Nyugat · / · 1927 · / · 1927. 11. szám · / ·
Mindez sok késéssel járt, s mihelyt Párisba visszatértem, ezer új gond szakadt rám, ami végre eltérített addigi gondolataimtól. Az az elhatározásom, hogy a következő nyáron megint csak elmegyek Quartfourche-ba, némiképpen enyhítette egy alig hogy elkezdett s már-már elfelejtett kaland keserveit, amikor, január végén, kettős gyászjelentést kaptam. A jó Floche-ék, férj is, nő is, alig pár nap különbség híjján, egyszerre lehellték ki az Úrban szelíd és reszketeg lelküket. A borítékon felismertem Verdure kisasszony írását; de azért Casimirnek küldtem részvétem és rokonszenvem mindennapos kifejezését. Két hét múlva ezt a választ kaptam: .
[Sose szánhatta magát arra hogy a családnevemen szólítson.
- Hogyan hívják? kérdezte egyszer, amikor kettesben sétáltunk, épp aznap, mikor tegezni kezdtem.
- De hisz tudod, Casimir; Lacase úrnak hív mindenki.
- Nem, nem ezt a nevét kérdem; a másikat? követelte.]
Floche és Floche-né halála szinte alig érintett, de ez az ügyefogyott levél annál jobban meghatott. Akkor nem voltam szabad, de husvétkor, megfogadtam, felderítő útra megyek Quartfourche-ba. Mit bántam én, hogy senki se fogadhat ott? Majd kiszállok Pont l'Evéque-ben, onnan meg kocsin megyek tovább. Igaz, az a meggondolás, hogy esetleg ott találom a titokzatos Isabelle-t is, legalább annyira vonzott, mint szánalmam a gyermek iránt. A levél pár részlete érthetetlen volt előttem; nem tudtam egybefűzni a tényeket... Az öregasszony szélütése, Isabelle hazaérkezése, az abbé úr távozása, az öregek halála, még pedig a huguk nélkül, Verdure kisasszony távozása... vajjon mindez csak véletlen sora-e az eseményeknek, vagy hogy valami kapocs volna köztük? Casimir nem tudott volna, az abbé meg nem akart volna felvilágosítni. Várnom kellett hát áprilisig. Szabadságom másnapján elutaztam.
A breuil-i állomásra érve, észrevettem Santal abbét, aki az én vonatomra kapaszkodott; mingyárt rá is kiáltottam.
- Hát megint csak itt van, mondta.
- Bizony nem gondoltam volna, hogy ily hamar visszajövök.
Beszállt az én fülkémbe. Csak mi ketten ültünk benn.
- Hát sok minden történt ám az ön látogatása óta!
- Igen; hallom, hogy megkapta a breuil-i plébániát.
- Ne beszéljünk erről, kérem; s olyan kézmozdulatot tett, amelyet egyszerre fölismertem. Kapott talán gyászjelentést?
- Sőt az ön növendékének is írtam; ő írt aztán egyet-mást; de nem lettem okosabb. Majdnem önhöz fordultam már, hogy egynéhány részletet is halljak.
- Mért nem tette?
- Gondoltam, hogy nem szívesen szolgálna ilyen adatokkal, tettem hozzá nevetve.
De az abbé, úgylátszik, nem volt már oly titoktartó, mint valaha Quartfourche-ban, s azonnal hajlandó volt a beszédre.
- Hogy micsoda siralomház lett abból a kastélyból! mondta. Egyetlen fasornak sem irgalmaznak!
Nem értettem meg azonnal; de aztán eszembe jutott Casimir egy mondata: «Segítek kivágni a fákat...»
- Dehát mi szükség van erre? kérdeztem az abbét naivul.
- Mi szükség? kedves, jó uram. Kérdezze meg a hitelezőktől. Különben ők se tudnak többet, minden a hátuk mögött történik. A birtok agyon van terhelve. Saint-Auréol kisasszony elvisz mindent, amit csak elvihet.
- Otthon van?
- Mintha nem tudná!
- Legfeljebb csak gondolhattam, Casimir pár...
- Minden azóta fordult rosszra, amióta otthon van. - Egy pillanatra elhallgatott; de ezúttal a beszélőkedv győzött; még csak a kérdéseimet se várta s én is jobbnak tartottam, ha semmit se kérdezek; így folytatta:
- Hogyan is tudhatta meg, hogy az anyja szélütött lett? ezt még máig se bírtam felfedezni. Mihelyt a fülébe jutott, hogy az öreg báróné nem mozdulhat a székéből, mingyárt ott termett mindenestül, s Flochenénak nem volt bátorsága, hogy kiebrudalja a házból. Akkor aztán én mentem el.
- Szomorú, hogy Casimirt így egészen magára hagyta.
- Lehet, de nem maradhattam egy ilyen személy közelében... Elfelejtem, hogy annyira védte!...
- Talán most is megvédném még, plébános úr.
- Csak tessék. Igen, igen, ha mondom; Verdure kisasszony is védte. Megvédte, míg azt nem látta, hogy halnak el a gazdái.
Csodálkozva vettem észre, hogy az abbé elvetette azt a választékos stílust, amellyel Quartfourche-ban ékeskedett; most már épúgy beszélt és mozgott, mint bármelyik falusi pap Normandiában. Folytatta, felvéve a fonalat:
- Ő is furcsának találta, hogy egyszerre haltak el, mind a ketten.
- Csak nem...?
