Nyugat · / · 1927 · / · 1927. 11. szám · / · KASSÁK LAJOS : EGY EMBER ÉLETE
Beérkeztünk az első városba. Pénzünk nem volt, de még sem kezdtünk neki a koldulásnak. Ösztönösen tekintgettem erre, arra, értékeltem a lehetőségeket, amit a meg nem látogatott házakban elmulasztottunk. Gödrösre gondoltam, be szerettem volna látogatni a kapuk mögé s eljátszani a mi megszokott mindennapi komédiánkat. Szittya, mintha előre megrajzolt terv szerint dolgozna, célirányosan törtetett előre, vitt magával a város belsejébe.
Egy kisebb vendéglőbe ültünk be vacsorázni. Társam igazi módszerét még nem ismertem, nyugtalanított, hogy így pénz és minden reális kilátás nélkül elhelyezkedtünk lakmározni. Szittya meggondolás nélkül rendelt és előhozatta a cím- és lakjegyzéket is. Kissé rövidlátó volt, ceruzás kezével, mint valami rutinirozott hivatalnok, végigszántott a könyv oldalainak kezdőbetűin. És jegyezgetett, sorra kerültek a vegetáriánusok, a gnosztikusok, az üdv hadserege, a zsidó hitközség, a szocialisták és minden egyesület és klub, ami a városban föllelhető volt. Vacsora után nekem sört rendelt, ő pedig nekilátott a pénzszerzésnek. Nem vitt magával, élt benne valami beteges virtus s valami anyáskodó szentimentalizmus, rendkívüli jelenségnek akart előttem látszani és jól esett neki, hogy gyámolítson engem, a nálánál ügyetlenebbet.
- Ha elfogyott a söröd, csak rendelj magadnak - mondta, - mindjárt itt leszek pénzzel.
Kivágódott az ajtón s én láttam az ablakon át, amint majdnem futva halad tovább az utcán. Az emberek, akik szembejöttek vele, bizonyára valami hibbanteszű festőnek gondolták, groteszk figurája kiütközött a járókelők közül. Már hetek óta együtt voltam ezzel az emberrel, de hozzám is idegen volt még, nem tudtam fölismerni igazi lényét. Abban már biztos voltam, nem homoszexualista s abban is, hogy nem ő a hasfölmetsző Jack, mégis megmaradt titkolódzó, álarcos idegennek. Úgy beszélt, mint egy Istentől megszállott s lompos és piszkos volt, mint ősszel az elcsavargott ebek. Jó ember? rossz ember? szoktam kérdezni magamtól. S nem találtam határozott választ a kérdésemre. Talán a gyerekkorát kellett volna ismernem, vagy talán még messzebbre visszamenőn a származását. Egy lehetett ő azok közül a legendás zsidók közül, akik egész életükben uton vannak és sosem érkeznek haza. Megkérdezhettem volna most tőle, mért csalt engem is Brüsszelbe s ha csakugyan oda akarunk megérkezni, mért indultunk el majdnem ellenkező irányban.
De ez a kérdés komolyan engemet sem érdekelt. Nekem is jól esett már a csavargás magáért a csavargásért. Ha volt ennivalóm és volt szállásom - volt mindenem. Nem törtem magam semmi után komolyan, beláttam, oktalanság kicsinyes dolgok miatt emészteni magát az embernek. Vigyáz ránk valami isteni vagy ördögi gondviselés s úgy még soha sem volt, hogy valahogy ne lett volna.
Már a harmadik korsó sört iszogattam, mikor Szittya visszaérkezett. Sokáig maradt, tehát nehéz munkája lehetett, de most mégis vidámnak és megelégedettnek látszott.
- Nem szeretem a sört - mondta és likőrt rendelt magának. A korcsmáros valami viccet mondott, nagyon fölényesen válaszolt neki. Általában, ha egy kis pénz volt a zsebében, rögtön elátkozott királyfivá változott, hisztérikusan ingerlékeny volt.
Későig föntvoltunk ezen az estén, Szittya könyvekről, képekről és furcsa élettapasztalatairól prédikált és nagyon hálás volt nekem, hogy meghallgattam.
