Nyugat · / · 1927 · / · 1927. 11. szám · / · KASSÁK LAJOS : EGY EMBER ÉLETE
Túlzsúfolt földalatti helyiségben voltunk. Csupa férfiak, puderes és kifestett ajkú fiúk és piperkőc, őszfejű öreg urak. Inaskoromból visszajöttek első bordélyházi impresszióim s ugyanúgy ma is félénk, bizalmatlan voltam ezzel az új társasággal szemben. Szittya már járhatott itt, szinte tüntetően otthoniasan érezte magát. Egy fiatal, nyurga ember zongorázott, a hangok megfakultak a szivarfüstben és sűrű izzadságszagban. A szalon üvegplafondja visszatükrözte az összekevert társaságokat. Együgyű szemérmességgel nézelődtem, határtalan idegenség volt bennem ezek iránt az emberek iránt és mégis láttam őket karakterisztikusan s összegombolt ruháimon keresztül is éreztem az előttem nyüzsgő mezítelen fiúk testét. A szépség helyett, amiről Szittya beszélt, buja mérgezett növények virágoztak körülöttem.
Helyet szorítottunk magunknak egy asztalnál és italt rendeltünk. Zöld, kék, vörös és sárga szeszt fogyasztott mindenki, mi is ilyesmit kaptunk. Mikor az első kortyot leeresztettem a torkomon, úgy éreztem, hogy tüzes szikrát nyeltem s éreztem, amint összeégeti és megforrázza a gyomrom.
- Nézd meg, hogy mi van körülötted - mondta Szittya. - Ilyesmit még úgy se láttál. Ez az az élet, ami ma még a föld alá kényszerül, de holnap előbujik és behinti a talajt virággal. Mit tudják a jámbor moralisták, mi az igazi élet. A baj csak az, hogy ide nem jöhet el pénz nélkül az ember. Viszont nem mindenki olyan nehézkes állat, mint mi vagyunk. Belőlünk együgyű fajankókat neveltek a szüleink, ezért ma mindenütt csak az asztal sarkáig érünk el. De nézd meg ott azt az fiút, személyesen ismerem, a maga részére megoldotta a dolgokat. Hogy idejöhessen, természetes passzióinak élhessen, nappalra eladta magát egy öreg arisztokrata hölgynek s most az ő pénzéből éli át az éjszakáit.
A fiú, akiről Szittya beszélt, az egyik öreg úr asztalánál ült, hosszú selyemingben, mezítelen teste átlátszott a kelmén; kifestett szája nőiesen kacagott és beszélt, végeszakadatlanul nyegle frivolsággal kellette magát. Undorodtam, határozottan undorodtam ettől a képtől. És sorban az asztalok mellett ilyen alakok virítottak és az öreg urak bágyadtak és szemérmetlenek voltak, mint valami levedlett elöregedett állatok.
- Irtózom tőlük - mondtam Szittyának. - Mind azt, ami itt van, természetellenesnek látom. Bennem potens erők vannak s minden ilyen hüllőszerű életet természetemnél fogva visszautasítok.
- Ha mind az igaz lenne, amit most papolsz, akkor lehetetlen lenne, hogy valaha is értékes művészetet csinálj. Ha hallottál volna már valamit Wilde Oszkárról, akkor most megrettenhetnél önmagadtól. Paraszt vagy még, tisztára csiszolatlan, nyers paraszt.
Egy öreg úr jött az asztalunkhoz, nagyon előkelően bemutatkozott és mellém ült. Beszélt hozzám, de nem tudtam válaszolni neki, mint valami fertőző betegtől, idegesen elhúzódtam tőle.
- Ne húzódzkodj - súgta Szittya -, az úr egy előkelő politikus, ha komolyan megtetszel neki, meg van oldva a karriéred. - Zsongott körülöttem a terem, csúnya viziók születtek meg a fejemben, szemeim megteltek az öreg úr viaszábrázatával s óhatatlanul egyszerre kitört belőlem a düh. Parasztosan, bolond nekivadulással káromkodtam. Csak egy szó, csak egy ellenkező pillantás kellett volna és fölborítottam volna az asztalt és összetörtem volna, ami üveg és embercsont a kezem alá került. De mind ez csak egy pillanatig tartott. A zongora megnémult, az öreg úr elhúzódott tőlem s két hatalmas szolga termett előttem, mintha csak a falakból jöttek volna elő. Gyakorolt fogással a levegőbe emeltek, nem rúgkapálhattam s hiába ordítottam.
Kint voltam az utcán és mögöttem becsukódott a kapu.
