Nyugat · / · 1927 · / · 1927. 11. szám · / ·
Ma már alig-alig értem azt a roppant türelmetlenséget, amely, akkor, az élet felé hajszolt. Huszonöt évvel mit sem tudtam róla, ha csak azt nem, amit a könyvek mondtak; s bizonyosan ezért hittem, hogy regényírónak születtem; mert akkor még nem ismertem az események csalfaságát, amelyek a dolgoknak épp a legérdekesebbjét takarják el, s magukhoz sem engednek nyúlni annak, aki nem ragadja meg őket az üstöküknél.
Akkoriban, doktori értekezés gyanánt, Bossuet szentbeszédeinek kronológiáján dolgoztam; nem mintha különösen vonzott volna a hitszónoki ékesszólás: a témát agg mesterem, Albert Desnos kedvéért választottam, akinek akkor jelent volt meg hatalmas Bossuet-életrajza. Desnos, mihely megtudta, mi a tervem, azonnal ajánlkozott, hogy segít rajtam. Egyik legrégibb barátjának, Benjamin Floche-nak, a Tudományos Akadémia levelezőtagjának egynéhány oly írás volt a birtokában, amelyek minden bizonnyal nagy hasznomra lehetnének; főképpen egy biblia, telve Bossuet kéziratos jegyzeteivel. Floche úr, vagy tizenöt éve, quartfourche-i, vagy egyszerűbben: carrefour-i kastélyában élt, egy családi birtokon, valahol Pont l'Evéque közelében, ahonnan soha ki se mozdult, s ahol örömmel várna engem, irataival, könyvtárával s történeti tudásával, amelyet Desnos professzor úr kimeríthetetlennek tartott.
Desnos és Floche urak között megindult a levelezés. Kiderült, hogy sokkal több okirat volt Quartfourche-ban, mint mesterem szava után eleinte remélhettem; csakhamar már nem egyszerű látogatásról tárgyaltunk: a szeretetreméltó Floche úr, Desnos barátja ajánlatára, hosszabb tartózkodásra hívott a kastélyába. Bár nem voltak gyermekeik, Flocheék nem éltek egymagukban: Desnas pár elejtett szava, amelyekből, képzeletben, egész várakat építettem, holmi ragyogó társaságot sejttetett velem Quartfourche-ban, ami mingyárt jobban vonzott, mint Lajos király nagy századának porlepte dokumentumai; a munkám máris csak ürügyül szolgált; már nem kopott diákként tartottam a kastélynak, hanem mint Nezsdanov, mint Valmont; s jóelőre száz kalanddal népesítettem be a termeit. A quartfourche-i dominium! ismételtem e titokzatos nevet: itt habozik, gondoltam, Herkules a válaszúton... Hogy az erény ösvényén mi várhat rá, azt tudom; de a másik ösvény?... a másik!...
Szeptember közepetáján összeszedtem, amit tudtam, szerény ruhatáram legjavából, egy kissé felfrissítettem nyakkendőim sorozatát, s elutaztam.
A breuil-blangy-i állomáson, Pont l'Evęque és Lisieux közt, már majdnem teljes volt az éjszaka. A vonatból csak én szálltam ki. Egy libériás paraszt jött értem, elszedte a bőröndömet s odakísért a kocsihoz, amely a másik oldalon vesztegelt. A ló és a kocsi képe egyszerre szétfújta ábrándjaimat; szegényesebb fogatról álmodni sem lehetett volna. A paraszt-kocsis kiváltotta a podgyászomat; a kocsi-rugók megroppantak a szokatlan teher alatt. A hintóban fullasztó baromfi-szag.... Le akartam engedni a kocsiajtó üvegablakát, de a bőrszíj a kezemben maradt. Aznap bőven eshetett; az út csak úgy ragadott; az első lejtő legalján az egyik szerszámszíj elszakadt. A kocsis az ülés alól kihúzott egy kötéldarabot s próbálta összetoldozni a szerszámot. Kiszálltam a kocsiból s ajánlkoztam, hogy tartom a lámpát, amelyet éppen meggyújtott; s láthattam, hogy a libéria, akárcsak a kocsiszerszám, nem egyszer szorult már foldozásra.