Reggel tovább indultunk anélkül, hogy az utunkba eső házakat lekoldultuk volna. Forró nyár volt, az árnyéktalan útakon valósággal égetett bennünket a nap s időnként embertelen kínzásnak találtam a folytonos menetelést.
- Mi a fenének rohanunk ilyen szakadatlanul - dörmögtem. - Akárha máma, akárha holnap érünk be a városba, nagyon mindegy nekünk.
- Hogy melyik városba érkezünk be, nekem is mindegy, fontos, hogy valamelyikbe beérkezzünk. Itt kint a piszkos parasztok között megalázottnak érzem magam, ezek még nem emberek, otromba tuskók, akik állatokkal és trágyarakásokkal vannak körülvéve. Én a lelkemnek élek s szeretem a tiszta, szép dolgokat. Általában érzem, hogy a zsidó arisztokráciához tartozom. Ha egyszer módom lesz hozzá, olyan palotát építtetek magamnak, amelynek minden ablaka kelet felé néz. De ne hidd, hogy vallásosságból! Vastag szőnyegek lesznek a padlón s képzeld el, az ember meztelenül heverészhetik rajtuk. Puha lesz, mint a fű és mégse lesz fű. Olyan virágok lesznek rajta, amilyeneket én a szövőknél megrendelek. Ragaszkodni fogok ahhoz, hogy csak fiatal lányok dolgozhatnak a szőnyegeimen. Ó Istenem, a brüsszeli csipkeverő lányok!
Alig is válaszoltam neki. Mentem mellette és oldalról nézegettem ezt a csodabogarat, ezt a mézeskalács-buldogot, ezt a göndörhajú sivatagi tevét, ezt a hátizsákkal megrakott hétszínű papagájt és úgy tettem, mintha minden bolondériáját komolyan venném s lelkesülnék is értük. Végre is ahhoz megvan a joga, hogy olyannak képzelje magát, amilyennek neki jól esik. Hogy én csak a piszkos, lehasznált csavargót tudom látni benne, annak bizonyára az én paraszti alaptermészetem az oka. Az én fantáziám nem tudott olyan magasra fölröpülni, mint az övé, éreztem a fizikai gyötrődéseket, a forró kegyetlen földet s a még kegyetlenebb forró napot. De ezen nem lehetett változtatni. Oda voltam kötözve Szittyához s ő cipelt magával. És ő fáradhatatlan volt. Szakadatlanul menetelt és prédikált vagy írt menetközben piszkos irkalapokra. Belső nyughatatlansága- nem engedte, hogy unatkozzon, vagy testileg elfáradjon. Elképzeltem róla, hogy így menetközben fog meghalni s fölismerhetetlenül továbbra is mozgásban marad az országutakon.
Mintha kergettek volna bennünket, egyik városból átvándoroltunk a másik városba, aztán hirtelen minden értelem vagy cél nélkül megragadtunk. Ilyenkor mindig kifogytunk a pénzből, napokig koplaltunk és ismét kikerültünk az Asylba. Ezek a gazdasági letörések engem mindannyiszor megrettentettek, de Szittya ezt is jobban bírta, közömbösen vette tudomásul a legborzalmasabbat is. Tegnap még azt mondta, utálja a krumplislepényt s egy márkánál is többet költött el krémes süteményre, ma itt vagyunk a szegénység purgatóriumában, vacak rántott levest vacsorázunk és a csupasz földre fekszünk le aludni. Voltak idők, mikor egészen leromlott a helyzetünk. Eleinte nem értettem meg ezeket a hirtelen változásokat, később észrevettem, mindennek Szittya szeszélyeskedése az oka. Egyszerre, mintha kihúnytak volna benne az életenergiák, egészen csak a véletlenekre számított és semmit nem akart megtenni önmagáért és értem. Ezek a nagy lobogások utáni elpocsolyásodások voltak. Ilyenkor jött mellettem az országúton vagy ült mellettem a széken bambán néző és semmit sem látó szemekkel s valami fölényes gőgbe biggyesztett ajkakkal. Eleinte próbáltam megvigasztalni, aztán, hogy ezekkel a bogaraival is megismerkedtem, hagytam, hogy önmaga föllobogó erejéből kivergődjön ezekből a kritikus állapotokból. Nehéz, határozottan nehéz volt mellette az élet. Ha beleesett ezekbe a tehetetlen szomorúságokba, bozontos hajáról leszáradt a zsír, rőten megvörösödött s a szemei ijesztően kancsalítottak. Ilyenkor látni lehetett, hogy démonok laknak benne, könyörtelen utcagyerekek és gonosz vénasszonyok.