Szittya bent maradt, az utca üresen ásított előttem, módfelett jól esett ez az egyedüliség. Pillanatok alatt egész világok fordultak meg az agyamban. Emlékeztem a multamra, dolgos küzködéseimre, elhagyott lelkes barátaimra, tegnapelőtti célkitüzéseimre, és bamba tájékozatlansággal néztem a holnapjaim elé. A langyos, könnyű széllel játszó éjszaka lassan nyugtatgatott. Az előbbi percek, mint lázbeteg viziói mögöttem maradtak, éreztem magamban az ellenálló erőt s a csüggedések helyett megszállt a hit és önbizalom. Töprengően nem gondoltam semmire, valami maradéktalan teljességgel vittem magam a házsorok között, láttam a magasban világító lámpákat, hallottam a sötétségen átszűrődő zajokat, teljességében érzékeltem az egész világot. Kedvem lett volna valahova még bemenni, leülni egyszerű emberek közé, elbeszélgetni velük dolgokról, amik egyszerűek és átlátszóak a tisztaságtól. Megtapogattam a zsebeimet, egész pénzünk Szittyánál maradt. Egy ideig még csavarogtam céltalanul, aztán hazamentem a Herbergbe. Nehezen aludtam el és rossz, nyomasztó álmaim voltak.
Szittyával csak dél felé találkoztam lenn az étkezőben. Részegen zavarosak voltak a szemei, kegyetlenül fáradtnak és lehasználtnak látszott.
- Adj ide valami pénzt - mondtam neki anélkül, hogy az éjszakai dolgot előhoztam volna.
- Bocsáss meg barátocskám, de egy pfeningem sincsen - alázatosan beszélt s szelíd és megadó volt, mint valami szerzetes.
- Most hát kezdhetjük előlről a koldulást.
- Köpj le, barátocskám, beismerem, egész szívemmel beismerem, undorító féreg vagyok. Hidd el, én se csináltam ott semmit, hidd el, hogy én is lelkemből utálom az egész társaságot, de én nem vagyok olyan erős, mint te, én nem tudok ellentállni a különös dolgoknak. Bocsáss meg nekem, ez nem rosszaság bennem. De ha nem tudsz megbocsájtani, üss meg, gyalázz meg a hóbortjaimért és én nem fogok ellenkezni.
Néztem rá és alig tudtam visszatartani magamban a nevetést. Ha az orosz regényekben nem olvastam volna ugyanilyen szentimentális lamentálásokat, talán ellágyultam volna, megesett volna rajta a szívem.
- Hallgass el - mondtam közömbösen. - Láttam, hogy tegnap milyen vidáman éltél abban a piszokban s most össze-vissza hazudozol itt, hogy újra megfürdessed magad a saját szópiszkodban. Mondtam már, nem hiszem el rólad, hogy homoszexualista vagy, de elhiszem, hogy nem tudsz piszok nélkül élni és belehalnál, ha nem játszhatnád el hisztérikus pózaidat.
Nem válaszolt. Sokáig hallgattunk.
A pincérek már tálalták az ebédet, a levegő tele volt zsír- és olajszaggal. Evőszerszámok csörömpöltek mindenütt s önkéntelenül bennünket is újból összehangolt az éhség.
- Maradj csak itt - mondta Szittya még mindig nagyon alázatosan -, megpróbálom, talán tudok valamit szerezni. - Fölállt, sápadt volt, mintha valami nagy betegség után lenne, tétován lépkedett át a termen.
Kedvetlenül nézelődtem. Szétszórtan magyar szavak is röpködtek a levegőben, ismerős alakokat láttam az asztalok körül, bizonyára szerezhettem volna valami ennivalót, de nem volt hozzá kedvem, hogy valakivel is szóba álljak. Várakoztam vagy jobban mondva céltalanul csak éltem.
Szittyából folydogáltak a panaszok, mikor megérkezett. - A jó helyeimet már régen levettem s máma meg kellett tennem azt, amit már évek óta nem tettem meg. De ezt csak miattad csináltam. Én inkább éhen halnék, semhogy magánházba menjek be koldulni. Nesze, itt van a hatvan pfenning. Ennyit tudtam összehozni, ha nem akarsz, ne adj belőle semmit.
Közösen rendeltünk ebédet és Szittya csodálatosképpen nem volt válogatós, a krumplislepényt nagy darabokban eregette le a torkán.
- Menjünk tovább - indítványoztam -, ebben a városban már nem sok keresni valónk van.
- Én nem mehetek. Még van két templom, ezeknek a Krisztus-képeiről még semmit sem írtam, addig nem mehetek, míg ezt az anyagot föl nem dolgoztam. Később elmegyünk az eszperantistákhoz és a vegetáriánusokhoz, talán ott is össze tudunk valamit szedni.
Elmentünk, egész délután dolgoztunk s csak éppen kenyérre valót és a szálláspénzt tudtuk összehozni. Kedvetlen voltam, éreztem, rossz napok következnek ránk, de egyedül még sem akartam továbbmenni.
- Csak péntekig húzzuk ki valahogyan - lamentálta Szittya -, akkor elmegyünk a zsidó templomba, a komédia után kapunk vacsorát és szombaton ebédet.
