Nyugat · / · 1927 · / · 1927. 12.szám
Magyar falun élők, akik a hosszú, süket téli éjcaka alól kibújó rövid, szürke napokon látják az időkrőzust, a parasztot; magyar földön járók, akik ott találkoznak vele és családjával nyáron napkeltétől napszálltáig a hanttörő, rendvágó, magszóró munkában: azok látják az életet, amely annyira más, mint a városi élet, amelyeknek részesei annyira mások, mint a városélők. A falu és a rög nemcsak a maga embereit termeli ki, hanem a maga problémáit is és emberekkel, meg problémáikkal behatóan kell foglalkozni, - az ő kedvükért is, a magunk érdekében is.
Mi a paraszt? Sokan és a parasztsorból kikerültek elsősorban sértésnek veszik ezt az elnevezést, jobbágysanyarúságban eltelt, régmult idők nemzedékről-nemzedékre maradt emlékeként. De jobb szót mégis azoknak megnevezésére, akik földmunkában nevelkedtek és földmívelésből élnek, nem találunk. Kisgazda a paraszt, akinek földje van, de paraszt a zsellér, a cseléd, a napszámos, a kubikus is. Földmíves jobb elnevezés volna, de a köznyelv ezt a nincstelen parasztra, a napszámosemberre mondja és az alföldi kisgazda, a dunántúli polgár, vagy a debreceni civis rá nem ismerne magára erről. Paraszt: második személyben lehet sértő, de fogalommeghatározóként pótolhatatlanul találó elnevezés.
És ha már nehézségekbe, sőt érzékenységbe ütődik a fogalommeghatározás, mi lesz akkor, ha azt a kérdést vetjük fel: Milyen a paraszt? Mindenki másnak látja, mondja. Nyiltnak és egyenesnek sokan. Sunyinak és kapzsinak sokan. Erősnek és jógondolkozásúnak sokan. Pipogyának és ravasznak sokan. Lélekemelő jellemvonásokat tudnak róla sokan. Aljas ösztönök hordozóját látják bennük nemkevesebben. Példák, esetek, történetek bizonyítékul garmadában hordhatók össze a magasztaláshoz és a sárbarántáshoz egyaránt. Bizonyára vannak olyan sűrűvérű falubikái is, mint a Móricz Zsigmond paraszthímjei, olyan jóérzésű és olyan alantas parasztok is akadnak, mint a "Süt a nap"-ban, elvétve olyan vértelenek is, mint a mult század népszínműveiben. Parasztot láthatunk ezekben, de a parasztot nem ismerhetjük meg alakjaikban, mert látszólagos egyformaságok és tényleges hasonlóságok mellett az egyes parasztok között nincs nagyobb egyformaság és hasonlóság, mint a másik oldal, a paraszt világnézetében "urak"-gyűjtőfogalomba tömörített kaputosok között. A mult, a foglalkozás, az életmód, a környezet, a munka közössége egészen bizonyosan kialakított egyformaságokat a parasztban, mint ahogy az arisztokráciában, a városi polgárságban, a kereskedőkben, a beamterekben és más társadalmi rétegekben is kialakított.
A paraszt is individuum, de a paraszt - és ez jellemző - kevésbé individualista, mint a nagyobb elhatározásokhoz szokott, egymással lazább térbeli és gondolkozásbeli kapcsolatban élő városi ember. A városi ember munkájában az újításokra, életmódjában a változatosságra törekszik, a paraszt - ez is jellemző - munkáját évről-évre csaknem teljes egyformasággal végzi és életmódjában sokszor emberöltőn keresztül nem változtat. Ez nem az alacsonyabb míveltség, vagy a kisebb anyagi mód okozata, hanem a paraszti jellemvonásé. Egy másik fontos külömbség, hogy a paraszt foglalkozása determinálva van és csak aránylag ritka esetekben van ettől eltérés. A paraszt életmegnyilvánulásai abban a szűk körben, a faluban nagyobb ellenőrzés alatt és nagyobb nyilvánosság előtt vannak, mint a városi emberéi és ez is erősen hozzájárul szokásai és gondolkozási módja kialakulásához. A világ parasztsága között nincs még intézményes, de van egy lélekbeli internacionale földrészeken és nemzeteken keresztül és bizony igaz, hogy a magyar paraszt és a svéd, vagy mongol paraszt között több a belső hasonlóság, mint a mindszenti aratórészes és a budapesti patricius között.
