcsinálnunk itt. A legközelebbi város bizonyosan jobb, még megkoppasztatlan terület lett volna a részünkre.
- Menjünk - mondtam, valahányszor Szittyával beszélni lehetett. - Menjünk, mert itt teljesen csődbejutunk. - Komolyan beszélni sem akart erről a témáról, mint valami elbúsult szamár, teljesen megcsökönyösödött.
Valakitől egy új címet tudtunk meg a városban, egy gazdag, öreg zsidó címét, akitől egy márkát vehettek le a szegény hitsorsosok. Szittya rászánta magát, hogy meglátogassa ezt az új áldozatot. Sokáig elmaradt s mérgesen, átkozódva tért vissza.
- Dögöljön meg ott, ahol van a piszok, ha így megkínozza az embert azért az egy márkáért. - Amíg beszélt, rámnézett és úgy láttam, ellenem is gyűlölet van a szemeiben. A pénzt elémdobta az asztalra és azt mondta: - Nesze, csinálj vele amit akarsz, ne félj, hogy éhen kell meghalnod.
Sokáig kötekedtünk.
- Mi bajod van tulajdonképpen - kérdeztem végre. - Valaki betörte a bordáidat vagy talán reménytelen szerelmes vagy?!
Nézett rám tanácstalanul, lehet, hogy mondani akart valamit, de nem volt hozzá bátorsága. Bizalmasan kérdezősködtem tovább s megpuhult, lassan, panaszkodón csobogtak belőle elő a szavak. Nemibetegséget szerzett valahol s ez volt hirtelen kedvtelenségének és tehetetlenségének az oka.
- Sokszor megkérdezem magamtól, hogy tulajdonképpen mért is élek én - nyöszörögte. - Butaság, hogy azok után a képek után szaladgálok, butaság az, amiket összefirkálok és butaság az egész világ. Piszkos, csúnya állatnak érzem magam s legjobb szeretném, ha te is rám se néznél. Most már évekig hordhatom magammal ezt az átkot.
- Szamárság. Másnak is voltak már ilyen bajai, menj orvoshoz.
- Már nekem is volt, de akkor sem mentem el vele orvoshoz és most se megyek. Egy idő mulva magától is elmúlik. - A szemei ragyogtak, mintha ki lettek volna glancolva és mély, kék karikák voltak alattuk.
Hiábavaló volt minden rábeszélésem, nem akarta magát rászánni, hogy orvoshoz menjen. Napokig tartott ez a bamba szomorúsága, aztán mintha megfeledkezett volna a bajáról, lassan fölengedett a nyomott hangulata. De most se lett nagyobb a munkakedve, nem nézett nagyobb érdeklődéssel a világba. Csak éppen hogy jobb étvággyal evett és beszélni lehetett vele. Az anyagiakról nem akart gondoskodni, hogyan-úgy, nekem kellett előteremtenem a napi minimumot.
- Menj el ahhoz az öreg bolondhoz, akinél én voltam a multkor - mondta Szittya, mikor már az utolsó fűszálakat is lekaszáltam körülöttünk. - Komisz állat, de azért, ha ügyes vagy, leadja az egy márkát. Az a mániája, hogy egy héber könyvből olvastatja az embereket. Legalább, ha két-három betűt ismernél, akkor biztosan levághatnád.
Nem sok jó reményem volt ehhez az üzlethez, de meg kellett próbálkoznom vele. Mindenféle trükkökön törtem a fejem, végre is, jobb hijján, rábíztam magam a véletlenekre. Elhatároztam, pénz nélkül semmi esetre sem jövök el az öregtől s ez az elhatározásom megnyugtatott, vakmerő bátorságot adott nekem.
Már két öreg pajeszos üldögélt az előszobában, melléjük ereszkedtem, figyeltem rájuk, hátha valami jó módszert tanulhatok el tőlük. De hiába erőltettem magam, semmit sem tudtam megérteni a gajdolásukból. Határozottan rossz jelnek vettem, hogy az egyik megkérdezte, én is zsidó vagyok-e? Ha már ezek se tartanak maguk közé való figurának, mit szól majd hozzám az a harmadik.
