Nyugat · / · 1927 · / · 1927. 11. szám
Valami nagyon titokzatos folyamatról akarok beszámolni önmagamnak. Arról a hangulati sorozatról, amelyen átmentem az elszakított területeken való útamon. Mint egy modern Julianus barát emlékezek a határokon túl élő magyarság életéről. Ez a följegyzés nem lesz politika és nem lesz tudomány: egy írónak lehetőleg gondos önmegfigyelése próbál lenni. S létjogosultságot e följegyzéseknek az ad, hogy minden magyar átmegy ezeken a hangulatokon, ha átmegy ezen az úton.
A trianoni szerződés teljesen rombadöntötte a régi magyar világot. Azt a világot, amely bennem élt.
Én, az író, ismertem egy Magyarországot, amelynek a térképen szép kenyéralakja van, vagy inkább szívalakja; főerei a Duna és Tisza; amelynek van 63 vármegyéje, van neki Alföldje, Felföldje, Erdélye, Horvátországa, vannak mágnásai és parasztjai, vannak magyarjai, németjei, tótjai, nemzetiségei; amelyet véleményem szerint nem kormányoztak bölcsen, de könnyen lehetett volna jobbra fordítani az útját; - amelyik minden pórusomat betöltötte; - amelybe szerelmes voltam; - amely éjjeli álmaimban is benne élt. S amelyből semmi sem tudott volna eltávolítani, csupán a halál.
S ez a világ, egyik napról a másikra, egy új világnak adott helyet, amit neveztek Csonka-Magyarországnak és utódállamoknak... elszakított területeknek... Valami korcs és lehetetlen állatnak.
Én nem akartam megismerni ezt az új világot. Én annyira szerettem s annyira sirattam a régit, hogy nem akartam tudomást venni az újról.
Teltek az évek, hét év, egyik a másik után, nem bírtam átlépni a határokat; ha külföldre elutaztam, szívszorulással érintettem a Burgenlandot, vagy álmatlan éjszakával ünnepeltem a horvát vidéket...
Az embernek a testi épsége nem fontosabb, mint lelki koncepciójának az épsége.
Ez nem felelősségérzés volt bennem, mint talán egy politikusban, csupán fájdalom s azonfelül makacs ragaszkodás egy világszemlélethez, amelyet nem akartam engedni megbontani.
S mi történik: valaki nálam van októberben, egy elszakított területi magyar s nekem igen kedves: szóba kerül ez az én egész elfogódottságom. Azt mondja rá:
- Mindenesetre kényelmes álláspont: ez a magyar politika álláspontja... Nekünk azonban ott meg is kell tudni élni.
S erre az egy szóra szétomlik az egész hétéves lelkiállapot, egyszerre becsületbeli kötelességnek érzem, hogy azonnal menjek és lássak mindent.
Íme, ilyen a koncepcióhoz való ragaszkodás. Ennyi. Minden ötletet ki lehet fordítani egy másik ötlettel, minden hangulatot egy új hangulattal, minden meggyőződést egy újabb meggyőződéssel.
Véletlenül meghívást kaptam Kassáról azokban a napokban, hogy tartsak felolvasást; s én, aki félve álltam a dobogóra, azonnal távíratoztam: megyek.
*
Mikor Hidasnémetinél átment a vonat a határon, borzongó félelmet éreztem, mint mikor a hinta lefelé száll. Egészen olyan volt, mintha új elembe értem volna. Mintha azonnal más lett volna a levegő, a táj, az ország, roppant szívszorulásom volt s sajnáltam, hogy kitettem magam ezeknek az érzéseknek. Két pesti útas volt velem egy fülkében, akik a Szepességre utaztak s vámeltitkolási játékokkal voltak elfoglalva: rettenetesnek találtam, hogy Miskolc és Kassa közt vámhatár van, mikor annak idején vám és útlevél nélkül utaztam be egész Európát...
