Nyugat · / · 1927 · / · 1927. 11. szám · / ·
Igy áradt, és apadt folyvást az én szerelmes kiváncsiságom. Pedig már nem halaszthattam a régóta s ismételten bejelentett utazást és ez volt az utolsó nap, amelyet Quartfourche-ban töltöttem. És épp aznap...
Ott ülünk az ebédnél. A postát várjuk, melyet Delphine, Gratien felesége kap a levélhordótól s mindig az ebéd vége előtt hoz oda az asztalhoz. Mondtam, hogy Floche-nénak adja át; ő osztja szét a leveleket s ő nyujtja oda Floche úrnak a mindennapi Journal des Débats-t, amely, egész asztalbontásig, teljesen eltakarja a többi elől. Épp aznap, egy mályvaszin levél, félig a lapszalagba csúszva, kihull a többi levél közül és az asztalra pottyan, Floche-né terítéke mellé; éppen hogy csak fölismerem azt a hanyag, nagybetűs írást, amely, azelőtt való napon, úgy megdobogtatta a szívemet; Floche-né is felismerte, bizonyosan; sietősen, hogy eltakarja, tányérját borítja a levélre; a tányér egy pohárhoz koccan, a pohár menten eltörik s bort ömleszt szét az abroszon; mindez nagy zenebonával jár: a jó Floche-né felhasználja ezt az általános zavart, s kesztyűjébe gyűri a borítékot.
- Csak egy pókot akartam agyonütni, - mondja sután, mint egy tettenért gyerek. (Mindent póknak hív, össze-vissza: a százlábút, a fülbemászót, mindazokat a bogarakat, amelyek olykor előmásznak a gyümölcsös-kosárból.)
- S fogadok, hogy elhibázta, szólt a báróné, fanyar hangon, miközben fölkelt s az asztalkendőt elhajította, összegyűrten. Ön, hugom, ugy-e utánam jön: megvárom a szalónban. Az urak pedig megbocsátanak: de megint a köldök-görcs kínoz.
Az ebéd csöndben végződik. A jó Floche úr nem látott semmit, a báró meg nem értett semmit; Verdure kisasszony és az abbé egyre a tányérjukra néznek; s ha Casimir nem babrálna mindegyre a zsebkendőjével, azt hiszem, látni lehetne a könnyeit is...
Majdnem langyos idő van. A feketét kihozták arra a kis terraszra, amelyet a szalon-feljáró formál. Csak én iszom egyedül, az abbéval és Verdure kisasszonnyal; a szalonból, ahova a két nővér zárkózott, egy-egy hangosabb szó ér hozzánk; aztán semmi; a hölgyek a szobáikba mentek.
Akkor tört ki, ha jól emlékszem, a petrezselyemlevelű bükk duelluma.
Verdure kisasszony és az abbé állandóan hadilábon éltek. A csaták nem voltak komolyak, s az abbé csak nevetett rajtuk; viszont Verdure kisasszonyt mi se bosszantotta jobban, mint ellenfele csúfondáros hangneme; minden vágás védtelenül érte s az abbé mindig elevenbe vágott. Alig múlt nap anélkül, hogy ne lett volna csete-patéjuk, amit az abbé, a maga módján, duellumnak nevezett. Azt mondogatta, hogy a vénlány egészsége is kívánja ezt; s úgy ugratta kedve szerint, mint egy kutyát, játékból. Talán nem is gonoszságból, bár szívesen csúfolódott vele s eléggé kihívónak is mutatkozott. Dehát ez mind a kettőt lekötötte s egy kissé fűszerezte a napjaikat.
Az ebédvégi kis jelenet mindnyájunkat lehangolt. Próbáltam más témára térni, s mialatt az abbé úr a kávéval bíbelődött, én az egyik zsebemből egy csomó falevelet szedtem elő, egy különös fa ágát, amely a kapurácsnál zöldelt, s amelyet azért téptem le reggel, hogy megkérdjem a nevét a vénleánytól; nem mintha kiváncsi lettem volna, hanem mert tudtam, hízelgett néki, ha a tudományára apelláltak.