A parasztságnak mindenütt egyforma, vagy hasonló problémái is vannak. A megélhetés, a család és a vagyon problémái nála a föld körül csomósodnak össze, a föld az, mely mint munkaterület és munkaforrás elhatározó a megélhetésre, a családfenntartásra, a vagyongyüjtésre. A magyar földmívelés sorsa a magyar paraszt sorsa és azért kell igyekeznünk ebbe jól belelátni. Talán nem népszerű, nem opportunus és alig hihető az az állításunk, hogy a mi parasztunk bármily jó munkása is a földnek, nem elég jó mívelője annak, hogy évszázados és évezredes mesterségének nem eléggé mestere, hogy érintkezése a földdel nem az erőújító antheusi, hanem az izomemésztő sziszifuszi érintkezés. Aki azt mondja, hogy nincs haladás ebben a tekintetben parasztságunknál, az bizonyára túloz. De aki azt mondja, hogy ez a haladás az idő haladásának természetes tempóján túl elég gyors, elég eleven és elég általános, az téved. Népünk gazdasági módszere általában hátramaradott és kevés helyen olyan, hogy jobb, sokkal jobb ne lehetne. Ne áltassuk magunkat, hogy "csak" a tudás hiányzik a jobb gazdálkodáshoz. És valljuk be, hogy a parasztság nagy részénél valami maradi begubódzás, a tudás elsajátításával szemben való közöny, a tudás nyujtóival szemben való bizalmatlanság, a változással szemben érzett ellenszenv az, ami elmaradottságba szorítja le azt. Az elemi iskola hat osztályában a mezőgazdaság gyenge fonalakból szövődő tudását a parasztgyermek lelkében aligha erősítik és inkább széttépik az otthoni tapasztalatok. A földmívesiskolákban évenként néhány száz parasztfiut képeznek ki - sokszor hangoztatott kifogás szerint, - nem tanult kisgazdákká, hanem gazdaságilag is félművelt botosispánokká. A felnőttek oktatása nem elég rendszeres nálunk, az oktatókban sokszor hiányzik a nép gondolkozásába behatolni tudó előadási készség, a hallgatókban a komoly tudás vágya. A jól kezelt nagybirtokokon és középbirtokokon látott eredmények még a leginkább hatnak a gazdasági tudás fejlesztésére, de a nagyobb birtokokon látottakra gyakran rámondják, hogy "könnyü ott megcsinálni" és nem kevés helyen, meg nem kevés ember az "úr" iránt, az "uradalom" iránt érzett ellenszenv miatt nem akarja látni és nem akarja utánozni azt, ami ott jó. Nem lennénk igazságosak, ha a haladás és javulás jeleit eltagadnók. De nem elég átütő a javulás és nem elég erős a haladás üteme.
A magyar parasztgazdálkodás hibái és hiányai közül a legfontosabbak és legáltalánosabbak talán ezek: Az igásállatok hiánya, vagy hitványsága miatt a talaj megmunkálása nem elég jó és ennek eredménye a sekély termőtalajréteg kimerülése és a föld elgazosodása. A vetésforgó, a növények egymásután következő sorrendje nem számol azok igényeivel, a trágya kezelése nem védi meg ezt a legfontosabb növényi táplálóanyagok elillanásától és ezért a föld "kiélt", sovány lesz. A vetőmag megválasztása, az elvetés módja, a vetés ápolása tökéletlen és csaknem szószerint beigazolódik nem egy paraszt-földön az, hogy "aki ocsut vet, gazt arat". És mindezek végeredményben a törpe- és kisbirtok termésátlagainak aránylagosan alacsony voltát okozzák a nagyobb birtok termésátlagaival szemben. Az az óriási előny tehát, amely a kisbirtok mellett kétségtelenül meg van abban, hogy azt tulajdonosa maga míveli, szereti, gondozhatja, ajnározhatja és a munkát idegen segítség nélkül, saját és házanépe erejével elvégezheti, nem képes legyőzni, vagy elérni a nagybirtokon idegen, közömbös, megfizetett kezek, bérmunkások által a munka jobb organizációjával és a gazdasági tudás tökéletesebb eszközeivel kicsiholt eredményeket. És amiképpen a növénytermelésnél, úgy az állattenyésztésnél is ennél a par excellence egyéni, pepecselő, a kisemberek által végezhető foglalkozásnál is a kisbirtokos munkája a nagyobb birtoké mögött marad. A tenyészállatok gondos kiválasztásának elmaradása, az okos tenyésztési elveknek nemtudása, a takarmányozási törvényeknek mellőzése, a kisgazda-állattenyésztés okozza azt, hogy amit termelnek, nem elég, nem jó és nem megfizetett.