Nem mondtam el újra, hogy nem vagyok zsidó, már tudtam, az eredmények az ember ügyességén múlnak. Most azonban csak szerda este van, tehát még két egész napot kell átküzködnünk. S ezen a két napon ellátogattunk mindenhova, ahol csak némi eredményt is sejtettünk. Szittya könnyen le tudott mondani a dohányzásról, de nekem a cigaretta előteremtése is külön gondot okozott. Egy-egy darabot tudtam szerezni a herbergi ismerősöktől, aztán utcahosszat fölszedtem az eldobott cigaretta- és szivarvégeket. Ha Gödrössel való csavargásaimban nyolc-tíz márkánk soha se volt is együtt, aránylag sokkal könnyebben éltem, mint most. Tíz márka nekem egy fél hónapig is elég lett volna, Szittya azonban szórta a pénzt. S komolyan még csak nem is tiltakozhattam ez ellen a mániája ellen. Kétségtelenül sokat segített ő rajtam, volt idő, mikor rámpocsékolta a saját szerzeményeit, most tehát tűrnöm kellett, hogy az én keresetemet költse el másokra vagy magára. És tudtam, ez a mostani nyomorúságunk sem fog örökké tartani. Anélkül, hogy nagyobb tragédiákig jutottunk volna el, beértük a péntek estét.
Jóval a ceremónia megkezdése előtt már ott álldogáltunk a templom előtt. Nem kerültünk egészen előre, nehogy a samesz meglásson bennünket, de nem is akartunk egészen utolsók lenni. A samesznek, aki ott áll az ajtóban, ép úgy az emlékezetében maradnak az utolsók, mint az elsők. Óvatosan becsúsztunk előtte a lármás és hadonászó hívők között.
Életemben most voltam először zsidó templomban. Szittya már künn figyelmeztetett, nehogy a kalapom levegyem, viselkedjek közvetlenül és mindent igyekezzek ügyesen utána csinálni. De majdnem hiába valók voltak ezek az instrukciók, alig hogy beléptünk az ajtón, gépies mozdulattal a kalapomhoz nyúltam, illendően le akartam emelni, csak az utolsó pillanatban eszméltem a tilalomra, hosszan, félre nem érthetően megvakartam a homlokomat. A koldusok helyére behúzódtunk az utolsó padsorba. Nem egyedül voltunk, szakállas, pajeszes lengyel zsidók ültek már mellettünk. Aztán még jöttek néhányan, mi körülbelül a pad közepe táján helyezkedtünk el. Szörnyen érdekesnek tetszett nekem, amit most láttam és hallottam. Fölébredtek bennem a mi templomaink misztikus emlékképei és itt állt előttem a valóság, aranyozott falak héber írással, nagycsomó ember, amint tarka kendőkkel letakartan Isten felé ájtatoskodik s amint még ugyanabban a percben szomszédjához beszél profán üzleti dolgokról s megint visszafordul közvetlenül Istenhez.
- Ne bámészkodj olyan feltünően - suttogta Szittya. - Vedd elő te is a könyvet, nem látod, itt már mindenki imádkozik?! Vigyázz, hogy a samesz észre ne vegyen valamit.
A padból előhúztam a szörnyen megviselt imakönyvet, értelmetlenül lapozgattam benne. Lépéseket hallottam, fölpillantottam és láttam, hogy a samesz egyik oszlopnak támaszkodva vizslálkodott. Most megindult felém. Szittya is észrevette, idegesen sugdolódzott:
- Fordítsd meg, fordítsd meg...
- Mit fordítsak meg? - kérdeztem szintén idegesen és értelmetlenül.
A samesz már ott állt a hátunk mögött.
Szittya súgta: - Fordítsd meg a könyvet, te marha!
Gyorsan megfordítottam a könyvet úgy, hogy a betűk lábbal álltak fölfelé.
A samesz vállamra tette a kezét és egész hangosan kérdezte: - Zsidó vagy te?
Szittya beletalálta magát a helyzetbe és rámförmedt: - Bolond vagy te, hogy nincs itt az eszed a templomban?! - Kikapta a kezemből a könyvet, megfordította és szépen hátulról előre kezdte lapozgatni az oldalakat. Rámutatott az egyik oldalra, azt mondta magyarul: - Csináld úgy, mintha olvasnád - és hivalkodó lenézéssel visszaadta a könyvet. A samesznek pedig azt mondta: - Máskor dobja ki az ilyen együgyűt.
Hallgattam és úgy tettem, mintha olvasnám a szöveget. De a fejem nem mertem a sorok irányában se jobbra, se balra mozgatni, mert hiszen azt még mindig nem tudtam, hogy balról jobbra vagy jobbról balra kell-e a szöveget olvasni.
Az elfojtott izgalmaktól kijött rajtam az izzadság, fejem tetején és a hátam közepén viszketett a bőr, de meg se mertem moccanni. A samesz még jó ideig ott állt a hátunk mögött. Bizonyára nem lett volna kegyetlenebb büntetés, ha erre az időre kalodába zártak volna. Aztán vége lett a ceremóniának s mi koldusok megkaptuk a vacsorához és a holnapi ebédhez szóló jegyeinket. Sorban vonultunk föl a samesz elé, egy pillanatig még merően rámnézett, mintha át akart volna látni a bőrömön és húsomon.
- Szóval te is zsidó vagy?! - kérdezte.
- Igen. Persze, hogy zsidó vagyok.
- Zsidó - mondta Szittya is -, én igazolhatom, hogy zsidó.
Minden rendben volt, összecsukott tenyereimben éreztem a sárga cédulákat.
(Folyt. köv.)