Ugyanis botanikával foglalkozott. Volt nap, hogy elment füvészkedni, egy zöld szelencével a nyakán, ami csontos termetének aféle markotányosné-jelleget kölcsönzött; ha a háztartással végzett, idejét a herbárium és a mikroszkóp közt osztotta meg... Már most Olympe kisasszony kezébe vette a kis ágat és habozás nélkül így szólt:
- Petrezselyemlevelű bükk, bizonyosan.
- Furcsa név! vetettem közbe; mi köze van ezeknek a lándzsaalakú leveleknek a...
Az abbé már egy jó perc óta bizonyos fölénnyel mosolygott:
- Ugyanis itt, Quartfourche-ban, mondta mintegy hanyagul, így nevezik a fagus persicitofiát. Verdure kisasszony, mint akit kígyó csíp meg:
- Nem tudtam, hogy az abbé úr ennyire járatos a botanikában.
- Nem is; de értek latinul egy kicsit. Aztán, felém hajolva: A hölgyek egy önkéntelen szójáték áldozatai. Persicus, kedves kisasszony, barackfát jelent, nem petrezselymet. A fagus persicifolia pedig, amelynek a leveleit Lacase úr joggal hívja lándzsaalakúaknak, a fagus persicifolia nem más, mint a «baracklevelű bükk».
Olympe kisasszony bíborvörössé vált: az abbé tettetett nyugalma végképpen kihozta a sodrából.
- Az igazi botanika, tudta végre kimondani, anélkül hogy az abbéra nézett volna, az igazi botanika nem foglalkozik a kivételekkel, sem pedig a monstrumokkal; aztán, felhajtva a kávét, úgy elrohant, mint a szélvész.
Az abbé az ajakát püspökfalat-formára csucsorította, ahonnan apró szelek törtek elő. Én is alig tűrtőztettem a nevetésem.
- Gonosz volna, abbé úr?
- Dehogy, dehogy... Ez a derék, jó teremtés nem mozoghat eleget, fel kell hát korbácsolni a vérét. S ha tudná, milyen harcias! Ha három nap nem kötök belé, ő kezdi a vagdalkozást. És aztán itt, Quartfourche-ban, olyan kevés a szórakozás!...
Akkor meg mindketten, szó nélkül, a déli levélre gondoltunk.
- Ráismert az írásra? kérdeztem végre az abbétól.
Vállat vont:
- Ilyen levél évente kétszer, néha előbb, néha később, de mindig haszonbér-fizetéskor ér Quertfourche-ba; ebben jelenti nénjének, hogy eljön.
- Hát eljön? kiáltottam fel.
- Csillapodjék, csillapodjék: hiszen ugyse láthatja.
- És aztán mért ne láthatnám?
- Azért, mert mindig éjszaka jön, utána mingyárt el is megy, menekül minden tekintet elől és aztán... óvakodjék Gratien-től. - Éreztem kémlelő tekintetét: nem mozdultam; akkor meg így folytatta, bosszus hangon:
- Ugyse veszi tekintetbe, amit itten elmondok; látom az arcán; dehát én szóltam. Tessék, tegyen, amit akar; reggel majd elmondja, mi az ujság.
Fölkelt, otthagyott s nem tudtam kitalálni, hogy vajjon a kíváncsiságomat akarta-e megfékezni, vagy hogy, éppen ellenkezőleg, azon mulatott-e, hogy felcsigázza.
Egész estig minden eszmém, amiknek nem festem a zűrzavarát, egyedül és kizárólag a várásra irányult. Szerethettem-e Isabelle-t? Bizonnyal nem, bár a szívem oly vad izgalomban égett, hogy ezt az én kíváncsiságomat szerelemnek is nézhettem, a szerelem lázával s forró és féktelen mohóságával. Az abbé végső szavai csak még inkább felbujtottak; mit árthatott Gratien? Tüskén-bokron, parázson, mindenen áthatoltam volna!
