Nyugat · / · 1927 · / · 1927. 11. szám · / · IRODALMI FIGYELŐ
Móricz Zsigmond, legtermékenyebb regényírónk, szakadatlan munkásságával a háború után is friss és életerős maradt; írásain érzik a ma levegője, a korral haladás, az új atmoszféra; minden könyve újdonság és kinyilatkoztatás; nyoma sincs rajta a megszürkülésnek. Egyre izmosodó fiatal óriás, aki vaskos léptekkel csörtet a tökéletesedés felé s pályafutása szédítő perspektívát ígér még ma is, huszonöt év és harminc kötet után.
Nyelvezete a magyar nyelv kimeríthetetlen gazdagságát vallja. Korunk végtelen stíluskísérletei sorában az övé valóságos élő csoda, amely előtt közönség és írók egyaránt elámulnak. Tősgyökeres szólamaiban, méltóságos ritmussal hömpölygő mondataiban a nép nyelve keveredik valami megigéző s lefordíthatatlan archaizmussal, mely a faji átöröklés titokzatos méhéből látszik kivirágozni, de mindezt egy tudós nyelvművész, egy modern író hatalmas öntudatossága stilizálja. Valóban benne van az egész ember.
Igazi terrénuma a novella, de azért a «Tündérkert»-nél nem írtak jobb magyar regényt; a drámaírásban is mesterhelyet tölt be, ha oeuvrejének nem is ez a legkizengőbb akkordja.
A parasztok és a szegények naturalisztikus ábrázolásától egyre följebb emelkedett, magába ölelte a kisvárosok és Budapest középosztályait, a hivatalnokokat, intellectueleket és a polgárokat, miközben a történeti regényben és az erkölcsi lendületű lélekrajzban a nagy mesterművek színvonaláig nemesedett.
Fantáziája életet önt egy sereg figurába, érdeket visz meseszövésébe, külön szuverén világot teremt, mint a világirodalom nagy regényírói. Az ő zsenijében van a legfejlettebb képesség, hogy a szerves élet hű másául ható freskókban rögzítse le a magyar nép minden jellegzetes alakját, társadalmunk minden rétegét. Műveiben benne van az egész faj, ősi vonásaival és az új idők hozadékával, megtalálhatók a lelkek mélyén lappangó indulatok, melyek a cselekvés kényszerével események és drámák ritmusába sodorják. Az ország vidékei visszatükröződnek írásaiban s kicsap az anyaföld ősi, vad illata. Egy egész faj tragédiája, aljassága és nagysága: a roppant élet válik ki könyveiből. Vérében egy országot, egy fajt hord, melyet prózaíró nálánál egységesebben és teljesebben nem tudott még megmutatni. Érthető, miért éppen ő írta meg a háborús magyarság eposzát és tragikumát a «Szegényemberek» című novelláskönyvében.
Munkáit kritikus, értékelő, a nyugati kultúrával összehasonlító szellem ihleti. Amikor ítél, elítél, s ezzel odadobta a kesztyűt a «hivatalos» Magyarországnak.
*
Meséje szövésében, alakjai evolválásában hideg, fölényes ábrázolás a célja mindvégig. Művészetének legbiztosabb garanciája: tősgyökeres tárgyilagossága, melyet humor és olykor pesszimizmus színez. Azonban emögött a látás mögött izmos temperamentum zakatol, zihál, de lefékezi, nehogy megmutatkozzék, s csupán mozgató erejét csapolja le. Ám egyik-másik alakja életében előáll néha a bonyodalmas helyzet kapcsán egy-egy olyan lélekállapot, ami az íróé, s amikor ez kitör: - éget, mint a láva. Ilyenkor pillantjuk meg az író mély, vulkánikus belsejét, ezek a megláttató pillanatok. Az író igazi arca mindig a legizzóbb részeknél bukkan föl, amikor az indulatok tomboló lázában, a hosszas bonyolítással járó fáradság jutalmául és enyhítéséül, meglazítja és leveti az objektiv önfegyelem vassisakját, hogy szabadon kiálthassa gyötrelmét vagy hitét. Itt rejlik a tárgyilagos regények rejtett, fojtott, forró lírája. Megváltozik a hangja, mégha egy harmadik személyről beszél is:
«Magasabb igazságot! Ismeretlenebb sikereket! Hatványozott ideggyönyöröket! Őrületet! mert megöl a valóság! Megfullaszt ez az élet, mint a szennyes árvíz, amely dögöket és trágyát és ismeretlen városok csatornaömledékét sodorja. Hadd lakmározzanak benne a hüllők, ő itt megful. Megful». «Az Isten háta mögött.»*
Ilyen erupciókat azonban csak olyan figurák lelkében fest meg, akiken eleve is érezni, hogy őrá ütnek. Éppen ezért hat megfigyelésének objektivitása a humor oly példátlan erejével, mosolyunk éppen azért a tetszés szava, mert érezzük a bravurt: a rettenetes fegyelmet. Mindig ragaszkodik a kívülálló nézésmódhoz, mestere a szintetikus ábrázolásnak s ezért munkái specifikus magyar írások. Lélekboncolásainak oly dinamikus erejük van, hogy azok végeredményben sem egyebek szintézisnél.
