Nyugat · / · 1927 · / · 1927. 12.szám · / · TERESCSÉNYI GYÖRGY: AZ ARANYTALLÉR
A hónap legelső napja volt és a gazdag ember így szólott magában:
- Ma sétálnom kellene, gyalogosan, a napos körúton.
Orvosai rendelték így, mert a gazdag ember az utóbbi időkben igen különösen viselkedett. Boldog, boldogtalannak hatalmas adományokat juttatott és nem tudta megtagadni a szegények könyörgéseit.
- Gyöngül a szíve... mondták hozzátartozói és komolyan aggódtak miatta.
A gazdag ember tehát sétára indult, mert tudvalévő, hogy nincs megnyugtatóbb, idegcsillapítóbb, gyógyítóbb valami ilyen esetekben, mint a nyűgös, rohanó, küzködő utca. Teli szegény emberekkel, lármával, a marakodás zsivajával, különösen az ilyen tiszta, langymeleg reggeleken, mint ennek a tavaszi hónapnak első napja volt. Ha a mai orvostudomány igazán le tudna hatolni az emberi kedély legmélyére, akkor soha sem rendelnének a szegény megfáradt gazdagoknak kies tengeri fürdőket, fenyőligetek keblére rejtett kastélyokat, magányos árkádok árnyán borongó csöndességet, hanem az élet lázától korbácsolt emberseregek forgatagát.
Mert ez a legnagyobb nyugtot és legderűsebb örömöt nyujtó oázis nekik, akik elfáradtak már a földi jók gyüjtésének és megtartásának nehéz munkájában.
A gazdag ember leballagott hát palotájának márványlépcsőjén, kilépett a villanegyed csöndes fasora alá, pár sarokig egyenes irányba haladt, majd elfordult egy sarkon és egyszerre a legsűrűbb népességű városnegyedbe jutott.
Talán életében sem járt még ezen a tájon, legfeljebb gépkocsiján suhant el a szűk és piszkos boltok, piacok, kusza sikátorok között. Minden új, érdekes, izgató volt, amit itt látott és ilyen közelről talán még sohasem szemlélhette társait, a többieket, a szegény embereket, a száz, meg száz küzködő szegény embert.
- Hogy szaladoznak, hogy erőlködnek, hogy kiabálnak és hadonásznak, - álmélkodott a gazdag ember és elgondolta, hogy mennyire más utakon kanyargott az ő élete és milyen könnyű is volt neki megtalálni a gazdagság titkát.
Pedig ezért törik magukat ők is, ezért szakad meg az inuk a reggeltől napestig való keresésben. Mindig keresnek, kutakodnak, minden résbe befürkésznek, minden odút rejtekhelynek sejtenek, ahol a jólét és a meggazdagodás aranykulcsa elrejtve lehet.
Megállott egy forgalmas útkeresztezésnél és mert erősen sütött már a nap, a fűszerüzlet vászonernyője alá huzódott, onnét vigyázta az embersűrűt.
Egy nagy palota szintjén volt ez a fűszerüzlet és rosszillatú heringeshordók voltak kigurítva az ajtaja elé. Nehéz illat szállott föl a heringeshordókból, úgy hogy a gazdag embernek elfacsarodott az orra, mert a trüsszentés ingerelte.
Kirántotta hát nadrágzsebéből a selyemkeszkenőt és a selyemkeszkenő ráncai magukkal sodorták az aranytallért is. Ezt az aranytallért már régóta a zsebében hordozta a gazdag ember és mert sétapálcát soha sem viselt, jártában-keltében vele szokott játszadozni a zsebbe sülyesztett ideges ujjaival.
- H' prsz... tüsszentett föl és apró szemeinek pillantása gyönyörűséggel kisérte a fényes, sárga ívet, amit a repülő pénz a levegőben leírt.
Messzire kilendült a tallér és éles, kacagó pendüléssel ütődött a járdakőhöz, nem is állapodott meg mindjárt ott, ahol leesett, hanem élére fordulva gurult tovább a fal felé, egy darabig még remegett benne a repülés lendülete, de végre is lapjára fordult szépen, alig egy arasznyira az esőmosta házfal tövétől.