Biztos, hogy rendkívüli dolog készült. Este senki nem akadt, aki kártyázni kívánt volna. A báróné, alig hogy megvacsorált, panaszosan emlegette szokásos «hascsikarását» s egy-kettőre visszavonult minden teketória nélkül, mialatt Verdure kisasszony herbateát főzött néki. Pár perc mulva Floche-né is aludni küldte Casimirt; aztán, mihelyt a fiú elment:
- Azt hiszem, hogy Lacase úr is szívesen követné a példát, ugy-e? hisz már leragad a szeme.
S amikor nem feleltem elég gyorsan erre a barátságos buzdításra:
- Óh, ma este nem hinném, hogy bárki is sokáig fennmaradna!
Verdure kisasszony máris fölkelt, hogy meggyujtsa a gyertyákat; az abbé és én utánamentünk; Floche-né, láttam, férje fölé hajolt, aki a nagy karosszékben, a tűz mellett szunyókált; Floche úr is azonnal fölkelt s karonfogta a báró urat, aki hagyta, hogy vigyék, mintha tudná, mit jelent mindez. Az emeleti lépcsőfordulónál, ahol, egy-egy gyertyatartóval, mindenki ment a szobája felé:
- Jó éjszakát! Jó álmokat! - mondta az abbé, kétélű mosollyal.
Becsuktam az ajtómat; aztán vártam. Még csak kilenc óra volt. Még hallottam előbb Floche-né, aztán Olympe kisasszony lépéseit. A lépcsőházban, Floche-né s a báróné közt, aki megint kijött a szobájából, egy régebbi veszekedés folytatódott, hangosan, de a nagy távolság miatt egyetlen szavukat se érthettem; aztán ajtók csapódtak; aztán semmi.
Végigfeküdtem az ágyon, hogy nyugodtan elmélkedjem. Az abbé gúnyos «jóccakát»-ja, amivel a kézszorítását kísérte volt, még most is a fejemben járkált; szerettem volna megtudni, hogy vajjon lefeküdt-e ő is, vagy hogy a kíváncsiságának, amelyet úgy tagadott énelőttem, végképpen elvetette-e a gyeplőjét?... dehát ő a kastélynak egészen más részén lakott, épp az ellenkező szárnyán, mint én, s mégsem mehettem csak oda, elfogadható ok nélkül. Viszont ki sülne fel jobban, ha meglepnők egymást a folyosón?... S miközben így elmélkedtem, valami be sem vallható, képtelen és szégyenletes dolog történt: elaludtam.
Igen, a várásban kimerülve inkább, semmint oly nagyon izgatottan, amellett meg fáradtan az előző, álmatlan éjszakától, mélységesen elaludtam.
A fogyó gyertya sercegése egyszerre megint fölébresztett; vagy talán a padló halk reccsenése, amelyet az álmon át foghattam fel: valaki járhatott a folyosón. Felültem az ágyamban. Épp akkor aludt el a gyertyám; s csak néztem, tehetetlen, a sötétbe. Nem volt, csak pár gyufaszálam; az egyiket meggyujtottam, hogy megnézzem, hány óra: fél tizenkettő felé járt; hegyezni kezdtem a fülem... semmi zaj. Óvatosan tapogatózva egy ajtóig értem és kinyitottam.
Nem, a szívem egy csöppöt sem vert; a testemet súlytalannak, hajlékonynak éreztem; az elmémet nyugodtnak, élesnek, mindenre-késznek.