- Én nem mondok semmit; s a felső ajkát, mint azelőtt, most is felduzzasztotta; de aztán mingyárt így folytatta:
- Hogy volt, hogy nem, de pletykázni kezdtek. Nem tetszett a környéken, hogy a lány örököl mindent. És hát látja, Verdure is inkább elment.
- Ki marad Casimir mellett?
- No úgy-e, mégis belátja, hogy az anyja nem őmellé való. Bizony minden idejét Chointreuil-éknál tölti, hisz tudja: a kertésznél meg a feleségénél.
- Gratien-nél?
- Igen, nála; ő se tudta nézni, hogy irtják sorra a park fáit; dehát ő sem tehetett semmit. Koldusbotra jutnak mind.
- Pedig Floche-ék jómódúak voltak.
- De ha mindent felettek, kedves uram, első naptól fogva! A három quartfourche-i major közül kettő a Floche-néé volt, ezeket már jóideje eladták a bérlőknek. A harmadik, a kis fonds-i major, még ma is a bárónéé; ezt már nem is adták bérbe, Gratien-re bizták a gyümölcsöztetését; de most ezt is eladják, az egész birtokkal együtt.
- Eladják a quartfourche-i kastélyt!
- Még pedig árverés utján. De ez csak a nyár végén lesz meg. Addig pedig, elhiheti, őnagysága leszedi a tejfelt. Pedig előbb vagy utóbb, de néki is be kell adni a derekát; ha egyszer kiirtják a fele-fát...
- Hogyan akadhat rá vevő, ha nincs joga eladni őket?
- Jaj, de nagyon fiatal. Amit félig ingyen adnak, annak mindig van vásárlója.
- Akármelyik végrehajtó megakadályozhat ilyesmit.
- A végrehajtó egy húron pendül a hitelezők megbizottjával, aki a kastélyban lakik és - itt a fülemhez hajolt - együtt hál őnagyságával, ha már mindent akar tudni.
- S Floche úr könyvei és iratai? kérdtem, mintha nem is hallanám az utolsó mondatot.
- A kastélybeli ingóság meg a könyvtár nemsokára eladásra, jobban mondva végrehajtásra kerül. Szerencsére senki se sejti akárhány könyv nagy értékét; különben már azoknak is régesrég lába kelt volna.
- És ha jön egy csirkefogó...
- Most már minden pecsét alatt; ne aggódjék; a leltárig hozzá se nyulnak semmihez.
- És mit mond a báróné?
- Sejtelme sincs semmiről; az ételt is a szobájába viszik; azt se tudja, hogy a lánya ott van.
- A báróról nincs híre?
- Három hete már, hogy meghalt, Caen-ban, egyik menhelyen, ahova sikerült felvétetnünk.
Pont l'Evéque-be érkeztünk. Egy pap jött Santal abbé elé, aki elbúcsúzott tőlem, miután ajánlott egy szállót s egy megbízható fuvarost.
A bérkocsi másnap reggel, a quartfourche-i park bejárója előtt tett le; megegyeztünk, hogy visszajön értem, egy-két rövid óra múlva, ha a lovak kipihenték maguk valamelyik majorosistállóban.
A park rácsos kapúját tárva-nyitva találtam; a talajt, a fasorban, összevissza hasogatták a szekérnyomok. Azt hittem, a legszörnyűbb prédálást kell majd látnom, de, mingyárt a bejárónál, víg álmélkodással vettem észre, hogy hírneves ismerősöm, a «barack-levelű bükkfa», teljes épségében levelezik; arra nem gondoltam mingyárt, hogy közepes fájának köszönheti az életét; s amint beljebb haladtam, látnom kellett, hogy a fejsze ép a legszebb szálfákat sújtotta. Mielőtt továbbmentem volna, be akartam nézni a kertilakba, ahol, annak idején, Isabelle levelét fölfedeztem; de, a törött zár helyett most egy lakat lógott az ajtaján; (csak azután tudtam meg, hogy a favágók idezárták a szerszámokat meg a ruháikat). Befordultam a kastély felé. A fasor végig egyenes volt, alacsony bokrokkal szegve; nem a kastély homlokzata elé, hanem a melléképületekhez vezetett; a konyhánál ért véget, amellyel ép szemközt nyílt a veteményeskert bejárója; még jó messze voltam tőle, mikor láttam, hogy Gratien jön onnan, egy kosárka zöldséggel; észrevett, de nem ismert fel mingyárt; rákiáltottam; elém jött, akkor aztán hirtelen:
- No nézd, ki az! Lacase úr! hát bizony nem nagyon vártuk mostan! Csak bámult rám, lóbálva a fejét s egy csöppöt sem titkolva, hogy mennyire feszélyezi a jelenlétem; de aztán hozzátette, szelidebben:
- No a gyerek majd örül, ha látja.
Pár lépést tettünk, szótlan, a konyha felé; intett, hogy várjak, s bement a kosarával.
- Hát eljött, hogy megnézze, mi történik Quartfourche-ban, ugy-e? mondta, most már szívesebben, amikor visszajött hozzám.
- És látom, hogy bajok vannak?
Ránéztem; remegett az álla; csak ott állt, anélkül hogy felelt volna; hirtelen megragadta a karom s magával vont a gyepágy felé, a szalón feljárója előtt. Egy roppant tölgy teteme hevert itten, amely, még a mult ősszel, több izben volt menedékem az eső elől; az ágai, amelyektől már előre megfosztották, most mint hasábfa vagy rőzse halmozódtak körülötte.