Hetek multán érkeztünk meg Frankfurt am Mainba. Elmentünk a postára, levelem volt Jolántól s egy nagy skatulyában a hazulról kért ruhaneműim is megérkeztek. A hosszú levélben semmi különösebbet nem találtam. Kíváncsi lettem volna rá, mit csinál otthon az asszony, kikkel érintkezik, van-e neki valakije, de ezekről semmit nem írt. Úgy éreztem, valószínűleg megvan az oka rá, hogy ilyen ügyesen más dolgokról beszél. Szerettem volna tudomására hozni, nem haragszom érte, ha helyettem van valaki más barátja, de hogyan az ördögbe írhattam volna ezt meg neki. Bizonyosan félreértette volna. Azt olvasta volna ki a levelemből, hogy bolondulok utána és nyugtalankodom miatta. Ez pedig határozottan nem volt igaz. Néha gondoltam rá, de csak úgy, mint holmi barátra s ha átfutott rajtam egy-egy nyugtalanító érzés, ez teljesen érthető volt, hiszen amióta eljöttem hazulról, csak sajnálkozó szavakat és egy-egy darab kenyeret kaptam az asszonyoktól. Mégis elhatároztam, hogy ő nem ír magáról részleteket, én sem írom meg neki az érzéseimet és gondolataimat. Versek is voltak a levélben, az enyémek, amik a "Független Magyarország"-ban jelentek meg. Örültem nekik, megmutattam Szittyának és őneki is tetszettek. De ezek mégis csak apró nyomtatványok voltak és sokkal nagyobb hatást váltottak ki belőlem a hazulról megérkezett ruhaneműim. Egy pár cipő, egy fekete öltöny és egy fekete művészgallér volt a csomagban. Este, mikor a Herbergben átöltöztem, Szittya el volt ragadtatva tőlem, körülhízelgett, valósággal szerelmes lett belém.
- Ez igen! Most már el lehet veled menni valahova - mondta ideges nyugtalansággal. - Majd meglátod, mennyivel könnyebben él meg az ember, ha rendes ruhája van. Ismered Gottfried Keller "Ruha teszi az embert" című elbeszélését?
- Nem ismerem.
- Különben igazad van, zagyva fecsegés az egész. De nézd meg a keleti virágokat, mért öltöznek föl azok olyan gyönyörű színekbe? Ha az ember önmagában olyan szép lenne, mint a virágok vagy az állatok, akkor nem kellene magát ruhákkal letakarni. Így azonban fontos, hogy szépek legyenek a ruháink. Ma elgyüssz velem néhány egyesületbe, majd meglátod, milyen könnyen összehozzuk a márkákat.
Én nem voltam elragadtatva az ő ömlengéseitől annyira, mint ő az én ruhámtól. Most már nekem is újra bele kell kapcsolódnom a pénzszerzésbe, ez a munkaterület csak kellemetlenséget hozhat a részemre. Már hónapok óta csak annyiból állt az életem, hogy jártam, ettem és aludtam, ezentúl azonban a pénzszerzés fáradalmaiban is meg kell osztoznom Szittyával. Már nem csak a komoly napi munkáktól, hanem a koldulástól is irtóztam. Megszoktam, hogy kitartott legyek s most fájt, hogy engednem kell nagy kényelemszeretetemből.
Szittya összeírta a címeket és elindultunk a vadászatra. Áradozón beszélt a kilátásainkról, de csakhamar tapasztalnom kellett, csak az ő részeg fantáziájában voltak ilyen szépek a dolgok. Négy helyre látogattunk el ezen az estén, de sehol se tévesztettek bennünket össze a napkeleti bölcsekkel. Csak kelletlenül álltak velünk szóba, két helyen semmit se kaptunk s a másik két helyen is valósággal a pénztárnok bőre alól kellett kikönyörögni a márkákat. Szittyát már régebben ismerték ezeken a helyeken, bizonyára már többször is lekoldulta őket s ezért most taktikából semmit sem kért a maga részére. Az írók egyesületét is meglátogattuk. Szittya nagy ravaszkodón elővezetett, mint valami cirkuszi paripát, erőszakosan bemutatott a nagyon fancsalian néző titkárnak s önzetlenül, mint nagyra becsülő honfitársam belekezdett a mondókájába.
