Nyugat · / · 1927 · / · 1927. 11. szám · / · IRODALMI FIGYELŐ

Schöpflin Aladár: GYULAI PÁL
kritikai dolgozatainak újabb gyűjteménye (1850-1904)

A legnagyobb, talán az egyedüli nagy vitatkozó a magyar irodalomban Gyulai Pál volt. Minden kritikája vitatkozás vagy a megbirált íróval, vagy azokkal, akik az ő véleménye szerint helytelenül bírálták s ami egyoldalúság vagy túléles hangsúly van kritikájában, az mindig az ellentmondás hevében jött a tollára. Láttam őt állni a régi Műegyetem előtt, amikor egy óra hosszat vitatkozott a másik nagy vitatkozóval, Szilágyi Dezsővel és ott voltam, mikor az egyetemen, a szemináriumi helyiségben vitatkozott fiatal hallgatóival napi irodalmi vagy politikai kérdésekről, - nem is tudom máskép elképzelni, mint vitatkozva. Ahhoz az emberfajtához tartozott, amelynek minden dologról, ami érdekli, megvan a nagyon határozott véleménye, ezt senki előtt nem titkolja és minden más véleménnyel szemben rögtön készen vannak az argumentumai. Szerencséje volt, hogy nem ma él, hanem olyan korban, amikor a más vagy ellenkező - nagyon sokszor a közvéleménnyel ellenkező - véleményt még nem tekintették sem becsületsértésnek, sem hazafiatlanságnak, s amikor még volt az emberekben tisztelet a gondolat szabadsága iránt.

Abban a szép kötetben, melyet Gyulai Pál még eddig könyvalakban ki nem adott kritikai munkáiból az Akadémia most kiadott, s melyhez Horváth János írt előszót, túlnyomórészben polemikus írások vannak. Mindenféle, a kor irodalmi élete által felvetett, kérdésekről vitatkozik. Milyennek kell lenni egy népies enciklopédikus lapnak? Mennyiben s mikor kell egy folyóirat szerkesztőjének munkatársaival szemben jelezni a folyóirat esetleges eltérő álláspontját vagy valamit nyilt kérdésnek hagyni? (Ez a vita Arany Jánossal folyt és Arany János nem vonta meg barátságát ezután sem Gyulaitól! A mai atmoszférában ez alig volna érthető.) Szabad-e a kritikusnak a megbírált író életében felhasználni ennek magánéletéről való privát tudomását. («A kritikus nem tehet semminemű célzatot, megrovást, még a legigazabbat sem, ha az csak az író magánviszonyai és személyisége ismeretében leli alapját. A kritikus e jogot csak az író halálával nyeri el.» Ma nem így beszélnek azok a kritikusok, akik Gyulai hagyományainak letéteményeseiül szeretnek szerepelni.) Tiszteletben kell-e tartani az író anonimitását? Egyáltalán van-e joga az írónak névtelenül írni? (Igen, - feleli Gyulai.) Szabad-e magánbeszélgetésben tett nyilatkozatokat bevonni az irodalmi polémiába? Meddig terjedhet a «kegyelet eszményítése» egy emlékbeszédben? (Báró Eötvös Józseffel szemben.) Méltánytalan volt-e az Akadémia Petőfivel szemben? Van-e s mennyiben költői szabadság a nyelv használata dolgában? Van-e és mi értéke van a Rákosi-Dóczi-féle romantikus szindaraboknak, melyeket a sajtó annak idején óriási módon felmagasztalt s melyek némelyike miatt heves ostromok indultak az Akadémia ellen? («Shakespeare leggyöngébb műveinek leggyöngébb oldalait utánozza, emellett éppen Shakespeare ellenére elhanyagolja, sőt nem is tartja szükségesnek az emberi szív és viszonyok hű rajzát s a cselekvényt annál költőibbnek hiszi, mennél inkább hiányzik benne a józan ész.») Nagy viták a Nyelvőr-rel a nyelvújítás, az irodalmi nyelv, a helyesírás kérdéseiben. (Gyulai tudvalevőleg váltig heves pártolója volt a cz-nek, haragudott a c-és írásmódra, nemkülönben az aki, ami összeírására; némileg tragikomikusan hat, hogy az ő cikkei ebben a könyvben a mai akadémiai egyszerű c-és helyesírással jelennek meg s az aki és ami össze van bennük írva.)