- Tudja mit ér egy ilyen fa? kérdezte tőlem Gratien: Legalább tizenkét tallért. És tudja, mit adtak érte? - Ezért is, meg a többiért is... Öt frankot.
Nem tudtam, hogy ezen a tájon tallérnak hívták a tízfrankost; dehát ilyen pillanatban nem akartam felvilágosítást kérni. Gratien fulladozó hangon beszélt. Odafordultam feléje: a kezével könnyeket vagy verejtéket szárított az arcán, azután, az öklét rázva:
- Óh, bitangok! bitangok! Uram, hogyha meghallom a fejszéjüket vagy a vágókésüket, én nem állok jót magamért! minden csapás az én fejemet éri; kedvem volna kiáltani segítségért: tolvaj! zsivány! kedvem volna ütni-vágni; kedvem volna embert ölni. Tegnapelőtt egy félnapig lenn maradtam a pincében; legalább nem hallom úgy őket... Eleinte a gyerek csak mulatott a favágókkal; ha a fa már erősen ingott, hívták, hogy húzza a kötelet; de mikor ezek a haramiák egyre beljebb kerültek, egyre több fát vágtak ki, a gyerek már nem mulatott; azt mondta: ne ezt! ne amazt! - Szegény gyerek, mondtam néki, akár ezt, akár a másikat, annyi biztos, hogy nem néked hagyják őket. Mondtam néki, hogy nem soká maradhat már Quartfourche-ban; dehát igen fiatal; nem érti, hogy már semmi se az övé. Ha legalább megtarthatnánk ezt a legkisebb majort itt-e; akár magamhoz is venném, örömest; dehát ki tudja, ki veszi meg és miféle jómadarat tesznek majd a helyünkre!... Tudja, uram, nem vagyok igen öreg, dehát inkább meghaltam volna, semhogy mindezt megérjem.
- Ki lakik most a kastélyban?
- Nem is akarok tudni róla. A gyerek velünk eszik a konyhán; jobb ez így. A báróné őméltósága el se hagyja a szobáját; szerencséjére, szegénynek... Delphine hordja neki az ételt, a cselédlépcsőn, hogy, akivel nem akar, ne legyen kénytelen találkozni. A többieket más szolgálja, azokkal mi nem beszélünk.
- És ha elárverezik a kastély minden ingóságát?
- Akkor a báróné őméltóságát kivisszük majd a majorba, amíg aztán a majort is el nem adják a kastéllyal együtt.
- S a kis... a leánya? kérdeztem kissé habozva, mert nem tudtam, hogyan nevezzem.
- Majd elmegy, amerre jónak látja; de hozzánk nem. Mégis csak ő miatta van minden.
A hangja úgy remegett a mély haragtól, hogy most egyszerre megértettem, mint válhatott gyilkossá ez az ember, mikor meg kellett védeni a gazdái becsületét.
- Itt van most a kastélyban?
- Ilyenkor biztosan a parkban sétál. Néki ez, úgy látszik, nem fáj; elnézi a nyesegetőket; van nap, hogy beszélni se átall velük. De ha egyszer esni kezd, nem mozdul ki a szobájából; odanézzen, az ott-e, a sarkon; ott ül egyre az ablaknál és nézeget ki a kertbe. Ha az embere nem volna Lisieux-ben, én se sétálgatnék itt mostan. Hejh, Lacase úr, szép világot élünk; az már biztos! Hogyha szegény gazdáink visszajönnének, hogy lássák mindezt, bizony hamar visszafordulnának oda, ahol nyugosznak.
- Casimir hol van?
- Azt hiszem, az is a parkban sétál. Hívjam-e?
- Nem kell; magam is megtalálom. Akkor a viszontlátásra. Mielőtt még elmennék, benézek magához meg Delphine-hez.
A favágók fosztogatása még szörnyűbbnek tünt fel mostan, amikor minden újraéledt. A langyosodó levegőben az ágak már duzzadoztak; némelyik rügy kifeslett s a levágott ágakból könnyezve szivárgott a fanedv. Lassan mentem előre, nem annyira szomorún, mint inkább mintegy felhevülve az egész táj fájdalmától, talán részegen is kissé attól a vad tenyészet-szagtól, ami a vajudó földből és a haldokló fákból áradt. Szinte alig éreztem e halottak ellentétét a tavaszi megújhodással; a park így több tért engedett a fénynek, amely aranyban fürösztötte az életet és halált egyaránt; de a fejszecsapások távoli, tragikus éneke, valami ünnepi gyásszal töltve a környező levegőt, titkos ritmusra hangolta az én boldog szívverésemet, s az a régi szerelmes levél, amelyet magammal hoztam ugyan, de amelyet, megfogadtam, nem használok fel semmire, viszont olykor, önfeledten, a szívemhez szorítottam, - egyszerre csak perzselni kezdett. Ma már nincs több akadály, mondottam magamban többször, s mosolyogva éreztem, mint gyorsulnak a lépteim; mihelyt csak Isabelle-re gondolok; nem az akarat műve volt ez, valami belső erő hajtott. Csodáltam ezt az élet-áradást, ezt a pogány jelleget, amelyet a fosztogatás kölcsönzött a táj szépségének, s amely még fokozta bennem a múló perc élvezetét; csodáltam, hogy az abbé rágalmai oly kevéssé vontak el Isabelle-től, s hogy mindaz, amit megtudtam róla, csak a vágyamat élesztette, titkon... Mi kötötte ehhez a helyhez, amely csak csúf emlékekkel volt telve? Ha Quartfourche-ot eladják, tudtam, hogy mi se marad néki és mi se jut őreá. Mért nem menekül hát innen? És már arról ábrándoztam, hogy elviszem, a kocsimon, még ma este; sietni kezdtem; már-már szaladtam, amikor csak, hirtelen, észrevettem, messze tőlem. Ő volt az, nem kételkedhettem benne, gyászruhában, hajadonfőtt, egy kidöntött fatörzsön ülve, amely a fasorban feküdt, keresztben. A szívem oly erősen vert, hogy meg kellett állnom egy percre; aztán lassan feléje mentem, mint egy nyugodt és közömbös járókelő.