Egy szépszakállú, sovány pátriárka dugta ki fejét az egyik ajtón. A két öreg fölugrott mellőlem és egymást majdnem agyongázolva tolakodtak be a szobába, a következő pillanatban az egyiket már visszaszorították hozzám. Morgott, szörnyű átkokat mondhatott a szerencsésebb társára, hosszú piszkos ujjaival, mint valami kilágyult dugóhúzókat sodorgatta a pajeszeit. Vagy egy negyedóráig várakoztunk, aztán kijött a társunk és sóhajtozva besurrant helyette a másik.
- Mennyit kapott? - kérdeztem az öregtől.
- Nü, öt márkát.
Hangosan csodálkoztam. - Öt márkát?!
- Na ja, mi kétszer leégtünk Varsóban, a pogrom lemészárolta a fele családomat és, hogy is mondhatnám el, még mi minden történt velünk. No és mi ez az öt márka ennyi bajra?
Tudtam, nem mond igazat az öreg, de nem kötekedtem vele. Egészen önmagammal voltam elfoglalva. Éltek bennem valami remények, ha az öreg öt márkát kapott, akkor nekem is leesik valami. Sorra kerültem.
Lefüggönyözött ablakú, tágas szobában voltam. Egy hosszú, sovány öreg úr állt előttem s valami furcsa templomi hangulat lebegett fölöttünk. Az öreg úr nem nézett meg komolyabban, mintha mechanizmusra mozgott volna, egy kottaállvány-félére tette azt a bizonyos héber könyvet, aztán beleereszkedett az egyik fotölbe. Fejét nagy várakozó csöndben a tenyereibe hajtotta.
Pillanatok multak el. Végre, anélkül hogy fölnézett volna, kérdezte: - No, mi lesz?
- Á-á-á-á-á-á-á - dadogtam, az erőlködéstől kidagadt szemekkel, anélkül hogy egy szót is kitudtam volna mondani. Mikor bejöttem a szobába, még egész értelmesen köszöntem az öregnek, de hogy a nagy könyvet megláttam, abban a pillanatban elhatároztam, félbolondnak fogom magam tettetni, így talán könnyebben félre tudom vezetni az öreget. - No, no, csak nem kell komédiázni - mondta az; már ott állt előttem és éreztem, ahogy belém szúrja a szemeit: - Minek jöttél te hozzám, ha nem vagy zsidó?
- É-é-é-én zsi-zsi-zsidó vagyok... zsidó vagyok j-j-jó zsidó vagyok.
Az öreg kegyetlenül mondta: - Ha zsidó vagy, akkor olvass!
- É-é-é-én bo-bolond - az egyik lábam fölhúztam, mint ahogyan valamikor a ludaktól láttam a jégen s a kezemmel a homlokom körül hadonásztam. Csúnya, kétségbeesett figura lehettem ebben a pillanatban. Világosan éreztem, most minden emberség kihullott belőlem, a magam megtagadó, legszörnyűbb harcot folytatom a kenyérért. Úgy tettem, mintha hirtelen elvadultam volna, riasztó artikulálatlan hangokat eregettem ki a torkomból. De az öreg csak nem akart kötélnek állni. Megfogta a vállam és tuszkolt kifelé.
- Te zsidó vagy? Te egy közönséges csavargó vagy! Szabad egy zsidónak így leborotválni a kepét? Lehetsz te egy zsidó ilyen hajjal, mint a cigányok?
Nyomott kifelé, de én se voltam sárból. Annyira belelendültem a játékba, hogy hangosan sírtam és dadogtam, eltört fájdalmas szavakat produkáltam, mint a halálra ítélt. Percekig harcoltunk így egymás ellen, végre is az öreg fáradt bele.
Ötven pfenninget dobott elém: - Itt van neked, te piszok cigány, ha meg akarsz lopni! De most már takarodj, mert letartóztatlak.
Fölvettem a pénzt, nem szóltam semmit, de az ajtónál aztán kitört belőlem a nevetés. Kívül voltam már, hallottam, hogy az öreg átkozódik utánam. - Vigyen el az ördög - gondoltam -, csakhogy itt van ez a fél márka. Ilyen nehezen se dolgoztam meg még pár fillérért. Diadalmasan mentem vissza a Herbergbe.