A földreform szándéka bizonyára az volt, hogy a parasztságot emelje, hogy a meglévő kisbirtokokat kikerekitse és a nincstelenekből új birtokososztályt alkosson. Lehetett volna-e ezt a reformot jobban megcsinálni: mi célja volna ezt a feltételes mód, múlt időbe tartozó kérdést most már feszegetni. Egy bizonyos - és a reform legnagyobb bajait és hátrányait ez okozta, - hogy pénzügyi megoldását a forradalom utáni zürzavaros időkben nem találták meg. Megismétlődött az 1848-i jobbágyfelszabadítás esete, amelynek finánciális megoldására az akkori reformereknek sem volt tervük. És az 1920. évi földreform sok baját, már ma is sok helyen látott sikertelenségét túlnyomó részt ez okozta. A reform szenvedő részesei, a földbirtokosok nem láttak bizonyosságot, hogy a "megváltott" föld tényleg kisajátított föld lesz, az elvett föld árát tényleg meg is fizetik és ezért körömszakadtáig védelmezték azt és természetesen minél kevesebb és kevésbé értékes földdarabok leadásával igyekeztek a reájuk szakadt bajon enyhíteni. A reform aktív részesei viszont, akik közül a legtöbb kategóriában sokan kellő anyagi felkészültség és pénz nélkül "igényelhettek" földet és a törvénynek a vételármegállapítását tíz évre elhalasztó intézkedéseit ingyenföld-igéretnek tartották, a lehető legtöbb és lehető legjobb uradalmi táblákra jelentettek be igényt. És ha a földbirtokreform eddig észlelhető hatását a parasztság helyzetének szempontjából vizsgáljuk, akkor már most meg lehet állapítani, hogy a nagyszabású terv tömérdek energia és anyagi erő ráfordítása mellett a célt nem érhette el és az anyagi és tudásbeli felkészültség nélkül szűkölködők nagy része olyan helyzetbe került, amellyel megbirkózni már most is alig bír és még kevésbé fog bírni, ha a kapott föld vételárát habár részletekben is, ki kell majd fizetnie. És ennek következménye a törvényalkotók által előre aligha látott, de véleményünk szerint egyáltalában nem kedvezőtlen irányban fog érvényesülni: a kisbirtokos-parasztság megerősödésének irányában. Mert a földreform során földhözjuttatottak közül igen sokan azokkal a birtokos parasztokkal kénytelenek a kapott földet megmíveltetni, akiknek saját kisbirtokaikhoz mérten kihasználatlan igaerejük van és bizonyos, hogy amikor az ilyen bérmunkára rászorult földhöz juttatottak meggyengülnek, vagy elbuknak majd az ilyen munka költsége és a viszonyok súlya alatt, ez a kisbirtokos-parasztság fogja összevásárolni azokat a földeket, amelyeket a reform olyanoknak juttatott, akik csak földéhséget és két szegény munkáskarjukat tudták odavinni. Igy fogja aztán az élet kiküszöbölni azokat a bajokat, amelyeket törvényparagrafusok okoztak, vagy kiküszöbölni nem tudtak.
A mi fentebb adott vázlatunk szerint azonban sok kitűnő erénye mellett paraszt-kisgazdáinkban sincsenek meg ma még azok a feltételek, amelyek az állam érdekében, a társadalom fejlődésére és a saját szempontjukból szükségesek. Az annyiszor emlegetett dán tejgazdaság, roermondi baromfitenyésztés, vagy hollandiai virágkertészet, vagy páriskörnyéki culture maraîchre feltételeiből nálunk nem a tehén, nem a tyúk és nem a napsugár és nem a föld hiányzik, hanem egy bizonyos lelki diszpozíció a mi parasztjainknál, ami a tudás hiányából, az igények fejletlenségéből, a haladás iránti érzéketlenségéből adódik össze.
