Nyugat · / · 1927 · / · 1927. 11. szám · / · ANDRÉ GIDE: ISABELLE

ANDRÉ GIDE: ISABELLE
Fordította: GYERGYAI ALBERT Copyright by Nyugat
III.

Ép ezen az ebéden történt, hogy Floche úr, minden magyarázat nélkül, egyszerre csak odatolt a Saint-Auréol házaspár elé. Ha már ő nem, de az abbé mindenkép figyelmeztethetett volna, este. Emlékszem, hogy ugyanazt az elképedést éreztem egyszer, amikor a Jardin des Plantes-ban felfedeztem a phoenicopterus antiquorum-ot, máskép a laposcsőrű flamingót. Nem tudom, melyikük volt furább: a báró-e vagy a felesége; tökéletes párt alkottak; akárcsak Floche-ék egyébként; a természetrajzi múzeumban biztosan egyhelyre tették volna őket, üveg alá: valahova a «kihalt fajták» mellé. Legelőször valami zavaros ámulatot keltettek bennem, akárcsak a remekművek vagy a természet csodái, amelyekre, első percben, kábán és gondolattalanul meredünk. Csak lassanként sikerült ezt a benyomásomat is elemeznem...

Narcisse de Saint-Auréol báró térdigérő nadrágot hordott, feltűnő csattos félcipőt, mousseline-nyakkendőt s csipkebodros inget. Roppant ádámcsutkája, amely a nyak kivágásából majd az álláig ugrott, iparkodott elrejtőzni egyik mousseline-fodor alá; az álla meg, az állkapocs legkisebb megmozdulására, rettentően erőlködött az orr magasságáig érni, amit, a maga részéről, az orr is előzékenyen támogatott. Egyik szeme állandóan s légmentesen csukva maradt; de a másik, mely magához vonta a száj szögletét s az arc minden ráncát, annál ragyogóbban fénylett, az arc-csont mögül leselkedve, s mintha csak azt mondta volna: Vigyázz! igaz, hogy magam vagyok, de azért észreveszek mindent.

Saint-Auréol báróné teljesen eltünt hamis csipkéi közt. Két hosszú karja egyre rezgett borzongó ruhaujjai mélyén, s a keze szinte ki se látszott óriási gyűrűitől. Arcát fehér csipke-rongyos, fekete tafotafejkötő keretezte; az álla alatt, csokorra kötve, két tafota-szalag feszült, fehéren a sok rizsportól, ami a szörnyen kikent arcról hullt rájuk. Amikor a szobába léptem, elémállt, de csak féloldalvást, hátravetette a fejét s így szólt erős és töretlen hangon:

- Volt idő, kedves nővérem, mikor a Saint-Auréol-név több tiszteletnek örvendhetett...

Kivel volt baja? Tán velem is, Floche-néval is azt akarta éreztetni, hogy itt nem a Floche-házaspár, hanem az ő vendégük vagyok; mert aztán így folytatta, oldalvást hajtva a fejét, negédesen, s felém intve a jobbkezével:

- A báró is, magam is igen örülünk, kedves Uram, hogy Önt az asztalunknál tisztelhetjük.

Az ajkamat, találomra egyik gyűrűre tapasztottam, s pirulva egyenesedtem fel a kézcsók után, mivelhogy a helyzetem, e két testvérpár között, egy kissé kínosnak igérkezett. De Floche-né, amint észrevettem, egy cseppet sem hederített nővére megjegyzésére. Ami a bárót illeti, egész léte kérdésesnek látszott, jóllehet igen kellemes, sőt édeskés volt velem szemben. Soha, míg csak Quartfourche-ban voltam, rá nem lehetett bírni arra, hogy ne hívjon Lacase helyett, Monsieur de Las Cases-nak; így aztán sűrűn említhette, hogy szüleimet látta a Tuileriákban... főképpen egy nagybátyámat, aki piquet-t játszott vele:

- Óh, nagyszerű alak volt! Valahányszor atoutja volt, azt kiáltotta, hangosan: Domino!...

A báró úr csevegése majd mindig ezen a téren mozgott. Az asztalnál szinte csak ő beszélt; viszont, az étkezés után, úgy becsukódott a csöndbe, mint egy múmia.