A folyosó másik végén egy nagy ablak öntötte rám a fényét, de nem egyenletesen, mint nyugalmas éjszakákon, hanem mintegy imbolyogva és percenkint kialvón, mert az égbolt esős volt s a szél vaskos felhőket kergetett a hold előtt. Lehúztam a cipőmet; nesztelenül osontam tovább. Jobban nem is kellett látnom, hogy arra a helyre érjek, amelyet megfigyelő-állomásnak szemeltem ki: egy kis lakatlan szoba volt ez, a jó Floche-né szobája mellett (bizonyosan nála lesz a ma esti gyülekezet); valaha Floche úr lakott benne, de a könyvei szomszédságát ma már a feleségénél is jobb szerette; a két szoba közti ajtó, amelyet, nehogy meglepjenek, gondosan bereteszeltem, egy kissé elhajolt a szárfától, s már napközben észrevettem, hogy épp fenn, a párkány alatt, könnyen átnézhettem a hasadékon; de, hogy ide elérjek, egy szekrényre kellett kuporodnom, amelyet odatoltam volt az ajtóhoz.
Most ezen a nyíláson át gyönge fény hatolt keresztül, amely, a mennyezettől visszaverve, a sötétben tájékoztatott. Mindent éppúgy találtam, mint ahogy nappal itthagytam. Felmásztam a szekrényre, benéztem a szomszédszobába...
Isabelle de Saint-Auréol is ott volt.
Ott volt előttem, pár lépésre tőlem... Egy otromba, alacsony és támlátlan széken ült, amit, hogyha nem csalódom, «puff»-nak szoktak nevezni, aminek a jelenléte kirítt ebből az ódon környezetből s amit nem is emlékszem, hogy láttam volna, amikor virágot hoztam ide. Floche-né egy nagy, hímzett karosszékbe süppedt; mellette, egy kis asztalkán, egy állólámpa fénye hullt kettőjükre. Isabelle-nek csak a hátát láttam; egészen előre hajolt, nénje térdére borulva, úgy hogy a legelső percben nem is igen láttam az arcát; csakhamar fölemelte a fejét. Azt hittem, öregebbnek találom majd: viszont alig ismertem rá az arcképen látott leányarcra; szó sincs róla, most is szép volt, de egészen más szépségű, földibb és mintegy emberibb; a kép angyali tisztaságát szenvedélyes lankadtság váltotta fel, s valami undor ólálkodott az ajaka szögletén, amelyet az arcképfestő félig-nyitottnak festett. Hosszú útiköpenyeg, aféle waterproof borította, közönséges szövetből s oldalt kissé felhajtva, úgy hogy kilátszott alóla fekete, fényes tafota-alja, amelyen kesztyűtlen keze, hanyagul lógva s zsebkendőjét gyűrve, végtelenül halványan és törékenyen fehérlett. Fekete nemezkalap volt a fején, selyemszalaggal s pár színjátszó tollal; egyetlenegy sötét fürtje kandikált ki a szalag alól, s mihelyt lehajtotta a fejét, mingyárt a halántékára borult. Szinte gyászban hihettem volna, ha nincs egy arany-zöld szalag a nyakán. Floche-né se beszélt, ő sem; de Isabelle, a jobbkezével, Floche-né karját és kezét símogatta, magához vonta s csókokkal borította.
Most éppen a fejét rázta s röpködtek a fürtjei jobbra-balra; aztán, mintha egy mondatot folytatna:
- Minden módon, válaszolta; megpróbáltam minden módon; esküszöm, hogy...
- Ne esküdj, szegény gyermekem; anélkül is elhiszem, hallgattatta el az öregasszony, kezét huga homlokára téve. Mindketten igen halkan beszélgettek, mintha félnének, hogy hallják őket.
Floche-né kiegyenesedett, szelíden félretolta a hugát s széke két karjára támaszkodva fölkelt. Saint-Auréol kisasszony is fölemelkedett a székéről, s mialatt jó nagynénje a kis íróasztalnak tartott, ahonnan Casimir, tegnapelőtt, az arcképet szedte elő, ő is követte pár lépéssel, majd megállt egy tükrösállvány előtt, és amíg az öregasszony egy fiókban kutatgatott, Isabelle, meglátva magán a smaragdszín szalagot, leoldotta a nyakáról gyorsan és az ujjára csavarta... Floche-né még hátra se fordult, a zöld szalag máris eltűnt, Isabelle méla gyászban állt ott, keresztbetett, hullatag kézzel, s távolba merülő tekintettel...