- Méltóztassék megengedni - mondta -, hogy bemutassam Önnek fiatal kollegánkat. Magyarország legtehetségesebb fiatal poétája, a legelőkelőbb folyóiratokba dolgozik és az őszi szezónban három egyfelvonásosát fogják bemutatni a budapesti Nemzeti Szinházban...
Az elegáns úr vizsgálódón nézett rám, én a lehető legbájosabb ábrázatomal mosolyogtam rá vissza.
- Tanulmányúton van - dikciózott tovább Szittya - s mint méltóztatik tudni, Magyarország szegény kis ország, agrárállam... Méltóztassék elképzelni tehát, milyen anyagi helyzetben lehet egy fiatal író; - hirtelen felém fordult. - Szabad az egyesületi könyvecskéjét?
Megbeszélésünk szerint átadtam neki a szocialista párttagsági könyvecskémet, úgy tett, mintha a pénztárnok részére kérte volna el, de aztán mégis csak ő nyitotta föl, hangosan megszámlálta benne a bélyegeket s nagyon megelégedetten visszaadta nekem. - Helyes, nagyon rendben van - aztán -, méltóztassék talán valami rendkívüli segélyt.
Az ember hümmögött, lassan, nagyon kelletlenül szánta rá magát, hogy mondjon valamit. Végre is megkaptam az üdvözítő 5 márkát. Szittya nagyon úri módon megköszönte ezt a semmiséget, kitünő menezsernek bizonyult.
Összesen 10 márkát gyüjtöttünk össze, ez határozottan szép összeg volt s gondtalanul nézhettünk elibe a legközelebbi napoknak.
- Továbbra is ezzel a metódussal fogunk dolgozni - mondta Szittya. - A jobb helyeken engem már személy szerint ismernek errefelé s így könnyen lecsúszhattunk volna. Most azonban biztosítva vagyunk minden hajótörés ellen.
Egy kis étterembe mentünk vacsorázni, finom cigarettákat szívtunk s csak éjfél után mentünk a Herbergbe aludni. Másnap dologtalanul sétálgattunk a városban s mivel Szittya kezelte a pénzt, sok krémes süteményt ettünk.
- Akarsz velem eljönni estére? - kérdezte Szittya, mikor már torkig voltunk minden jóval. - Ismerek itt egy nagyszerű helyet, ahol csak szép fiúk szoktak összejönni. Egészen meztelenre vetkőzhetik az ember s a rendőrségtől sem kell félni. Már beszéltem neked a homoszexualistákról. Ott majd meglátod, mennyivel szebb egy fiú teste, mint egy lányé.
- De én mégis inkább lányokra lennék kíváncsi. Valami olyan helyre szivesen elmennék már. Olyan régen nem voltam lányoknál.
Karonfogott. - Bízd csak rám magad. Semmiben sem szabad konzervatívnak lenni az embernek. Ha ismernéd a nagyszerű görög kultúrát, akkor most nem kellene annyit beszélnem, hogy meggyőzzelek az ideális szépségről.
Még szabadkoztam. Igazán nem voltam kíváncsi a gyönyörűnek ígért fiúkra, de volt bennem valami nyugtalanság, kívántam valami élményt, éhes voltam valami szenzációra.
- Nem megyek - mondtam -, ilyen helyre nem megyek - és mentünk. Meleg nyári éjszaka volt, az emberek párosával jártak az utcákon, a vendéglőkből kihallatszott a zene. Szittya beszélt s én úgy hallottam, a gyerekek vásári kereplőn zajognak körülöttem. A belváros egyik sötét mellékutcájában jártunk.
Megálltunk egy ház előtt, körülnéztünk, nincs-e rendőr a közelben.
- Lehet - mondta halkan Szittya és karonfogva bementünk a kapun.