- Bocsásson meg, asszonyom... azt hiszem, Quartfourche-ban vagyok?
A fatörzsön, mellette, egy kis munkakosár is volt, tele orsókkal, varró-készséggel, összecsavart vagy kibontott fátyolfoszlányokkal, s épp ilyesmit illesztgetett egy szegényes, fekete kis nemezkalapra, amelyet a kezében tartogatott; egy zöld szalag, meg amit talán a kalapról téphetett le, előtte, a földön hányolódott. A vállára igen rövid, fekete kis köpeny borult, s amikor fölemelte a fejét, láttam, milyen ócska csattal fogta össze a gallérját. Már messziről megláthatott, mert nem lepte meg a hangom.
- Ön is talán a birtokért jött? mondta és erre az ismert hangra dobogni kezdett a szívem. Milyen szép volt, szabad homlokával!
- Óh, csak nézelődni jöttem. A kapu, láttam, nyitva volt és mások is betértek. De talán nem is illett volna?
- Most már jöhet, akinek csak tetszik! Sóhajtott mélyen s megint a tűjéhez nyúlt, minthogyha, e pár szó után, nem lehetne más mondanivalónk.
Nem tudtam, hogyan folytassam ezt a talán egyetlen s mindenképp döntő beszélgetést, de amelyet, úgy éreztem, nem szabad elhamarkodnom; óvatosan, vigyázva s szívemben is, fejemben is csak várással s csupa oly kérdéssel telve, amiket még nem mertem kimondani, tovább is ott álldogáltam, apró forgács-szilánkokat ütögetve a botommal, oly sután oly feszélyezetten s egyben mégis szemtelenül, hogy végre is rámnézett, alaposan szemügyre vett s már azt hittem, elneveti magát; de ehelyett csak azt mondta, talán mert hosszú hajzatom volt és nagy, puha kalapom, s mivel, szemmel láthatólag, semmi sürgős foglalkozás sem hajszolt:
- Művész?
- Fájdalom, nem, feleltem mosolyogva; de hogyha épp erről van szó: szeretem a költészetet. S bár még nem mertem ránézni, éreztem, mint borít el a tekintete. Kelletlenül gondolok e hamis és elcsépelt szóváltásra s még most is bánt, amikor elmesélem...
- Milyen szép itt, kezdtem újra.
Úgy látszott, hogy ő is csak az alkalmas témára várt, s az zavarta, ami engem: nem tudta, hogyan kezdje a társalgást; mert egyszerre felkiáltott, hogy, fájdalom, így tavasszal csak úgy didereg a park, alig ébredve a télből, s fogalmam se lehet arról, milyen széppé válhat őszre, - azaz hogy válhatott volna, tette hozzá; dehát mi marad belőle, a favágók csúf munkája után?...
- Nem lehetne meggátolni? szóltam közbe.
- Meggátolni! ismételte gúnyosan s magasra vonva a vállát; s azt hittem, azért emeli fel szegényes kis nemezkalapját, hogy mutassa nyomorának ezt a látható tanujelét, pedig csak a fejére tette, majdnem egészen hátravetve s szabadon hagyva a homlokát; aztán összeszedegette a sok apró gyászfátyolfoszlányt, mint aki már távozni készül. Lehajoltam, fölszedtem a zöld szalagot a lába előtt s azt is odaadtam néki.
- Mit csinálnék vele most már? mondta s el se vette tőlem. Láthatja, hogy gyászban vagyok.
Amire biztosítottam arról, hogy Floche-nak és Floche-nénak, majd a bárónak halála engem is mélyen megrendített; s mikor bámulva kérdezte, hogy honnan ismerem a rokonait, elmondtam néki, hogy mult októberben tizenkét napig voltam a vendégük.
- Akkor meg mért tett úgy az előbb, mintha nem tudná, hogy hol jár? vágott vissza hirtelen.
- Nem tudtam, hogyan szólítsam meg. - Aztán, bár nem vallottam színt egészen, elmeséltem néki sorra, hogy micsoda szenvedélyes kíváncsiság gyötört itten, hogy mint húztam-halogattam napról-napra az utazást, abban a reményben, hogy láthatom, s hogy mennyire bánkódtam (mert arról az éjszakáról mégse beszélhettem néki, amelyen tapintatlanul kilestem), amikor el kellett mennem, anélkül hogy láttam volna.
- Mért vágyódott úgy arra, hogy megismerjen?