A szegény, jó öreg Floche-né egyik kezében kulcsait, a másikban azt a kis bankjegycsomót szorongatta, amelyet a fiókjából húzott elő; már-már leült a székébe, amikor az egyik ajtó, épp a velem szemben lévő, hirtelen, teljes nagyságban kitárult - s én majdnem felordítottam a rémülettől. A báróné jelent meg, peckesen, kivágott ruhában, parádésan, kimeszelve, s a fején egy óriási marabu-tollbokrétával. A kezében hatágú gyertyatartót szorongatott, amelynek hat gyertyalángja remegő fényben fürösztötte s lépten-nyomon, ahova ment, viaszkönnyeket sírt a padlóra. Már biztosan nem bírta tovább, mivel mindenekelőtt, a gyertyatartót a tükör elé tette; majd négy apró lendülettel visszatérve az ajtóhoz, ujra lépegetni kezdett, ütemesen, ünnepélyesen, messze maga elé tartva roppant gyűrűkkel rakott kezét. A szoba közepén megállt, mereven leánya felé fordult, még mostan is kinyujtva a kezét s falat repesztő élességgel így kiáltott:
- Takarodj, hálátlan gyermek! Hiába minden könny és fogadkozás! Az út szívemhez örökre zárva marad!
Mindezt egyformán hamis hangon, minden árnyalat nélkül sipította. Isabelle, mindazonáltal, anyja lába elé borult, megragadta a szoknyáját s feltakart két nevetséges, apró, fehérselyem cipellőt, mialatt a homlokával a szőnyeges padlót verte. Saint Auréol báróné egyetlen tekintetre se méltatta s tovább is maga elé nézett, oly élesen s fagyosan, mint aminő a hangja volt:
- Nem elég hogy a szülei házat a nyomor tanyájává tetted? hát sehol sincs megállás, hogy...
Itt hirtelen kifogyott a hangja; akkor meg Floche-né felé fordult, aki egészen összegubbadt s remegett a karszékében:
- Ami meg önt illeti, húgom, ha tovább is olyan gyönge... - majd, mintegy kijavítva önmagát: - Ha tovább is oly bűnös módon gyönge, hogy enged e rimánkodásoknak, akár egy kis hízelgésért, akár egy kis alamizsnáért, - oly igaz, mint hogy a nénje vagyok, itthagyom, Istennek ajánlom a házam és soha ez életben nem fogom többé viszontlátni.
Mintha szinházban lettem volna. Dehát, ha tudták, hogy nem figyelnek rájuk, vajjon ez a két bábu kinek játszotta a tragédiát? A leány egész testtartása, minden egyes mozdulata épp oly túlzott volt és hamis, mint akár az anyáé... Ez épp szemben állt velem, míg Isabelle-nek csak a hátát láttam, amint ott térdelt a földön, holmi könyörgő Eszterként; hirtelen észrevettem a lábát: szilvaszínű, fénytelen selyemcipő volt rajta, ha ugyan jól láthattam a rátapadt sárréteg alatt; fölötte fehér harisnya, amin a nedves, sáros szoknyafodor szennyes nyomot hagyott, hogy fölemelte... És egyszerre hangosabban, mint a vénasszony szavalása, felsírt bennem az a kalandos nyomorúság, amiről ezek az apró dolgok szóltak. Zokogás szorította a torkom; s megfogadtam, hogy ha Isa eltávozik a kastélyból, utánamegyek a kerten át.
