Nyugat · / · 1927 · / · 1927. 11. szám · / · SZINHÁZI FIGYELŐ
A fiatal Plessiers de Chauvignac harminc éves korában egy véletlenül megtalált levelezésből megtudja, hogy ő anyja egy ballépésének köszönheti létét s valódi apja nem az a falusi orvos, akit eddig annak tartott, hanem egy főúri származású katonatiszt volt. Ez a kiinduló pont s ebből mindenféle következhetik: komoly erkölcs-dráma fiú, apa és anya között, könnyű komédia és - mint a példa mutatja - érzékeny melodráma is. Guiraud úr ugyanis nem az erkölcsi élére állítja a dolgot, nem is a lélektani élére, hanem mindezeket megkerülve a szentimentális síkra játssza át a komplikációt. A fiú a kellemetlen felfedezésből a következő következtetéseket vonja le: az apját, akivel rusztikus származása és természete miatt úgysem értett egyet, most már végkép lenézi és ezt nem is titkolja előtte, a menyasszonyával, aki végre sem tehet semmiről, gorombán bánik, mert az anyja példájából valami zavaros módon megutálta a házasságot, a most már bebizonyítottan arisztokrata véréhez romantikus következtetéseket fűz, hogy ő neki nem szabad többé az apja házában élni, annak kényelmességeit elfogadni stb. Tehát elhagy apát, anyát, gazdagságot, menyasszonyt, elmegy Kinába valami pilótaiskolát vezetni, mert hiszen ő a háborúban pilóta volt.
Amíg azonban mindez megtörténik, négy felvonáson át a fiúnak sikerül igen kellemetlen benyomást kelteni maga iránt a közönségben. Már a végzetes felfedezés előtt is mint félvér arisztokrata voltát túlságosan nagyra tartó sznobot ismerjük meg, a későbbiekben pedig egyre jobban kiderül, hogy mindarra, amit csinál, nem valami mélyebb erkölcsi motívumok vezetik, hanem csak kicsinyes ostobaság és gyerekes makacsság. Lehetetlen rokonszenvezni olyasvalakivel, aki négy felvonáson át duzzog és kellemetlenségeket mond és csinál mindenkinek. Ezt mintha maga is érezné, mert ismételten hivatkozik a háború mentőkörülményére. Aki a háborúban volt, az más gondolkodást hozott onnan magával, de nem mondja meg, miben áll ez a gondolkodás általánosságban és a speciális esetre vonatkoztatva. Nekünk csak annyit sikerül meglátni, hogy amit magával hozott, ez nem több, mint erős ingerlékenység és hálátlanság. Elvégre a derék öreg Plessiers doktor, ha nem is az apja és nem is valami ragyogó elegáns ember, mégis csak jó volt hozzá, felnevelte, sőt nagylelkű volt hozzá, soha nem éreztette vele, hogy tudja származásának titkát.
Pedig az öreg doktor eleitől fogva tudott mindent. Ezt meg is mondja neki, mikor a fiú elárulja előtte a felfedezését. Igen, a felesége elkövette a ballépést, de ő mint férj megbocsátott neki. Sőt még magára is veszi a feleség bűnéért a felelősséget. Az asszony áldozatot hozott, mikor koldus arisztokrata lány létére férjhez ment hozzá, a gazdag roturierhez - milyen roppant áldozatokra képesek a koldus arisztokrata nők! - ő maga, a férj hozta a házhoz, valami sötét gondolattól sugalva, a szépségtől és előkelőségtől sugárzó katonatisztet, ő nem akart elválni, mikor ez a regényes szerelem kipattant. Hát ez a derék Plessiers is derék férj, minden kikapós asszony megirígyelheti érte Madame Plessierst. Mert amint megbocsátott az asszonynak, oltárra is emelte: kifogástalan feleség és anya volt ettől az egy esettől fogva, - így lesznek csodálatra méltó anyák a félrelépő arisztokrata libákból! - s most mindenki tartozik imádni őt, megóvni a multak felhánytorgatásának kellemetlenségétől, - elsősorban a születése szégyenéről immár tájékozott fiú.
További elemzés nélkül is tudni már, hogy a darabban nagy bajok vannak az indokolások körül. Az összes motivumokra úgy nézünk, mint mikor a szinpadon új darabban meglátunk egy-egy sok más darabból már ismert díszletet. A francia dráma minduntalan használt közhelyei ezek, le is kopott róluk a szín, nagyon fel kellene őket frissíteni, hogy élvezhetők legyenek. Guiraud úr azonban nem frissíti fel őket, hanem eltologatja a megillető helyükről, amitől most már nemcsak ócskák lesznek, hanem félre is csavarodnak. Minden motiválása mondvacsinált, nem a dolgok természetéből folyik, nem magyarázza meg sem a jellemeket, sem a cselekvéseket s főleg nem úgy, hogy elfogadhatók és érdekesek legyenek. A szereplők nem találják meg azokat az egyszerű, emberi szókat, melyeket az ilyen konfliktusok az emberek ajkára hoznak, nem is maguk beszélnek, hanem az író, aki nem érezte át a dolgokat, csak kieszelte s ezért csak érzelmes frazeologia jut az eszébe. Három úgynevezett szép helyzetbe van kifaragva a darab s a hiányos motíválás éppen ezekben mutatkozik legjobban: a második felvonásban, mikor apa és fiú beszél egymással a család szégyenéről, a harmadikban, mikor harmadikul az anya is közbelép s a negyedikben, mikor a menyasszony megbékíti a fiút, úgy hogy az megbocsát anyjának, kibékül apjával és biztosítékot ad arra, hogy nemsokára hazajön Kinából. Ebben a három jelenetben egyre nedvdúsabb a szentimentalizmus, a harmadik már teljesen elázik a melodráma könnyözönében.
Minden bizonnyal a szerepekért adták elő a darabot, elsősorban Gál Gyula szerepéért, aki az apát játssza. A legjobb szerep a darabban, bár szintén vannak súlyos hibái s a válságos pillanatokban elég pipogyaságot mutat. A kitünő szinésznek nagy becsületére válik, hogy ennek dacára is férfias alakot tudott csinálni a derék falusi orvosból s ki tudta védeni a szentimentális hatások ürességét. A fiú szerepe Uray Tivadarnak jutott, ki sokszor szintén jobb a szerepénél, de a lehetetlent ő sem tudta elérni, nem tudta szimpatikussá tenni az antipatikus alakot. A harmadik jelentős szerep, az anya, Márkus Emiliáé, - nem sok alkalma van érvényesíteni nemes művészetét, inkább csak magyar beszédének szépségével fogja meg a nézőt. A menyasszony szerepét Ághi Erzsi játssza, kedves csevegéssel, frissen, temperamentumosan. Kiss Irén, Bodnár, Szatmáry, Somló Emma játszanak még kis szerepeket a darabban, mely szomorúan illusztrálja a mai francia drámaírók invenció-hiányát.