Már nem tett úgy, mintha menne. Odacipeltem, vele szemben, egészen a közelébe, egy hatalmas rőzsecsomót s arra ültem; mivel mélyebben ültem, mint ő, fel kellett emelnem a szemem, hogy lássam; de mostan meg, gyerekmódra, gyászfátyoldarabokat gombolyított s nem tudtam felfogni a tekintetét. Beszéltem a miniature-ről s nyugtalankodva kérdeztem, hova lehetett ez az arckép, amelybe oly szerelmes voltam; de ő se tudta:
- Talán majd csak ráakadnak, ha mindent feloldanak a zár alól... S akkor eladják azt is, mást is, tette hozzá valami száraz s bántóan hangzó nevetéssel. - Pár garasért ön is megkaphatja, ha még mindig kedve volna hozzá.
Erősködtem, mennyire fáj, hogy nem veszi komolyan ezt az érzést, amely csak kifejezésében oly nyers, de amely oly régóta foglalkoztat; de most már közömbös maradt, mintegy eltökélten arra, hogy többé egy szavamat se hallgatja meg. Sietnem kellett. Volt valami nálam, amivel megtörhetem a hallgatását. A levél, a perzselő levél ott remegett az ujjaim alatt. Elgondoltam előre valami bonyolult históriát, ami az én családom és Gonfreville-ék kapcsolatairól szólt volna, abban a hitben, hogy ilymódon mégis csak rábírhatnám a beszédre; de, ebben a pillanatban, mit sem éreztem oly tisztán, mint e csalás otrombaságát, s elmondtam inkább egyszerűen, hogy mily titkos véletlen juttatta hozzám a levelét, amelyet át is adtam néki.
- Óh, asszonyom, könyörgök! ne tépje el ezt a papirt! Adja vissza!...
Halálosan elsápadt, s a levelet, néhány percig, olvasatlan a térdén hagyta; majd, réveteg tekintettel és repkedő pillával, így suttogott:
- Elfeledtem visszahozni! Hogy is tudtam elfeledni?
- Bizonyosan azt hitte, hogy megkapták, hogy eljöttek érte...
Még mostan se hallgatott rám. Kissé közelebb léptem hozzá, hogy a levelet visszavegyem; azonban félremagyarázta a gesztusomat:
- Eresszen el, sikoltotta, ellökve durván a kezemet. Fölkelt, menekülni akart. Térdenállva tartottam vissza.
- Mért fél tőlem, asszonyom? láthatja, hogy nem bántom; s mikor megint visszaült, jobban mondva visszaesett, erőtlenül, - könyörögtem, ne haragudjék rám, hogy a sors épp engem tett meg az ő akaratlan bizalmasává, hanem hogy egészítse ki inkább ugyanezt a bizalmat, amellyel, esküdöztem néki, sohase fogok visszaélni; mért nem beszél úgy velem, mint egy igazi jóbaráttal, s mint aki csak azt tudja róla, amit maga is elmondana?
A könnyeim, könyörgés közben, talán jobban meggyőzték, mint a beszédem.
- Fájdalom, mondtam, tudom azt is, hogy, még ugyanaznap este, mily nyomorult halállal pusztult el a kedvese... Dehát hogy tudta meg a gyászhírt? Mire gondolt akkor éjjel, amikor várta, szökésre készen? mit csinált, mikor látta, hogy nem jön?
- Ha mindent tud, szólt vigasztalan hangon, akkor azt is kell tudnia, hogy hiába vártam volna, mert hiszen értesítettem Gratien-t.
Oly hirtelen éreztem meg a borzalmas igazságot, hogy a következő szavak kiáltva törtek fel belőlem:
- Micsoda! ön ölette hát meg?
Akkor a földre hullatva a levelet és a kiskosarat, amelyből az apróságok mind szanaszét gurultak, Isabelle a homlokát a tenyerébe hajtotta s zokogni kezdett, eszeveszetten. Odahajoltam feléje és próbáltam egyik kezét az enyémbe szorítani.
- Nem! ön durva és hálátlan.
Az én oktalan kiáltásom elébevágott a bizalmának; most már ellenem szegült; de csak ültem előtte tovább, eltökélten, hogy addig nem mozdulok, míg többet el nem árul a titkaiból. A zokogása végre enyhült; szeliden meggyőztem arról hogy máris jóval többet mondott, semhogy most büntetlenül hallgathatna, viszont ha őszintén megvall mindent, semmikép sem süllyed a szememben s hogy nincs az a vallomás, amely kínosabb lehetne a hallgatásnál. A könyökét a térdére támasztva, s egybekapcsolt kezével a homlokát eltakarva, körülbelül ezt mesélte:
A menekülés éjszakáját megelőző éjjelen, virrasztva, szerelmi lázban, írta ezt a levelet; másnap a kerti lakba vitte, s arra a helyre rejtette, amelyet csak a kedvese, Blaise de Gonfreville ismert s ahova, tudta, csakhamar eljön érte. De, a kastélyba visszaérve s szobájában körülnézve, amelyet el akart most hagyni mindörökre, mondhatatlan szorongás kezdte fojtogatni a torkát, - félt attól a szabadságtól, amelyet még nem ösmert s amelyre olyan vadul vágyott, félt a szeretőjétől, akit ugyanakkor még hívott, félt magától s mindentől, amire nem mert vállalkozni. Igen, a döntés megtörtént, igen, elfojtott minden kételyt s megízlelte szégyenét, de most, hogy mi sem tartotta már vissza, a szökés tárt ajtaja előtt egyszerre elillant a bátorsága. A szökés puszta gondolata gyűlöletes, tűrhetetlen lett előtte; szaladt és szólt Gratien-nek, hogy az ifjú Gonfreville báró el akarja szöktetni az éjjel, hogy, még az est beállta előtt, ott lézeng majd a kertilak körül, ahova közeledni se szabad néki.