Mindig az élő irodalom valami kontroverz kérdése. Legtöbbször vitatkozás a napisajtóval, melyről Gyulai polémiáiból mindig kiderül, hogy tudatlan, hogy ferdít, hogy nincs benne következetesség. Az Akadémia elleni támadások mindig visszautasításra találnak s olyan részletes kritikai tanulmányokban is, mint a Szinházi Szemle vagy a Zilahy Károly munkái, minduntalan kiütközik a polémia a napisajtó túlzásaival és szertelenkedéseivel. Gyulai Pál polémiáiból következtetve a mai sajtónak irodalmi dolgokban nincs semmi szégyelnivalója a 60-as és 80-as évek sajtójától. De akadémikus társaival is perbeszáll Gyulai egy-egy kérdésben, például Szász Károllyal is, egy verseskönyv elé írt előszó kapcsán Beöthy Zsolttal is. Ez az utóbbi vitatkozó cikke különös figyelemre méltó, mert visszautasítja azt a ma is mindúntalan felhánytorgatott megkülönböztetést a «falusi» és «városi» költészet között, az utóbbinak hátrányára s eközben ilyen dolgokat mond: «A nemzeti költészet fogalma is tágabb körű, mert magában foglalhat különböző költői egyéniségeket, új tárgyakat hódíthat meg, új eszmék tolmácsa lehet, de leginkább abban a módban nyilatkozik, amint mindezt a költő kifejezi s a nemzet szellemébe oltja.»

Van számos polémia-mentes nagyobb tanulmány is a könyvben, Pálffy Albert novelláiról, Kemény Zsigmond regényeiről és beszélyeiről, népköltészeti kérdésekről, emlékezések Kemény Zsigmondról, Veres Pálnéról, feljegyzések, apró emlékek, könyvismertetések. Az utóbbiakat illetőleg az előszó írójának igaza van, az ilyen apró cikkek majd mindegyikében van, ami ma is figyelemreméltó, mert Gyulai mindent magas elvi szempontokból tárgyalt és minden írásába belefoglalta a maga erős és eredeti egyéniségét, ítéleteit részben revideálta az idő, például Vajda Jánosról való teljesen elutasító véleményét ma már módosította az elfogulatlanabb vizsgálat; ellenben a Petőfi-Társaság működéséről való kedvezőtlen véleménye ma fokozottabb mértékben is megáll. Az a lesujtó ítélet, melyet Herczeg Ferenc Simon Zsuzsa és Pogányok című regényeiről mondott, legalább az utóbbira vonatkozólag szintén egyoldalúnak látszik; amit Gyulai mond róla, az javarészt teljesen helyén van, de vannak szempontok, melyekből ennek a regénynek mégis csak kell értéket tulajdonítani. A ma divatos túlbecsülés és Gyulai lebecsülése között valahol a középtájon van az igazság e regényt illetőleg. Érdekes a Simon Zsuzsáról szóló kritikában ez a megjegyzés: «Szemere Pál szokta volt mondogatni, hogy némely költő nagy tárgyba fog, de nem tud belőle nagyot alkotni, másik a kis tárgyat kedveli s belőle, ha nem is nagyot, de mindenesetre szépet alkot. Némi tekintetben Herczeg egy személyben testesítette meg Szemere megjegyzését.» Ezt ugyan ma is sok irónkra lehetne alkalmazni.

Gyulai ellen polémiái miatt - ez ebből a könyvéből is kiderül - nagy «zajgások» voltak a sajtóban, de nem tudunk róla, hogy valaha is követelték volna valami állásából való elcsapatását, mert valamiről élesen kedvezőtlen kritikát írt. Akkor még nem tekintették sem hazafiatlanságnak, sem becsületbe vágó bűnnek, ha valaki irodalmi kérdésben másokétól eltérő véleményt alkotott magának s azt határozottan meg is merte írni.