Nyugat · / · 1927 · / · 1927. 12.szám
e vékony völgy körül;
izzó korok kalapácsa tördelte büszke arcukat,
a kataklizmák, a tűz, a földnek
föld-anyának révült reszketése
gyűrte gondját homlokukra.
Itt ülnek, üldögélnek roskadtan, eltünődve...
a felhők örök futását figyelik,
a felhők könnyét, a bús esőt,
mely messze mossa testük fölmart sejtjeit
s szél fújja, vájja, repeszti
szikla-csontjukat,
s vihar veri a végtelenbe
a szürke port...
- kérlelhetetlen, sáppadt, megújuló csapat -
jaj, végzetünk, hogy elraboljuk
a kincses szenét, a szűz vasat,
jaj, sírva félünk ott lenn a mélyben
és rettenet látni küzködő kezünk...
... és újra víz jön:
halk, esengő méla zápor
és újra zümmög a szürke szél.
A csillék rohanása a gyászmenet előttük,
a mozdony rianó ritmusa,
a kazánok, dinamók, szirénák zokogása
a «miserere» ravataluk felett
s az alkony-ég szánalmas pírja
itélet rajtuk.
szépségük emlékét elhordta ember, víz és szél,
iharnak, tölgynek, bükknek árnya sincs,
meghalt immár a cserje is,
mely sok vidám legénynek látta nászát
s a tarlott hegyre nem jön fel tiszta lány,
hogy illatos szerelmet áldozzon
a pázsit-olajzöld-ágyon.