Csodálkozva kérdeztem, mért nem ment maga a leveléért s mért nem tett a helyébe egy második levelet, amelyben lebeszélte volna a bárót erről az őrült vállalkozásról. De hiába faggattam, minden kérdésem elől kitért és csak azt hajtogatta sírva, hogy tudta, hogy nem érthetem meg, hogy jobban még ő se tudná megmagyarázni a dolgot, de hogy akkor a kedvesét sem követni, sem eltaszítni nem volt képes, hogy, kábán a félelemtől, annyi ereje se volt már, hogy a kertilakba visszatérjen, hogy amellett, olyan tájban, rettegett szülei is vigyáztak rá és hogy ép emiatt kellett Gratien segítségéhez folyamodni.
- Mit tudtam, komolyan veheti-e az én félőrült dadogásomat? Azt hittem, csak eltávolítja őt... A kapu felől, egy óra mulva, rémülve hallottam a puskalövést; de azonnal elűztem ezt az iszonyú feltevést és még csak gondolni sem akartam rá; sőt, hogy szóltam Gratien-nek, szívem-lelkem megkönnyebbült; majdnem vígnak éreztem magam... De, hogy eljött az éjszaka, s hogy közelgett az az óra, amikor szöknöm kellett volna, óh, megint csak várni kezdtem, akaratom ellenére, és megint reménykedni kezdtem; tudtam, csak áltatom magam, s mégis valami bizalomféle keveredett a gyötrelmemhez; nem vehettem valóságnak, hogy egy percnyi gyöngeség, egyetlen pillanat gyávasága egyszerre eltemethetett egy régi álmot; még akkor sem ébredtem fel; igen, szinte félálomban lopózkodtam le a kertbe, lesve minden zajt, minden árnyat; vártam; még mindig csak vártam...
Megint zokogásban tört ki:
- Nem, nem vártam, folytatta; áltatni próbáltam magam, s szánalomból magam iránt úgy tettem, mint aki vár még. Leültem, a gyepágy előtt, a feljáró legalsó lépcsőjére; a szívem oly száraz volt, hogy még csak könnyezni se tudtam; s nem gondoltam semmire, nem tudtam, hogy ki vagyok, hogy hol vagyok s mit keresek ottan. A hold, amely mindeddig rávilágított a gyepre, eltünt; ekkor borzongani kezdtem; kívántam, hogy akár ottan dermedjek meg, halálig. Másnapra súlyos beteg lettem s az orvos, akit elhívattak, felfedezte, hogy teherbe estem.
Elhallgatott néhány percre.
- Most tudja, amit tudni akart. Ha folytatnám, olyan nőről szólnék, akiben úgyse ismerné fel a miniature Isabelle-jét.
Máris alig ismertem fel azt, akibe beleszerettem, képzeletben. Igaz, hogy a beszédét indulatszókkal is színezte, átkozva a végzetet s keseregve, hogy e földön nincs már helye a költészetnek és az érzelemnek; de engem meg az hangolt le, hogy a hangjában nem éreztem a szív harmónikus velejáróit. Senkit se szán, csak önmagát! No lám, mondtam magamban, hát csak így tudott szeretni!...
Most lassankint fölszedtem azt a sokféle apró holmit, ami a feldöntött kosárkából a talajra szóródott. Nem éreztem semmi vágyat, hogy tovább is kérdezzem; hirtelen mind az élete, mind a személye közömbös lett s most úgy álltam előtte, mint egy gyermek a játéka előtt, amelyet csak azért tört el, hogy a titkát fölfedezze; s jóllehet még mindig szép volt, testi varázsa se keltett különösebb zavart az érzékeimben, sem ami megremegtetett az előbb, szemhéja kéjes röpködése. Beszéltünk a nyomoráról; s mikor megkérdeztem tőle, mi a szándéka ezekután:
- Próbálok majd leckéket adni, mondta; vagy zongoraleckéket, vagy pedig énekórákat. Igen jó a módszerem.
- Ah! énekel?
- Igen; és zongorázom. Régente igen szorgalmas voltam. Thalberg volt a mesterem... Szeretem a verseket is.
S mivel nem tudtam, mit mondjak neki:
- Fogadok, kívülről is tud akárhányat. Nem szavalna egy kicsit?
Az útszéli költőiség undora és utálata végképpen megölte a szerelmemet. Fölkeltem, hogy búcsúzzam tőle.
- Nini, hát már el is megy?
- Ön is érzi, fájdalom, hogy jobb, ha most távozom. Képzelje el, hogy mult ősszel, rokonai közelében, elaludtam a quartfourche-i egyetemes zsibbadásban, hogy egy álomba szerettem s hogy az imént fölébredtem. Isten vele.
A fasor végső fordulóján egy kis sántikáló alak tünt fel.
- Azt hiszem, Casimirt látom; majd örül a viszontlátásnak.
- Várja meg. Jön már.
A fiú aprókat szökellve jött felénk; egy gereblye volt a vállán.
- Engedje meg, hogy eléje menjek. Hátha még feszélyezné, hogy önnél talál. Bocsásson meg... S a lehető legsutábban siettetve a búcsúzkodást, tisztelettel köszöntem és eltávoztam.
Isabelle de Saint-Auréol-t nem is láttam azóta többé s nem is hallottam róla többet. Azaz mégis: amikor, ősszel, mégegyszer visszatértem Quartfourche-ba, Gratien mesélte róla, hogy, egy nappal árverés előtt, a hitelezők megbízottja is elhagyta, amire megszökött egy kocsissal.