Most egy csomó katonatiszt lépett be a kupéba. Magasrangú tisztek. Az uniformisukat nem ismertem, de az első pillanatban az volt az érzésem, hogy a közös hadseregben nem is ismert az ember minden uniformist.
Hirtelen felszisszentem. A tisztek tótul beszéltek.
Nehéz megmagyarázni, nem is illik, de ha már beszélek ezekről az intím érzésekről, nem akarok szépítő tükröt használni. Én ma az én modern s felvilágosodott gondolkozásommal pirulok az egész magyar világ régi gondolkodásmódjáért; de a belémnevelt érzés mégis az volt, hogy ez lehetetlen; nem hallok jól, hogy magasrangú tisztek tótul beszélnek!... Mit csináljunk, pozitívum, százados uzus a magyar Felvidéken, hogy a nép tótul, az urak magyarul s a katonaság németül beszélt... Ebben benne volt a gyarmatélet rétegződése. A német katonaság uralkodott a magyar birtokos osztályon s ez a szegény tót parasztságon. Egy katonatisztnek nem illett magyarul beszélni; de tótul? az egy el nem képzelhető dolog volt.
Erre azt mondtam magamban: én, a gondolkodó, megintem magamban a kulturátlan vadmagyart, a primitiv embert: szégyeld magad... Az idők helyes fejlődése. Végre egy elnyomott nép hozzájut ahhoz, hogy a nyelve iskolaképes és életképes és emberi kulturaképes...
Akkor megszólal egy pesti utitárs:
- Itt vagyunk Kassán, itt a repülőtér.
Kinézek az ablakon, egész falu hangárokból.
Azt mondják csöndesen:
- És Magyarországnak egyetlen katonai repülőgépet nem szabad tartani. Mind elszedték, ami volt.
Erre megint összetört bennem a kultura tisztelete. Megéreztem a kard erejét. Brennus kardja. A mérleget most is a belévetett fegyver nyomja le. A tót nyelvet nem a korszellem, az idők boldog kulturája, de a gépfegyverek ereje virágoztatta ki.
Most aztán különösen sajnáltam, hogy átjöttem. Iszonyú az, megérezni, hogy fegyver alatt van a gondolat, a test és a legegyszerübb életműködés is.
Befutott a vonat Kassára. Olyan zaklatott voltam, halálvágy és szörnyű elkeseredés volt bennem. Szédülve fordultam le a vonatból.
Kis társaság várt, kedvesek voltak; úgy tünt fel nekem, nagyon is halk volt a tónusuk; de magyarul beszéltek.
Mikor Julián barát az első magyar szót hallotta, hosszú bolyongás után, térdre esett és hálákat adott Istennek... Én azt mondtam: szegények, mernek magyarul beszélni...
A hordár is magyarul beszélt.
A kocsis is.
- Kiválogatták őket az én számomra, - gondoltam magamban. - Íme a testvéri jóság, a faji szolidaritás az idegenben.
A Hotel öreg portása is magyarul beszélt, erősen németes akcentussal, a szobalány is magyarul, de tótosan.
Ez már zavart. Meg kellett éreznem, hogy a levegőben nincs az a feszültség, ami bennem. Aki magyar, az magyarul beszél.
Szinte zavart voltam tőle. Vártam. Egyedül maradtam s egyedül mentem le az étterembe ebédelni. Az étteremben úgy néztem körül, mint Perugiában a hotel éttermében. Vártam, hogy idegen államban idegen nyelven szolgáljanak ki. Jött a pincér, senki sem figyelmeztette, hogy ki s mi vagyok, elébem tette az étlapot s azt mondta:
- Ebédet tetszik parancsolni?
Az ember az életet a legkisebb életjelenségekből ismeri fel. Néztem az étlapot. Tisztán, elegánsan kiállított kártya volt, s végig teleírva ételekkel. Harmincféle hús. Egy normális, előkelő európai étterem étlapja. Jobban megnézem, három nyelven vannak felsorolva az ételek, tótul, magyarul és németül. A magyar a középső; meghat; úgy sorakoznak a szavak egymás alatt, mint egy vers.