Szittya szentimentális hangulatában volt és mikor elmeséltem neki az öreg úrral történt kalandomat, szinte gyerekesen sajnálkozott fölöttem. A pénzt nem akarta átvenni, hagyta, hogy én gazdálkodjam. És valóban most nem költöttünk se krémes süteményre, se datolyára. Valakitől hallottam, hogy a piactéren új halcsarnok nyilott meg, ahol pár pfenningért nagy darab sült tengeri halat lehet kapni. Pajtáskodón elcsavarogtunk arra felé. Még korán volt, a halcsarnok nem volt nyitva, kint csavarogtunk az árusok bódéja körül. Színek és szagok ingerkedtek velünk s mint elszabadult rakéták szétzsongtak bennünk az emlékeink és szétrepültek a vágyaink. Nem voltam inyenc természetű, de most, hogy itt hevertek körülöttem a kosarakba tornyozott gyümölcsök, egyszerű emberségemet könnyű lett volna átformálni tolvajjá vagy talán gyilkossá is. És Szittya, az inyenc tüntetett a puritánságával, mintha nem lettek volna szemei és nem lettek volna szagló szervei, közömbösen ment el a dolgok mellett, egészen önmagába veszettnek látszott. Lehet azonban, mindennek a betegsége volt az oka, a kétségbeesett hangulatok visszajártak hozzá, ilyenkor sajnálni való volt, mint valami magával tehetetlen öreg.
Mikor beleúntunk a kószálásokba, fölültünk a csarnokkal szemben levő korlátra, ami már tele volt idegen csavargókkal és a város koldusaival. Szőrösen, vizsgálódón előretolt fejjel meredtünk az üzlet felé, akár valami hulladékra leső madarak. Én még nem ettem tengeri halat, bűzös szagok terjengtek felénk, szinte erőszakkal kellett magam visszatartani, hogy éhen el ne meneküljek erről a nyomorúságos környékről. S aztán vettünk nagy darab húsokat és jók voltak. Csak a szag, a tompa meleg szagok gyötörtek, amik a húsból kiáradtak. De ez csak pillanatokig tartott, inyemmel éreztem a sós ízt és éreztem, gyomrom megtelik és elnehezül.
- Ide máskor is eljövünk - mondtam lelkendezve Szittyának. - Jóformán semmibe se kerül s az ember torkig jólakott.
Szittya ott járt mellettem, csoszogtatta a cipőit, de nem felelt.
- Vagy te talán még éhes vagy?
- Nem. Nem vagyok éhes.
Úgy éreztem, fájdalmai vannak, lehet, hogy a betegségtől, de lehet, hogy a mai ebédet utálkozza még most is. Küzködtem magamban, hogy föl ne ajánljak neki néhány pfenninget süteményre vagy cukorra. Sokáig azonban még sem tudtam magam visszatartani az ajándékozó mániától. Ahogy az első cukrászbolt elé kerültünk, szó nélkül bementem és vettem neki krémes süteményt. Én nem szerettem ezt a dolgot, ízléstelen keveréknek tartottam, de most örültem neki, hogy a tészta még egészen meleg volt, most kerülhetett le a pléhről, mint valami lemérhetetlen értéket nyújtottam át Szittyának.
Boldogok voltunk, akár a gyerekek és tiszta emberi jóság lakozott bennünk. Milyen csodálatos, hogy csak ennyi kellett ahhoz, hogy összehangolódjunk és érezzük, érdemes egymás mellett élnünk. Az egész kevés jó, normális állapotban tudott bennünket tartani, de ha kissé több pénzhez jutottunk, akkor szétestünk egymástól, Szittya elcsavargott az éjszakai mulatókba s másnap én féltem tőle, utáltam, ha az asztalom mellé ült. Éreztem a bőrén lerakódott piszkosságot.
Végre is elérkezett az idő, hogy menthetetlenül tovább kellett lépnünk ebből a városból. Szittya egy csomó lapot firkált tele a Krisztus-képekhez fűzött jegyzeteivel s az Asylban se akartak bennünket ítélet napjáig megtűrni. Mint mindig, most is meghatározatlan cél nélkül léptünk ki az országútra. Oktalanság is lett volna bárminemű programmot csinálnunk, mert hiszen lehet, hogy minden értelem nélkül a legközelebbi helyen megint napokig vesztegelni fogunk vagy összetalálkozunk egy csavargóval és az szép szavakkal elvisz bennünket egész más irányba, mint amerre elindultunk.