- Amint látja, Lacase úr, tette hozzá bölcselkedve, az volt a legnagyobb baja, hogy nem tudott egyedül maradni; valaki mindig kellett neki.
A quartfourche-i könyvtárat nyár derekán adták el. Hiába kértem mindenkit, senki sem értesített idejében; s azt hiszem, hogy a caen-i könyvkereskedőnek, aki az eladáson elnökölt, nem igen volt érdekében, hogy engem, vagy bármilyen komoly vevőt is meghívjon. Felháborodva hallottam később, hogy a híres bibliát hetven frankért vette meg egy környékbeli antikvárius, majd azonnal továbbadta háromszázért, de nem tudom kinek. A sok, XVII-ik századi kéziratnak nyoma se volt az eladási listán s bizonyosan egy csomóban, ócskapapírként keltek el.
Szerettem volna jelen lenni legalább az ingóságok eladásán, mivel, emlékül Floche-ékra, egynéhány apróságot vettem volna; de mivel későn tudattak, csak a birtok s a majorok eladására értem Pont-l'Evéque-be. Quartfourche-ot, szinte félig ingyen, egy Moser-Schmidt nevezetű ingatlan-ügynök vette meg, aki a parkot legelővé akarta már átformálni, amikor egy amerikai úr az egészet visszavásárolta tőle; bár nem tudom, mi célból, mert sohase jött még ide s mind a kastélyt, mind a parkot úgy hagyja, amint ti is láthattátok.
Mivel akkor szegény voltam, inkább csak mint érdeklődő akartam elmenni az árverésre, azonban, aznap délelőtt, viszontláttam Casimirt, s a licitálásra figyelve, oly szorongás fogott el a gyerek nyomorának gondolatára, hogy, hirtelen, elhatároztam, megveszem a kedvéért azt a majort, amelyet Gratien is átvett volna. Azt hiszem, ti se tudjátok még, hogy az én tulajdonom azóta. Szinte öntudatlanul, én is licitálni kezdtem; őrültség volt; de megjutalmazott érte szegény fiú szomorú örvendezése...
A következő esztendőben itt töltöttem Gratien-nél és Casimir társaságában a húsvéti és nyári vakációt. Saint-Auréol báróné még akkor is életben volt; úgy intéztük egymás között, hogy neki jusson a legjobb szoba; olyan lett, mint egy kisgyermek, de azért még fölismert engem s úgy ahogy a nevemre is emlékezett:
- Milyen kedves, Las Cases úr! Milyen kedves ez öntől, ismételte, amikor legelőször viszontlátott. Ugyanis - hízelgő módon - elhitette önmagával, hogy csakis az ő kedvéért járok megint errefelé.
- Átalakítják a kastélyt. Nagyon szép lesz! mondta bizalmasan, talán, hogy mentse a nyomorát, előttem vagy önmaga előtt.
Az ingóságok árverési napján előbb a szalón feljárójára vitték, nagy, párnás karszékével egyetemben; a végrehajtóról azt mondták, hogy hírneves építész, aki egyenest Párisból jött, hogy felügyeljen az építkezésekre (mindent elhitt azonnal, ami csak hízelgett néki): aztán Gratien, Casimir és Delphine abba a szobába vitték, amelyet el se hagyott többé s ahol még három évig élt.
Ép az első, itt töltött nyáron ismerkedtem meg B.-ékkel, akiknek idősebbik lányát feleségül is vettem később. Az r...-i birtok, amely mireánk szállt feleségem szüleinek halálával, nincsen messze Quartfourche-tól, amint ti is láthattátok; évente két-háromszor átlátogatok Gratienhez és Casimirhez, akik igen szerencsésen művelik a földeket s becsülettel megfizetik a csekélyke bérösszeget. Ép őnáluk voltam most is, miután elváltam tőletek.
Már nagyon is későre járt, hogy Gérard befejezte a meséjét, De azért Jammes le se feküdt, amíg, ugyanazon éjjel, meg nem írta negyedik elégiáját:
Quand tu m'as demandé de faire une élégie
sur ce domaine abandonné oů le grand vent...