A csendülésre - csodálatos - mindenki fölfigyelt köröskörül. A vékony és éles hangocska úgy szúrt bele a zűrzavarba, mint valami láthatatlan, hosszú és hegyes tű. Szemközt, egy hentesbolt ajtajában kövér mészáros álldogált és a gazdag ember jól látta, hogy összerázkódik egész testében, mintha villanyütés érte volna. Torzonborz bajusza furcsán reszketett, amint elfintorította az arcát és szemei idegesen kutattak a pendülés iránya felé.
- Jani, hé!... vigyázz a pénzre! Te ejtetted el? - szólt ki az ablakból, éppen a gazdag ember feje fölött egy asszony és a szurtos kisfiú ott állott előtte az utcán. Nagy szatyor lógott vézna karjába akasztva és marka görcsösen szorította a pénzt, amivel alighanem vásárolni küldték hazulról.
- Én nem... oh dehogy is... felelt a gyermek és a gazdag ember, akinek nagy gyönyörűséget okoztak ezek a mulatságos dolgok, már már előlépett, hogy rávezesse a fiút a fal tövébe hullott aranytallérra.
- Te vesztetted el, ostoba... ott van! - akarta mondani, de a fiúcska tovább haladt.
A többiek is, az egész utca, amelyet egy pillanatra megdermesztett és megállított az a különös neszelés. A kocsik tovább vonultak föl és alá, a szenesek tovább lapátolták a fekete köveket az iskolaépület pinceüregeibe, egyikük, egy hórihorgas, zsákkötényes ember még megjegyezte:
- Pedig milyen jó volna találni egy aranytallért...
A gazdag embert egészen elragadta ez a színjáték. Ilyen lenyűgöző, ilyen érdekes, ilyen mély és titkos értelmű misztériumot még nem látott életében.
Mert az aranytallér ott fénylett, hivalkodott, szinte kiáltozott a földön. Százan haladtak már el mellette és egyik sem vette észre. A gazdag ember izgalommal vigyázta, ugyan melyikük lesz a szerencsés, visszafojtott lélegzettel leste a szembejövőket... most... most... hiába. Egyetlen szem pillantása sem tévedt el odáig, egyetlen kéz sem nyult ki érte, ott feküdt a sárga aranydarab és mintha kacagott, gúnyos sárga vigyorgással fintorgott volna a fal tövében.
Virágos hársfák szegték a járdapartot és az illatozó bugák között méhek döngicséltek. Egy kis veréb repült most a kinyúló ágra és gyönge lábacskáinak lökésére levált az ágról egy elszáradt hársfalevél...
A gazdag ember megfeszített öntudatába élesen lerajzolódott ez a csöpp esetlegesség is. Látta, amint ide-oda lendül a sárga folt és mint valami parányi eroplán hintázik és ereszkedik a levegőben. Egy öreg nénike arca előtt suhant el, még föl is emelte az asszony fonnyadt kezeit, hogy elhessegesse... aztán rézsút siklott a levél és biztos, miliméterre kiszámított íveléssel szállott a tallér fölé. Mint a virágra ereszkedő pillangó, puhán és szerelmes gyöngédséggel állapodott meg a pénz fölött, úgyhogy most már a gazdag ember is csak a fémkarika peremét láthatta, úgy eltakarta az aranytallért az a lehullott levél.
...De most szellő kerekedett az utcában. Könnyű, hűsítő fuvallat, ám ahhoz mégis elég, hogy meglibegtesse és emelgesse a hársfalevelet. Fönn, a tetők fölött szinte viharrá nőtt már a szélfúvás, rémült fellegnyájak menekültek előle, de lenn az utcafenéken meg volt rekedve a lég, mindössze apró forgószelecskék kavarták össze a szemetet, port és papirszeletkéket... kövér és ritka cseppekben hullani kezdett az eső is, a palotasoron ablakzárak csattogtak, a szatócsbolt inasai befelé ráncigálták a kipakolt árúk ládáit és hamarosan zuhogni kezdett a zápor.
...Erre ocsudott föl a gazdag ember és hirtelen az egészségére gondolt, amit úgy féltett az utóbbi időben. Összehúzta mellén a felöltőt és indult is már a sarok felé, hogy bérkocsit vagy autót keritsen magának, amely hazavigye.
Pár lépés után visszanézett.
- Ja igaz... az aranytallér... és ismét megkereste tekintetével. A falevél még mindig fölötte volt, mert az eső elernyesztette a holt lemezke rostjait, most már egészen a földhöz tapadt az és ráborult a pénzre, mint valami furcsa szemfedő.
- Eh... legyintett a gazdag ember és intett a legközelebbi gépkocsinak.