Az ételek... Ugyanazok, mint a bécsi, a debreceni, vagy prágai normális éttermekben. A hotelek már régen megcsinálták Páneurópát s ez nem semmiség, nagyon fontos ízlésbeli közösséget jelent.
Tehát folyik az élet, mondtam, - folyik az élet, folyik az élet...
Folyik s ezzel úgy éreztem, el is vesztettem az első fájdalomcsatát. E pillanatban itt nincs harc. Vagy legjobb esetben álló harc folyik. A lövészárkok szemben vannak egymással...
Tenyerembe hajtottam a fejem s eszembe jutott, hogy ugyanabban az étteremben ugyanily bánatban könyököltem tíz évvel ezelőtt, mikor itt jártam. Akkor is ugyanilyen szomorúság volt az étlapon, mert az asztalon kukoricakenyér volt. A háború már két éve folyt s mindenki kétségbe volt esve. Gyászolt, fiát, férjét, rokonát, magát.
Mellettem jobbra, hangos kacagást hallottam. Egy hosszabb asztalnál vendégek ültek, csupa férfi, vidéki birtokosoknak látszottak. Magyarok, keresztények. Eszembe jutott, hogy akkor éjjel, mikor én itt voltam, most tíz éve, óriási nagy lumpolás folyt ebben az étteremben... Minden időnek megvannak a maguk vidámjai. Ez az élet.
*
Nem is tudom, mit akartam. Azt, hogy nyomorban, bajban, s kétségbeesésben, hogy bítófán és tigrisek elé dobva lássam testvéreimet. Hogy kellően sajnálhassam őket?
Kimentem a kávéházba; az ismert ebédutáni zsúfoltság, füst, meleg, beszéd zaja. Jön a pincér: "feketét tetszik parancsolni". Jön a tulajdonos: "Elég jól meg vagyunk, nem lehet panaszkodni, az a jó, hogy aki dolgozni akar, annak lehet dolgozni... A hivatalnokok? azok kérem mind egyformán komiszak, akármilyen nyelven beszélnek, de mi nem törődünk velük, dolgozunk..."
Ki az utcára; az utca a régi; Kassa ma is a régi szép hivatalnok város, mily gyönyörű a dóm az ólomszürke égen, a tarka majolika tető mintha Nagy Lajos dicsősége, Mátyás fénye volna ráírva... Mindenfelé magyar szó. Két dada fehér kocsit tol, a párnák közt piros, pufók, pisze babák, ezek tótul beszélnek. Szembe jön egy ismerős, várt:
- Hogy éltek, - kérdem.
- Esszük egymást, pártoskodunk, szegények vagyunk... A gyerekeinket arra nevelik, hogy még otthon se beszéljenek magyarul...
Hirtelen megállottam:
- Tehát folyik az élet, folyik: de hogy!...
S egyszerre a magyar közönyben találtam okát mindennek... Azért van a nyugalom, a vidámság, a nevetés, azért folyik az élet, mert felőlünk folyhat...
De este zsúfolt ház, estélyi ruhás hölgyek és urak s lélekzetvisszafojtva hallgatják minden szavamat.
Itt valami roppant titoknak kell lenni, magyar szívek s magyar lelkek tüzében érzem magam, sőt mintha elkapott volna egy áram és sodor - tehát közöny sincs, lelkesedés van és fokozottabb magyar érzés, mint valaha életemben láttam.
Másnap még Kassán voltam s így hányódtam tovább egyik hangulatból a másikba. Bejártam a várost, beszéltem emberekkel, elmentem a Kassai Múzeumba s este társaság, utána előadást néztem a szinházban: szlovák előadást.
Az első felvonás után felállottam s nem bírtam tovább, azonnal továbbutaztam. Éjjel Ungvárra értem.