Ha helyes az, hogy a tudás az alapja a jólétnek és haladásnak és nem fordítva, akkor egész határozottsággal oda is tudunk mutatni a teendőre: a mi parasztjaink szellemi színvonalának emelésére. És mert a paraszt a falun lakik, azért ott kell ezt a teendőt megalapozni. És mert a paraszt a gazdálkodásnak él, a gazdálkodásból él, azért itt kell őt a fejlődés részére megfogni. Mezőgazdasági oktatásunk ma még elmaradott a földmívelésből élő nagy tömegekkel való vonatkozásban és az a néhány száz ember, aki évenként a gazdasági iskolákból kikerül és nem is éppen vissza a kis paraszti házakba kerül, bizony nem olyan jelentékeny része a tömegnek, hogy tudáshordozó hatása érvényesülhetne. Az elemi iskolákat bizonyára nem szabad megfosztani attól a hivatásuktól, hogy az elemi tudást terjesszék, de az elemi iskola tanítóinak a gazdasági tudás terjesztőinek is kellene lenniök. Ehhez azonban az kell, hogy ők maguk tudják azt, amit tanítaniok kellene. Ma pedig ez alig van meg, mert a városi tanítóképzőintézetekből kikerülő tanítójelöltek ha "von Haus aus" nem tudják, bizony képtelenek a "gazdaságtan" heti néhány órájában megszerezni azt a tudást, amely őket képesekké tehetné, hogy odakünn a paraszt szívéhez férkőzhessenek és tanításaikban a jólét eszközét érezzék a bizalmatlanságban megkérgesedett elmék is. Ehhez azonban a tanítóképzés átalakulása szükséges. Már ott, a kezdetnél legyen az egészséges bifurkálódás: legyenek tanítóképző iskolák, amelyek városi tanítókat és legyenek olyanok, amelyek falusi tanítókat nevelnek. A falusi tanítóság pedig javadalmazásában, megbecsülésben legyen olyan, hogy értékes elemek is törjék magukat érte és ne csak olyanok kerüljenek a poros, légylepett falvakba, akik lemaradva, előbb nosztalgiás fájdalommal vágyódjanak a város felé, később elfásulva mimikrizálódjanak bele a borvirágos kántorságba. Fizetéssel, földdel, ranggal, előmenetellel csalogassák oda a falusi tanítóságba azokat, akik ma a városi életmód után vágyódnak és kényszerűségből falura kerülvén, az elsodródtak keserű, elfásult robotmunkáját végzik.
A magyar parasztnak azonban ahhoz, hogy boldogulni tudjon, még egyet jól meg kellene tanulnia, amit ma igazán nem tud: a termelő munkában való együttműködést és az együttműködés megszervezését. A kisüzemnek a nagyüzemmel szemben magánál a termelésnél vannak bizonyos előnyei, de másfelől a nagyüzemnek is vannak olyan előnyei, amelyeket a kisüzem csak akkor érhet el, ha erőit összeteszi és így szerzi meg magának a nagyüzem hatásos eszközeit. A gőzeke és a traktor, a mesterséges öntöző, a gazdasági vasut, az alagcsövezés, a csatornázás, a legjobb tenyészállat tartása, a modern tejgazdaság, a húsfeldolgozó üzem, a szárítóberendezések és sok más olyan eszköz, amely nélkül a bérmunkással dolgozó nagyüzem megfelelő mennyiségi és minőségi termelést elérni és így helytállni nem tudna, csak egymással összefogó parasztok által lenne megszerezhető. A rochdaléi takácsok példája azonban a mi parasztjainknál éppen a közös termelésre való következésben alig-alig hatott annyi idő elmultával és annyi ráfordított munka dacára sem. Hiába vetítették annyiszor a mi falusi népünk elé a német, finn, dán, szibériai paraszt szövetkezeti munkájának eredményeit. Nálunk a "közösnek" valóban túros a háta és aki a közös községi-közösségi legelőket, utakat, tenyészapaállatokat, bikaistállókat látta és a közös értékesítés céljából alakult kevés és kezdetleges szervnek intermittáló és ziháló szívverését megfigyelhette, az bizony arra a szomorú megállapításra juthat, hogy nagy a mi parasztságunk elmaradottsága ebben is.
"Durch Unterernährung und Überarbeit" - mint ahogy Kautsky mondja, - leszállított igényekkel és túlfeszített munkával tud csak a mi parasztságunk is megélni, holott minden érdekünk, minden iránta érzett szeretetünk azt kívánja, hogy fejlett igények mellett, élet- és munkaerejének okos ökonómiájával is boldogulni tudjon.
Szabad-e és lehet-e az állam hatalmával rászorítani a parasztot arra, hogy jobban gazdálkodjon? Elvben talán nem szabad, tényleg azonban lehet. Mint ahogy lehetett a tagosítással, a községi legelők fenntartásával, a közös apaállattartás elrendelésével, az állat és növényi kártevők elleni védekezés megparancsolásával és egyebekkel törvényes úton - ha nem is mindig érvénytszerző hatással, - beleavatkozni az egyéni tevékenységbe, úgy bizonyos kényszerítő rendszabályokkal lépésről-lépésre rá lehetne szorítani az elmaradókat, a csökönyösöket, a renitenseket a kívánt útra, a jobb gazdálkodás útjára.
Meg kell becsülnünk azt a nagy értéket, amely parasztságunkban van, még ha ez nem is olyan ma, amilyen lehetne, vagy amilyen lesz. A fejlődést állatoknál is, egyéneknél is, népeknél is lehet gondosan megválasztott eszközökkel gyorsítani. A mi parasztságunk fejlődését is kell siettetni, mert ha ez nem sikerül, akkor sohasem tudja majd elérni a ma előtte járókat és eléje kerülnek majd a mögötte levők. És ez a tespedést, a pusztulást jelentené.