Kétségtelen, hogy a parasztot ismeri a legjobban, rajzolja a legnagyobb ügyességgel és csodálatos biztonsággal. A «Tündérkert» fejedelme remekbe sikerült alak, mert nem más, mint óriási méretekre kibontott paraszt, aki királyi trónon ül. Uriembereinél egy kicsit félünk, hogy jaj! valahol ki fog siklani, hogy nem fogja meg őket jól; ő azonban nem botlik meg sohasem. Érdekes, hogy mégis ezeknek a kultúrembereknek a szemével ítél és az ő szívükkel fájlal. Miért? - Itt van az ősiség és a kultúra összeütközése, Móricz Zsigmond munkáinak centrális értelme. Ő e kettőnek az elválasztója. Őbenne él a paraszt, a barbár, a föld népe: ő az örök Turi Dani. De benne van a művelt modern ember is... s ő önmagában az öntudatos embernek ad igazat. A bíráló és a szemlélődő lélek elszakad, mintha rettenetesen és gyötrődve akarna elválni a benne rejlő paraszttól. Keserű önharcolás és önmarcangolás nyugtalanítja. A paraszt a vérségi és örökségi kapcsok miatt követelődzik: visszaköveteli az egész embert.
Személyiségének ezt a megkettőződését viszi be regényeibe s ott éli ki álutakon. Munkáinak itt egy másik bővízű forrása bugyog. Minden jelentős írása: kisérlet, élet-halálra szóló, komoly, véres kisérlet, leszámolás önmagával: megölni önmagában a gyűlöletes parasztot, s igazat adni, kivívni igazát a kultúrembernek. Az «Isten háta mögöttben a diák erkölcsi öntudata, lelki tisztasága és ideálizmusa a könyv legizzóbb igazsága. A parasztban önmaga állati, barbár, vad, gonosz arcát gyűlöli; a kultúremberben lelke tisztult ábrázatát ünnepli. A «Fáklya» a kultúrember ideálizmusának elbukása a durva parasztok patái alatt: innen ered pesszimizmusa (pesszimista ideálizmus). A «Légy jó mindhalálig»-ban a jó győz: itt idealizmusa optimistává kristályosodik, műve abszolut remekmű.
Hatalmas szárnyalással kering munkáiban az érzékiség, egészséges, földszagú, nyerítő érzékiség, szilajul és viharosan, de ezt is a paraszt rovására írja. A plátóiság a kultúrember sarca: a jóság, az emelkedettség és a tisztaság.
Nemcsak a személyiség megkettőződésének pszichológiai esete ő, több annál. Elítéli, gyűlöli a benne rekedt barbárt, aki még mindig oly közel van a földhöz - s ez gyakori önmeghasonlásra juttatja. Neki fáj legjobban ez a kétféleség, de minden gyötrelmek árán is leveti magáról a parasztot. Most aztán saját önmeghasonlását proiciálja fajára is, óriási kollektív méretekre boltozatosítja, lázálomszerű iszonyattal. Regényeinek legizgalmasabb újszerűsége ezáltal adódik. Önmagában a kultúrigazság jegyében gázolja le az erőszakos ősi állatot, akit évszázadok fenyítő terrorja sem tudott elbágyasztani. Végső szava a mindenképpen vallásos jellegű kultúra és az emberi jóság. Ugyanazt parancsolja rá a fajára is, amit önmagára nézve irgalmatlanul kötelezőnek elismert. A fajtája érdekében kérlelhetetlen és megalkuvást nem ismerő: vátesz, a nagy nemzetmentők és útmutatók ivadéka. Korával szemben, úgy mint Ady, a maradiság, a parasztiság, a tunya ős gyűlölője és azt vallja, hogy csak a kultúra mentheti meg a fajt. Tudják nálunk a látók, hogy elpusztul az a nép, amely nem alkalmazkodik Nyugathoz s a Kultúrához. A faji konzervativizmus ellenséget lát benne. Hát persze, ha alakjai közt nincs egyetlen bölcs nemes, béketűrő paraszt, aki valamilyen nagy emberi szépséget testesítene meg. Felejthetetlen parasztjai olyanok, mint Turi Dani, a falu bikája, vagy a «Tragédia» éhes zsellérje, aki halálra zabálja magát a lakodalmon, meg a leányok, akik teherbe esnek s az úri parasztok, akik azért élnek, hogy egyenek és igyanak - óh, - gazdag, súlyos, acélgyomrú magyar szakácsművészet! - Ezért forradalmi, ezért nyugatos, ezt tagadja a hivatalos nemzeti önérzet és ezért veszi gyanuba az atyáskodó konzervativizmus.