- Kicsit öreg már a bőr, próbálkoztam a társalgással.
Úgy nézett rám, mintha gorombaságot mondtam volna, s szinte nyersen így felelt:
- Hallja-e: nemhogy megköszönné, hogy kijöttem érte az állomásra.
- Messze van ide a kastély? kérdeztem legszelídebb hangomon. Nem felelt rá egyenesen, hanem így szólt:
- Hát persze, hogy nem mindennap járok erre! - Aztán, egy pillanat mulva: - Van már talán egy féléve, hogy elő se húztuk a hintót....
- Áh!... Akkor hát a gazdái nem sokat kocsikázhatnak, ugy-e? kezdtem újra, kétségbeesve, csakhogy nekilendítsem a társalgást.
- Mit gondol! Egyéb dolguk sincsen!
A hibát máris rendbehozta; egyet intett, hogy szálljak fel, s a kocsi megint nekiindult.
A szegény ló, fölfelé, nagy üggyel-bajjal kapaszkodott, lefelé viszont csetlett-botlott, sík úton meg szörnyű csámpásan járt; olykor váratlanul megállt. Ha tovább is így sietünk, elmélkedtem magamban, a háziak rég vacsoráztak, mire a kastélyba érünk; sőt (a ló megint megállt), talán már le is feküdtek. Meglehetősen éhes voltam; jókedvem keseredni kezdett. Próbáltam a tájat nézni: a kocsi, észre sem vettem, letért már az országútról s most egy sokkal keskenyebb és elhanyagoltabb csapáson járt; a lámpák fénye, jobbról-balról, csak egy sűrű, szakadatlan s magas sövényre hullott; mintha minden oldalról ez vett volna bennünket közre, elzárni látszott az utat, mintegy szétnyílt, ha eléje értünk, s utána rögtön becsukódott.
Egy meredek kapaszkodónál a kocsi megint csak elakadt. A kocsis az ajtóhoz jött, kinyitotta és teketória nélkül így szólt:
- Az úr talán leszállna. A lovunk kicsit nehezen jár erre. - S kezében a kantárszárral, maga is gyalog irányította a gebét. A félúton felémfordult, aki mögötte bandukoltam:
- No mingyárt otthon leszünk, mondta, most már szelidebb hangon. Nézze: ez itten a park. Előttünk, a nyílt égre festve, sötétes facsoportot vettem észre. Fasor volt, nagy bükkfákból, ahova csakhamar befordultunk, s ahol újra rátértünk az előbb elhagyott országútra. A kocsis szólt, üljek fel, s csakhamar a kapúrács elé értünk; behajtottunk az urasági kertbe.
Mivel igen sötét volt, mit se láttam a kastély homlokzatából; a kocsi egy háromlépcsős feljáró előtt tett le, s kissé káprázva néztem szemközt a rámvilágló fáklyafénnyel, amelyet egy kövérkés, inkább lomposan öltözött, nem is megnyerő külsejű s bizonytalan korú nő tartott felém. Kissé szárazon üdvözölt. Meghajtottam magamat, nem tudva, kivel van dolgom... .
- Bizonnyal Floche-né őnagysága?...
- Nem, csak Verdure kisasszony. Floche úrék már lefeküdtek. Bocsánatot kérnek, hogy nem várták meg; de nálunk korán vacsoráznak.
- És most Önnek kell, kisasszony, ilyen soká fenmaradni.
- Óh, én már rég hozzászoktam, felelte, s hátra se fordult. Benyitott velem az előszobába. - Valamit azért eszik, úgy-e?
- Bevallom, bizony nem vacsoráztam.
Tágas ebédlőbe léptünk, ahol bő vacsorára volt terítve.