Alig hagytuk ott az asztalt, mikor Floche-né felém jött és halk hangon így szólt hozzám:

- Szabad-e kérnem, Lacase úr, egy rövid kis beszélgetésre? - Láthatólag nem óhajtotta, hogy mások is hallják e beszélgetést, mivel, mindenekelőtt, a konyhakert felé cipelt, kijelentve hangosan, hogy meg akarja mutatni a gyümölcsfákat.

- A kisöcsémről volna szó, kezdte mingyárt, mihelyt látta, hogy senki se hallhatja... Nem szeretném, ha azt hinné, hogy Santal abbé tanítását kifogásolom... dehát Ön, aki a műveltségnek egész a gyökeréig hatol (ez volt a tulajdon szava), talán mégis adhatna valamelyes tanácsot.

- Parancsoljon, asszonyom; előre biztosíthatom a figyelmemről.

- Hát tessék: én attól félek, hogy az írásbelijének a tárgya... hogyan mondjam: nagyon is elvont, a fiú korához képest.

- De micsoda írásbeli? kérdeztem, némileg nyugtalanul.

- Az érettségi dolgozata.

- Ahá, persze, - s eltökéltem, hogy többé semmin se csodálkozom. - De mi is a témája? folytattam a kérdezősködést.

- Elmondom: az abbé úr fél, hogy akár az irodalmi, akár a filozófiai témák esetleg csak növelhetnék egy fiatal lélek zürzavarát, hát még hogyha egyébként is hajlamos az ábrándozásra (legalább is az abbé úrnak ez a véleménye Casimir-ről). Ezért hát rávette arra, hogy inkább egy történeti tárgy mellett döntsön.

- De, asszonyom, az érvelése egészen elfogadható. S mi is az a választott téma?

- Bocsásson meg; nem szeretném hibásan ejteni a nevet... most már tudom: Averrhoes.

- Az abbé úr biztosan tudja, mért választotta ezt a témát, - bár így, első hallomásra, csakugyan különösnek tetszik kissé.

- Közösen választották, ketten. Ami az abbét illeti, szívesen elfogadnám az érveit: ez a téma, azt mondja, tele van érdekes részletekkel, amelyek könnyen leköthetik Casimir rest figyelmét; amellett (és a tanár urak, úgylátszik, ezt is fontosnak tartják) - ép ezzel a témával még senki se foglalkozott.

- Csakugyan, magam sem emlékszem rá...

- És hát persze, egy ily témáért, amihez még nem nyúlt senki, bizony el kell kissé hagyni a megszokott kerékvágást...

- Ez világos!

- Csakhogy, megvallom, mitől félek... nem élek vissza a türelmével?

- Asszonyom, nincs hőbb kívánságom, minthogy az ön szolgálatára álljak.

- Hát, kérem: nem kétkedem abban, hogy Casimir, nemsokára, sikerrel le ne vizsgázzon, viszont annál inkább félek, hogy ezzel a sajátos tárggyal... ezzel a korai elkülönödéssel... nemcsak egy-egy fontosabb tárgy, mint a számtan, vagy a csillagászat, hanem az általános műveltség is csorbát szenved...

- S Floche úrnak mi a véleménye erről? kérdeztem, kissé hebehurgyán.

- Óh, Floche csak helyeselni tudja az abbé minden tettét és szavát.

- S a szülők?

- Ők ránkbizták a fiút, mondta, némi habozás után; aztán abbahagyva a sétát:

- Szeretném kedves Lacase úr, - a szívessége bátorít fel erre - ha beszélne Casimir-rel, hogy maga is meggyőződjék minderről; persze ne úgy, mintha kikérdezné... s főképpen ne az abbé előtt, akit bánthatna a dolog. Így aztán, tudom, módjában lenne...

- Igen szívesen, asszonyom. Valami ürügy majd csak akad, hogy egyet sétáljak a kisfiúval. Megkérem, mutassa meg a parkot... .

- Eleinte kissé félénk azokkal, akiket nem ismer, de aztán hamar megbarátkozik.

- Szinte biztos vagyok abban, hogy hamarosan jóbarátok leszünk.

Kissé később, az uzsonnánál, ahol megint mindnyájan együtt voltunk:

- Casimir, a kőbánya biztosan érdekelné Lacase urat; mutasd meg csak neki a parkban. - Aztán felém közeledve:

- Menjen gyorsan, míg az abbé nincs itt; mert még ő is elkísérné.

Kimentem azonnal a parkba; a fiú sántikálva kalauzolt.

- Most hát szabad, kezdtem a beszélgetést.