-
(E kis regény, rövidsége s látszólagos simasága ellenére, egyike a bonyolult Gide legbonyolultabb műveinek s nem is volna igazi Gide-könyv, ha nem ütne úgy el társaitól s ha íróját, a soha-meg-nem-állót, megint új utakon nem mutatná. Már a témája is hármas: mert nemcsak egy fiatal lány bánatos züllését festi, hanem egyben egy ifjú művészlélek legelső ábrándját és kiábrándulását s mind e mögött egy családnak, egy birtoknak, egy úri parknak a sorsát, nem kevesebb szívvel csüngve a füveknek és a fáknak, mint egy egész, csökevényes emberi vegetációnak az életén. A legelső tekintetre, de csak első tekintetre, Isabelle valóságos kalandregény: a vidéki kastély titka, a kastély vendégének kémszemléi, a hűségből gyilkos kertész, a várkisasszony éjjeli látogatásai - megannyi hálás motívum egy szövevényes bűnügyi históriához; de Gide nem ezt írta itt meg s ez átlátszó titkok mögött másféle rejtelmek lappanganak. Nem csoda hát, ha akárhányan, így például Jacques Riviere, sőt még a mindenható Curtius is, mintegy megzavarodva állnak e zsufolt és sokértelmű kis mű előtt s vagy azzal vélik elintézni, hogy aféle «átmenetnek», «kísérletnek», «fordulópontnak» tartják Gide lírai vallomásai és epikus alkotásai között, amit a groteszk mellékalakokkal, a humoros részletrajzzal s a más életek iránt érzett szánalommal, sőt szeretettel bizonyítnak, - vagy azzal, hogy Gide állandó, de mindig új változatú nagy témáit, az életnek-indulást, a keresést, a szomjúságot, az én burkának széttörését, a valóság és az ábránd, az olvasmány és az élmény kettősségét utólag Isabelle-ben is felfedezik. Ha így van, és bizonyosan így van, mert egyrészt Gide minden műve «átmenet» és «fordulópont» egy már kipróbált út emléke s egy új csapás izgalma között, másrészt mivel a gide-i motívumok nem annyira témák, mint perspektivák és így minden művére ráolvashatók, - ha így van, akkor e regény hőse nem is a szép és szörnyű Isabelle, hanem maga a mesemondó Gérard, vagy ha tetszik: Gide, a regényíró... Mint Ménalque az «Immoraliste»-ban, mint a Tékozló Fiú és mint a «Faux-Monnayeurs» Edouard-ja, Gérard is vándor, vadorzó, örök nomád s nem a kastély és nem Isabelle nyújtja néki, ő hordja s hozza magával a titkot; a nyugtalan vágyat, a «szerelmes kíváncsiságot.» Ez a Párisból érkezett, szomjas és szeretetreméltó idegen, aki csak pár napra jött, de ebben a pár napban mindent meg szeretne tudni, mindenkit meg akar hódítani s mindent, habár futólag, de egészen a magáévá tenni, - a táj színét, a ház multját, a tűnő napok hangulatát, az emberek szimpátiáját - ez az idegen született író: magához karolna mindent s nem engedhet magához senkit sem. Mint egy mágnes, úgy vonzza őket: a báróék egy rég fényes multat, Floche-ék magát a tudományt, az abbé a társaságot, Isabelle - talán - egy új kalandot, míg nyomorék kisfia pajtást, barátot, istent látna benne. Mindenkit, e sok tetszhalottat, új életre serkentene: «mért nem jön Párisba, Floche úr?» «utazott-e már, Casimir?» Ő, az átmeneti vendég, utazni fog, Párisba megy vissza, míg ezek, akiket felélesztett, megint csak visszahullnak szenderükbe, s nagy kérdés, hogy üdvös volt-e követ dobni ezekbe a kis tavakba. Ép ilyen joggal kérdezhetnők, mért kellett elbuknia Isabelle-nek? azért, mert előbb megijedt a kínálkozó szabadságtól, vagy azért, mert későbben visszaélt ugyanezzel a szabadsággal? Mert Isabelle s a többiek többé-kevésbé felelősek; viszont a vándor, az idegen lényegében felelőtlen, nincs keret, ami fogva tartsa, nincs törvény, amit ki ne játszna és miután kiitta az élmény utolsó pohár borát, frissen és féktelenül szalad egy még nem ízlelt élmény felé. Szerelem? nem, csak kíváncsiság, de ez aztán korlátlan s a szenvedély hőfokáig melegedhet. Ragaszkodás? nem, csak játék, de ez aztán odaadó és, akár a gyermeknél, a teljes magafeledkezésig komolyodhat. Talán ép itt kell keresnünk, ebben a kiapadhatlan vágyban, ebben a könyörtelen szabadságban, Gide «fiatalságának» titkát és egyben művészete értelmét: életével s műveivel ő érezteti legmélyebben a művésznek s a művészetnek semmi kész, külső keretben meg nem merevülhető voltát, ezt a ki nem hűlő lávát, amely - talán - nem engedi mégsem, hogy a művészet, lassanként, ipari termeléssé aljasuljon. Viszont ugyancsak ebben rejlik, e fékezett vibrálásban, ebben a fojtott tartózkodásban, a vágy és az érzelem már-már kínos szétválasztásában a gide-i klasszicizmus létjoga. Klasszikus, de nem szegénységből, utánzásból vagy finnyásságból, hanem mert csak így tudja gúzsbakötni alkotó-kedve démonait. Amikor, mint Isabelle-ben, minden sorát és részletét az egészre irányítja, minden csattanót letompít, minden kis fordulatot előkészít; amikor minden hangulatot és érzéki benyomást előbb az ész szintjére hoz fel s úgy önt csak szavakba, szabatosan; s amikor minden lelki rezgést, minden öntudatlan vágyat előbb elemeire szed széjjel s nem nyugszik, míg meg nem fosztja a félhomálytól: tulajdonkép nem tesz mást, mint hogy, a maga területén és a maga eszközeivel, versenyre kel más művészetekkel, versenyre magával Jammes-mal is, akinek két verssorát mintegy csak azért kérte kölcsön, hogy egy egész történettel gazdagítva adja vissza s hogy, mint egy szentkép donátorát, «örök dolgokkal szője egybe.» Amit a festő színekkel, a muzsikus hangokkal, azt a gide-i művészet a legtisztább, legegyszerűbb, legpuritánabb szavakkal rögzíti meg, motívumok, problémák és embersorsok egybeszövésével, amelyekből, mint egy kép vagy mint egy szonáta zárt köréből, úgy csendül ki, a sorok közt és mindegyre visszatérőn, egy elbukott fiatal lány, egy élményt hajhászó lélek s egy pusztuló úri park egymásba fonódó drámája...)