Tragikus az ilyen író, hiszen fajának sokkal őszintébb szerelmese, mint sértődött ellentábora.
A keleti fajnak ez a nemes értelemben vett kultúrsóvárgása jellemző vonás. Ismeretlen a nyugati lélekben vagy akár Tolsztoj és Dosztojevszkij világnézetében, akik az orosz fajt, alkotó anyagánál fogva, többre becsülik a művelt népeknél s mind a ketten kultúra- és franciaellenesek. Móricz Zsigmond vakon bízik a kultúrában, nem tart veszélyeitől és csalafintaságaitól, benne látja az üdvösség révét, ő nem ad igazat népének, nem igenli a paraszt maradi, rothadozó vagy szilaj temperamentumát s harcol a kultúrigazságért.
Valódi és radikális idealizmusa túlemelkedik anyagi pesszimizmusán. Azonban emberivé az teszi leginkább, hogy minduntalan egyet kell tapasztalnia: a nép megváltozhatatlan s a gonosz ősök lebírhatatlanok. Innen ered keserűsége, mélysége, komorsága, ez a nagy magyar komorság, a végzet megmásíthatatlan gyűlölete, a magyar «Messiások» komorsága, akik az ugaron mind elpusztultak hiába. Ilyenkor elborul. Ez a nagy hullámzás kedélyének fő élete s mikor azt mondja valahol (bár ritkán bölcselkedik ez az örök valóság-alkotó): «Az egész élet értéktelen. Pillanatokig tartó csalóka képekből áll. S amit egyik percben szépnek látunk, a másikban már gyászos és szomorú» - teljesen rávilágít műveiben az optimizmus és a pesszimizmus megdöbbentő váltakozására.
Az egész nemzetet érdekli az ő izgalmas problémája, s Móricz Zsigmondnak túl kellett emelkednie egyéni, titkolt viaskodásokon, hogy feljusson az egyetemes érdekűségig. Egyetemes tendenciáinál fogva csiszolódtak le róla individuális kiszögellései s történetivé erősödött meg benne a regény külső tradicionálizmusa, hogy annál érthetőbben lehessen az egész faj kifejezője.
Belülről azonban másképpen néztek elődei és máshogyan láttak, az ő problémáját nem ismerték. Azok ugyanis elfogadták és becézték a magyar jellemet, intézményileg harcoltak a paraszt helyzetének a megjavításáért; leírták a magyarságot, magasztalták, hízelegtek neki, mesét szőttek köréje, mintegy állandósították és a «régi jó időt» sajnálták, siratták. Nem-igen voltak kultúrcéljaik, s ha voltak, nem ilyen egyetemes értelműek, nem gondoltak gyökeres lelki átkultúrálódásra. Talán ostorozták a hatalmasok visszaéléseit, de inkább szórakoztattak, gyönyörködtettek, meséltek lágy pipaszó mellett, anekdotáztak, jókat mondtak és szellemeskedtek. S a történeti regény üres, kész keret volt, ahova belehelyezték dicső képzelgéseik vásznát, gyönyörrel és jóllakott megelégedéssel szemlélve ősi voltunk nagyszerűségét. Őbenne nincs meg a régi jó idő siratása. Ő előre néz, a jövőt látja és mindig elégedetlen. Szenved és tanul. Fajának nem bohóca, hanem nevelője, ostorozó prófétája. Ha előzői tréfái komikusak voltak, az övéi humorosak: ha ő nevettet meg, fáj az nekünk, mai magyaroknak, néha bizony szívesebben sírnánk. Az egész embert, az egész parasztot akarja s az ő forradalma nem politikai, nem intézményes, de nem is szocialista, hanem lelki s ennek folytán szociális.
Nem felesleges-e hozzáfűzni, hogy a «paraszt» szó jelképies és nem kimondottan a földmívelő magyar parasztot jelenti. Hiszen Móricz Zsigmondot a szíve hozzáköti, érzései hozzáfűzik, őt ismeri a legjobban. Tisztán, világosan, reálisan látja, néha azonban őszintén elkívánkozik tőle, de eltávolodása nem a szívé, sokkal inkább a hideg, értelmi, harcos ítéleté. Néha póz is ez egy kicsit, ez az ítélet, mert mégis csak akkor érzi jól magát, ha képzelete ott időzhet nála. Ugyanilyen viszonylatban áll a vidéki intelligenciával. Csak az arisztokratát ítéli el határozottan, szívvel és ésszel és itt is szemben áll elődeivel, akiknél a nemesek és a grófok voltak a hősök, nála csak csúf figurák s lehetőleg félretolja őket.
Párizs, 1927
[