- A konyhában ilyenkor nincs tűz; s falun be kell érni azzal, amit éppen találunk.
- De hisz csupa jófélét látok, mondtam, egy tál hideg sült elé telepedve. Ő is leült, félig szemközt, egy székre az ajtó mellett és mialatt vacsoráztam, még csak meg se mozdult a helyén, lesütött szemmel, kezével a térdén, szándékolt cselédi testtartásban. Nem egyszer, ha az egyhangú társalgás abbamaradt, mentegetőzni próbáltam a kései zavarásért; azonban értésemre adta, hogy megvár, mert le akarta rakni az asztalt.
- És aztán a szobáját hogy találná meg egyedül?...
Siettem s dupla falatokat nyeltem, amikor újra kinyílott az ajtó: egy pap lépett be, akinek kemény, de megnyerő arcát szürkülő haj övezte. Felém tartott és kezet nyujtott:
- Nem akartam holnapra hagyni a mi kedves vendégünk üdvözlését. Azért nem jöttem be előbb, mert tudtam, hogy Olympe kisasszonnyal társalog, - s gonoszkodó mosollyal Verdure kisasszony felé fordult, aki összecsukta az ajkát és úgy ült ott, mintha fából lett volna. - De most, hogy végzett már a vacsorával, mondta, míg én felkeltem az asztal mellől, itt hagyjuk Olympe kisasszonyt, hadd csináljon egy kis rendet; azt hiszem, illőbbnek találja ő is, ha egy férfi kíséri fel Lacase urat a szobájába, s ha már itt lenn, az ebédlőben, lemond további teendőiről.
Szertartásosan meghajolt Verdure kisasszony előtt, aki, a maga részéről, kissé hanyag bókkal felelt.
- Óh, lemondok; lemondok.... Főtisztelendő úr tudja, Ön előtt mindig lemondok... Aztán felénk fordulva, hirtelen: - A végén még elfelejtem megkérdezni Lacase úrtól, mit szokott inni reggelire.
- De hát akármit, kisasszony.... Mit isznak itt a házban, reggelenkint?
- Mindent. A hölgyek teát kapnak, Floche úr kávét, a főtisztelendő úr levest, Casimir úr pedig racahout-t.
- És Ön, kisasszony, ön semmit sem iszik?
- Óh, én egyszerű tejeskávét.
- Ha megengedi, akkor Önnel tartok.
- Ejnye, ejnye, szólt az abbé s a karomba kapaszkodott, - vigyázzon Verdure kisasszony, Lacase úr udvarolni akar Önnek!
Őnagysága vállat vont, aztán kurtán elköszönt, engem meg elcipelt az abbé úr.
A szobám fenn az emeleten, majdnem egy folyosó végén volt.
- Itt vagyunk ni, szólt az abbé s egy tágas szobába nyitott, amelyben nagy halom parázs lángolt. - Uramisten! még be is fűtöttek!... Szívesen elengedte volna, úgy-e?... Igaz, hogy itt mifelénk az éjszakák nedvesek és ez az idei ősz szokatlanul sok esőt hozott...
Közelebb ment a kandallóhoz, odatartva két széles kezét, s egyben elfordítva az arcát, mint a hívő, ha elűzi a megkísértést. Úgylátszott, több kedve volt a társalgáshoz, mint ahhoz, hogy aludni hagyjon.
- Igen, kezdte a beszédet, látva a málhámat és a kistáskámat, - Gratien felhozta már a podgyászát is.
- Gratien, kérdeztem, úgy-e a kocsis, aki ide, a kastélyba hozott?
- S aki egyben kertész is; mint kocsisnak úgy sincs semmi dolga.
- Csakugyan, mondta, hogy az urak nem igen szoktak kikocsikázni.
- Történelmi esemény, ha egyszer-egyszer rászánják maguk. Egyébként Saint-Auréol úr régóta nem tart már lovat; a nagy alkalmakkor, mint ma este, a majoros lovát kérik kölcsön.