Nem felelt. Erre így folytattam:

- Uzsonna után mindig szabad?

- Óh, nem! de mára nem volt mit másolnom.

- Mit másol olyan szorgalmasan?

- Hát a disszertációt.

- Áh!... Némi tapogatózás után megértettem, hogy ez a híres írásbeli az abbé úr műve volt, amelyet, mivel szépen írt, Casimirnek kellett letisztáznia. A fiú, négy füzetben, négy másolatot készített, mindennap jó néhány oldalt feketítve be a betűivel. Egyébként maga is mondta, hogy nagy kedve telik a másolásban.

- De miért kell négy példányban?

- Mert nehezen jegyzek meg mindent.

- S megérti-e, amit másol?

- Néha igen, néha nem. Olykor az abbé is magyaráz; vagy pedig azzal vigasztal, majd megértem, hogyha nagy leszek.

Az abbé a növendékét másolótitkárnak használta. Ez hát az ő kötelességtudása! Éreztem, mint dagad a szívem s eltökéltem, hogy mielőbb izgalmas párbeszédem lesz vele. Felháborodásomban meggondolatlanul sietni kezdtem; Casimir alig tudott már követni; észrevettem, hogy fürdik a verejtékben. Feléje nyujtottam a kezem, amelyet el se eresztett többé és csak sántikált tovább, míg én hozzámértem a lépteimet.

- S egyébbel nem is foglalkozik, csak az írásbelivel?

- Óh dehogy nem! felelte rögtön; de hogy tovább faggattam, kitünt, hogy a többi is édeskevés; s bizonyosan bánthatta az én csodálkozásom, mert hozzátette:

- Aztán olvasok is sokat, - mintha egy szegény azt mondaná: van ám másik ruhám is!

- És mit szeret olvasni?

- A nagy utazásokat; aztán, olyan tekintettel, amelyből kiváncsiság helyett már a bizalom sugárzott:

- Az abbé már Kinában is volt; tudta?... s hangja, hogy a mesterét említette, egyszerre csupa csodálatot, határtalan imádatot fejezett ki.

Odaértünk arra a helyre, amelyet a nagynéni «kőbányának» nevezett; rég elhagyott barlang volt, mindenféle bozót mögött, egy domboldalon. Leültünk egy sziklatömbre, amelyet a már hanyatló nap egészen langyosra hevített. A park itt véget ért, sövény nélkül; balról egy út futott le, ferdén, amelyet egy kis korlát szelt át; a lejtő, amely mindenfelől meglehetősen meredek volt, természetes védelmül szolgált.

- Utazott-e már, Casimir? kérdeztem a fiútól.

Nem felelt; lehajtotta a homlokát... Lenn a völgy homállyal telt meg; a nap már elérte a dombot, amely mintegy körülzárta az előttünk elterülő tájat. Egy kis krétaföldes halmon, amely telistele volt egy nyúltelep üregeivel, néhány tölgy és gesztenyefa egy kis erdőfélét formált; s ez a kissé regényes hely mindenképpen elütött a tájék lágy egyformaságától.

- Nini, mennyi tengerinyúl, kiáltott fel hirtelen Casimir; azután, egy perc mulva, ujjával a ligetre mutatva, hozzátette:

- Voltunk ott egyszer, az abbé úrral.

Hazamenet elhaladtunk egy békanyálas pocsolya mellett. Megígértem Casimirnak, hogy csinálok neki egy horgot s megtanítom, hogyan kell békát fogni.

Ez az első est legfeljebb kilenc óráig tarthatott s egy cseppet sem különbözött azoktól, amelyek követték, sem azoktól, - azt hiszem - amelyek megelőzhették, mivel házigazdáimnak jóízlése nem engedte, hogy külön az én kedvemért eltérjenek a szokott rendtől. A vacsora végeztével átmentünk mingyárt a szalonba, ahol, mialatt még ettünk, Gratien hamar tüzet rakott. Egy hatalmas álló-lámpa, egy berakott asztal szélén, egyszerre vetett világot a báró dáma-játékára, amelyet, ugyanazon asztal végén, az abbéval folytatott, s egy kis szalonasztalkára, ahol a hölgyek mélyedtek el valami igen izgató és keleties kártyajátékban:

- Lacase úr, Páris élvei után, kissé szürkének találhatja a mi szórakozásainkat... - hangoztatta első este Saint-Auréol báróné. - Floche úr közben, a tűz mellett, egy karosszékben szunnyadozott; Casimir, a két könyökét az asztalra helyezve s fejét a keze közé fogva, lecsüngő ajkkal s csurgó nyállal egy képes «világlapot» forgatott. Részben udvariasságból, részben, hogy foglalkozzam valamivel, úgy tettem, mintha élénken érdeklődném a hölgyek kártyacsatája iránt; hárman is játszhatták, mint a whistet, de azért jobb szerették négyesben, s ezért, mihelyt ajánlkoztam, Saint-Auréol báróné örömest befogadott a társaságba. A legelső estéken csupa páratlan kártyám volt, ami egyet jelentett a mi pártunk vesztével, s Floche-né, minden győzelem után, a karomra ütött gyöngén, sovány és félkeztyűs kezével. Voltak itt a játékban cselvetések, merész csínyek, válogatott finomságok. Olympe kisasszony, például, szigorú logikával játszott és körültekintőn. Minden játszma kezdetén előbb a lapokat mérlegelték, aztán, a kapott kártyák szerint, vakmerő licitálásokba bocsátkoztak; ez persze a csalásnak is hagyott helyet; Saint-Auréol báróné arcátlanul támadott, fénylő szemmel, reszkető állal és kipirult arccsonttal, hogyha jó kártyái voltak, nagyot rugott belém, az asztal alatt; Olympe kisasszony, eleinte, fel merte venni a harcot, de csakhamar leszerelte az öregasszony sipító hangja, aki hirtelen, új szám helyett, ezt kiáltotta feléje:

- Verdure, maga hazudik!

Az első játszma végeztével Floche-né megnézte az órát s mintha csak ezt az időt várta volna:

- Casimir! Menjünk, Casimir; késő van már.

A gyerek nehezen ocsudott fel az olvasás mámorából, fölkelt, az uraknak puha kezét, a hölgyeknek a homlokát nyujtotta, aztán elhagyta a szobát, a féllábát vonszolva.

Mialatt Saint-Auréol-né új játékra hívott bennünket, az első dámajátszma is véget ért; olyankor néha Floche úr foglalta el sógorának, a bárónak helyét; játék közben Floche úr is, az abbé is néma maradt; nem hallatszott felőlük más, mint a kockák gurulása a vetőben és az asztalon; a báró a karosszékben magában beszélt vagy dudolgatott s közbe-közbe, hirtelen, belevágott a tűzbe a csípővassal, még pedig oly illetlenül, hogy az egész parazsat széjjelszórta; Olympe kisasszony odarohant s taposta a szőnyeget, amit a báróné, elegánsan, szikratáncnak nevezett... Legtöbbször Floche úr föl se kelt, s hagyta a bárót az abbéval; jól láthattam a helyemről: nem aludt, hiába mondta, hanem csak bólogatott a félhomályban; s az első este, mikor egy lobogó láng egyszerre megvilágította az arcát, észrevettem, hogy könnyezett.

Egynegyed tízkor, a játék végeztével, Floche-né eloltotta a lámpát, mialatt Verdure kisasszony két karos gyertyatartót gyujtott s odahelyezte mind a kettőt a dáma-asztal két szélére.

- Abbé úr, ne maradjanak soká, intette őket a báróné, ráütve a legyezővel férjeura vállára.

Úgy találtam illendőnek, hogy, az első estétől fogva, én is szótfogadjak a hölgyeknek s magukra hagyjam a dámázókat s a gondolataiba mélyedt Floche urat, aki utolsónak távozott. Kinn az előszobában mindenki kapott egy gyertyatartót; a hölgyek jóccakát kívántak, ép olyan bókokkal, mint reggel. Fölmentem a szobámba; nemsokára hallottam a hátramaradtak lépteit is. Aztán mindenfelé csönd lett. Azonban egy-két ajtó alól sokáig világosság szűrődött át. Azonban, akár egy óra mulva, ha valami szükségtől űzve, kiléptem a folyosóra, majdnem mindig ott találtam Floche-nét vagy Verdure kisasszonyt, lenge éjjeli öltözetben, apróságokkal bibelődve. Még későbben, amikor már azt hittem, hogy mindenütt eloltottak, egy kis üvegablakon át, amely a folyosóról nyert világot, bár nem nyílt oda, láthattam a báróné árnyékképét, amint a szobájában foltozgatott.