Azonban a báróné három lépést tett Floche-né széke felé:
- Egy-kettő! add ide a bankjegyeket! Azt hiszed, hogy nem látom a papirost a kesztyűd alatt? Vaknak hiszel? bolondnak? Add ide azt a pénzt, ha mondom! - S mint egy érzékeny drámában, az elszedett bankjegyeket az egyik gyertyalánghoz tartotta: - Inkább elégetném mind (amit persze nem tett meg), semhogy csak egy garast is adjak néki.
A pénzt szépen a zsebébe tömte, aztán megint szavalni kezdett:
- Hálátlan gyermek! Elfajult teremtés! A karkötők és a nyakláncok után, itt van, vidd hát a gyűrűket is! - Így szólva, ügyes mozdulattal néhány gyűrűt hullatott le kinyújtott keze ujjairól. Isabelle úgy kapott utánuk, mint egy kiéhezett eb a csont után.
- Most pedig menj: nem ismerlek s nincs mit egymásnak mondanunk.
Majd, fogva egy koppantót az éjjeliszekrényen, a hat gyertyára borította sorban s eltávozott.
A szoba most sötétnek látszott. Isabelle is fölkelt közben; az ujjait a halántékára nyomta, zilált haját hátrasimította s a kalapját is rendbehozta. Egyetlenegy mozdulattal magára vonta a köpenyét is, amely lecsúszott a válláról s odahajolt Floche-né fölé, hogy búcsúzzon tőle. Úgy látszott, hogy szegény asszony még beszélni próbált vele, azonban oly gyönge hangon, hogy semmit sem értettem. Isabelle, egyetlen hang nélkül, az öregasszony reszkető kezét az ajkához szorította. Egy perc múlva rohantam, hogy utólérjem, a folyosóra.
Amikor a lépcsőig értem, hangokat hallottam s megálltam. Verdure kisasszony volt Isabelle-lel, aki az előszobában érte utól, s jól láthattam mind a kettőt, ha kissé áthajoltam a korláton. Olympe kis lámpát tartott a kezében.
- Elmégy hát s meg se csókolod? mondta - s kitaláltam, hogy Casimirról volt szó. - Nem is akarod hát látni?
- Nem, Loly; nagyon sietek. Nem is kell tudnia, hogy itt voltam.
Csönd lett s valami némajáték, amit nem értettem meg eleinte. Az ide-oda lengő lámpa szökellő árnyakat vetített. Verdure előre, Isabelle hátralépett, mindketten odébbálltak pár lépéssel; aztán megint hallottam őket:
- Fogadd csak el; fogadd el; egy kis emlék, éntőlem. Már olyan régóta őrzöm. Most, hogy megöregedtem, mire jó már?
- Loly! Loly! Te vagy itt a legjobb.
Verdure kisasszony karjába szorította:
- Óh, szegénykém! hogy átáztál!
- Csak a köpeny... hagyd, semmiség. És most gyorsan, mennem kell.
- Legalább egy ernyőt vinnél.
- Már nem esik.
- Akkor lámpást.
- Minek? A kocsi itt van, közel. Isten veled.
- Gyerünk! Isten veled, kedves! Az Úr minden áldása... a többi zokogásba fulladt. Verdure kisasszony pár percig még kihajolt az éjszakába s kívülről a lépcsőházba nedves levegő áradt; aztán, hogy bezárta az ajtót, hallottam, hogy a reteszt is rátolta...
Már most hogyan menjek tovább, Verdure kisasszony előtt? Gratien a konyhakulcsot minden este elvitte. Volt egy másik ajtó is, a ház ellenkező végén, ahol könnyen kiszökhettem volna, de ez roppant kerülőt jelentett. Mielőtt még megtalálnám, Isabelle már a kocsiban ülne. Óh, ha az ablakomból hívhatnám!... Szaladtam a szobámba. A hold megint felhők mögé bújt; léptek zajára figyelve, még vártam egy pillanatig; hatalmas szélroham támadt és, mialatt Gratien a konyha felől jött vissza a házba, hallottam, mint távolodik, a fák susogó zsongása közt, Isabelle de Saint-Auréol hintaja.