- Saint-Auréol úr? kérdeztem meglepetve.
- Igen, mondta, tudom, hogy Floche úrhoz jött; de a kastély a sógoráé. Holnap szerencséje lesz mind Saint-Auréol báró úrhoz, mind pedig a feleségéhez.
- És ki az a Casimir úr? akiről csak annyit tudok, hogy racahout-t eszik reggelire.
- Az unokájuk és az én növendékem. Az Úristen kegyelméből én oktatom már három éve. - Ezeket a szavakat csukott szemmel és kenetes szerénységgel mondta, mintha valami vérbeli hercegről lett volna szó.
- A szülei nincsenek itt? kérdezősködtem tovább.
- Utaznak. - Összeszorította az ajkát, aztán, azonnal, így folytatta:
- Tudom, mily nemes és szent tanulmányok hozzák ide uraságodat... .
- Óh, kérem, szakítottam félbe mosolyogva, ne túlozzuk a szentségüket: csakis mint történészt érdekelnek.
- Mindegy, válaszolt az abbé, a kezével űzve el minden udvariatlan gondolatot; a történetnek is, kétségkivül, megvan a maga létjoga. Floche úrban majd, egyébként, biztos és szeretetreméltó kalauzt talál.
- Ezt mondta Desnos úr is, a mesterem.
- Áh, Ön Albert Desnos-nál tanult? Megint összeszorította az ajkát. Hebehurgyán megkérdeztem tőle:
- Járt talán az előadásaira?
- Nem! felelte gorombán. Amit hallottam felőle, idején óvatossá tett.... Desnos úr a szellem kalandora. Az ön korában, persze, minden tetszik, ami elüt a mindennapiságtól... - S mivel még mindig nem feleltem: - Teóriái, eleinte, nem voltak hatás nélkül az ifjúságra: de, hallom, máris elpártolnak tőle.
Sokkal jobb szerettem volna aludni, mint vitatkozni. Látva, hogy nem kap választ, az abbé így szólt:
- Floche úr, majd meg fogja látni, csendesebb vizeken kalauzolja; s észrevéve, hogy ásítok s hogy már nem is titkolom:
- Késő van; holnap, ha megengedi, lesz még időnk a társalgásra. Biztosan fáradt is, a hosszú úttól.
- Megvallom, főtisztelendő úr, majd összedőlök az álmosságtól.
Mihelyt magamra hagyott, felemeltem a kandalló hasábfáit, széttártam az ablakot s hátracsaptam a zsalukat. A park sötét és nedves lélekzete meg-meglengette gyertyám lángját, amelyet egészen eloltottam, hogy kitekintsek az éjszakába. A szobám a parkra nézett, de nem a ház homlokzata felől, mint a nagy folyosó szobái, ahonnan, minden bizonnyal, tágabb kilátás nyílhatott; itt fák állták el a tekintetet; alig volt hely felettük egy csepp égbolt-darabnak, ahol a hold sarlója tünt fel, bár mingyárt betakarták a felhők. Közben újra eshetett; az ágak még könnyeztek....
- Hát biz ez nem nagyon biztató, gondoltam s becsuktam az ablakot. Ez a percnyi szemlélődés testemet-lelkemet megdermesztette; visszacsaptam a tuskókat, felélesztettem a tüzet s örültem, hogy az ágyamban egy melegvizes korsóra leltem, amelyet, valószínűleg, a figyelmes Verdure kisasszonynak köszönhettem.
Egy perc mulva gondoltam csak arra, hogy elfeledtem kitenni a lábbelimet. Fölkeltem s kiugrottam a folyosóra; a ház másik vége táján Verdure kisasszonyt láttam, futólag. A szobája ott volt az enyém fölött, amit súlyos léptein érezhettem, mert egy kevés idő mulva döngetni kezdte a menyezetet. Aztán végre nagy-nagy csönd lett s mialatt mély álomba hulltam, a ház is felszedte a horgonyt az éjszakai átkelésre.