Másnap reggel, mikor kinéztem az ablakon s megláttam az első ruthén asszonyt, aki fehér gubában, barna vastag szoknyában s mezitláb vitte batyúját az utcán, fölnevettem. Harminc évvel ezelőtt voltam Ungváron s ugyanez volt a kép.
Ettől kezdve egy új nézőpont kezdett uralkodni gondolkodásomon. Míg kezdetben a magyarság ezeréves létének tragédiáját éreztem, most azt mondtam: pardon, mi mai magyarok nem vagyunk jogosultak az elmult magyarok, őseink tettei fölött pálcát törni. Ők itt voltak s ezer év alatt nem tudták, talán bölcsebbek voltak és nem is akarták beszívni, felgöngyölíteni, magyarrá szülni ezt az egész országot, ennek a következményeiképpen nem lehet az itt élő magyarságot arra kárhoztatni, hogy ők vállalják azt a feladatot, hogy valamennyien hősi halált haljanak és pihenéstelen mártiriumban éljenek. Ha pedig nem kívánom ezt tőlük, akkor örvendenem kell, hogy tudnak élni, hogy egyszerű életük van és tudnak egyéni boldogságot érezni s meg tudják állani magyarul a sarat az életnek e mai folyásában.
S itt kezdődött bennem egy új orientáció.
Az első napokat mint egy szegény kisgyermek szenvedtem át, a gyermekbe ültetett ideológia tört össze. Nekem, sajátságos és különös módon olyan gyermekkorom volt, amely mintaképe lehet a régi magyar nemzeti nevelésnek. Olyan vidéken születtem s nőttem, ahol semmi más nyelv nem volt, csak a magyar; sőt semmi más vallás, csak a református. Jól emlékszem, hogy az első katholikus embert egy távolabbi faluban láttam, ahova vendégségbe vittek el. Az is halott volt. S még ma is csodálom, a pap milyen cifra ingben bucsuztatta. S az első idegennyelvű ember a világon, egy gyönyörű tót menyecske volt, akit egy, a katonaságot kiszolgált legény, hozott a faluba.
Az első esetnek az volt a tanulsága, hogy rájöttem, hogy a katholikus emberek ugyanolyanok, mint a reformátusok. Míg a pap ki nem jött az utcára, nem lehetett látni, hogy nem kálvinista faluban vagyok. A másikból pedig az, hogy a tót menyecske szebb volt, mint a mi falunk asszonyai. Mert nálunk az asszonyok ahogy férjhez mentek, feketébe, sötétbe öltöztek, csöndesek lettek és fösvények, minél gazdagabbak voltak, annál inkább sopánkodtak s annál kegyetlenebbek voltak a szegényhez.
S ezek a magyarok engem, a kis gyermeket egy szörnyű ideológiában neveltek fel, abban, hogy csak a magyar ember az isten képére és hasonlatosságára teremtett emberi faj, minden más nemzet valami alacsonyabb, az állathoz közel álló féleség. Hogy ez volt a régi nemzeti közvélemény, az tény: én még férfikoromban is nehezen tudtam szabadulni a falu s a kollégium ilyen felfogásától.
Tudom, hogy ez a puritán erkölcs s önhittség a bajban s üldöztetésben összekovácsolódott kálvinistaságnak a tulajdona, hogy ennek megvolt az alapja. Ezzel tudják csak megvédeni fajiságukat a körülözönlő más fajiságok s felfogások ellen.
De ha ezt tudom, most mit mondjak az elszakadt magyarságnak? azt, hogy tanulják meg ezt az erényt és százszoros erővel, ezerszeressel kovácsolódjanak össze? s legyenek vakabbak a vakoknál?...
Nem mondok nekik semmit, mert ők szólalnak meg előttem, kezdett megnyílni a szemem s azt mondtam: átengedem magam ennek az életnek, én fogom megnézni s megtanulni, hogy folyik az élet? Hogy termi ki a védő- s oltószert a faj...
Mert azt el kellett ismernem, hogy a magyarság sehol, - egyelőre szemmelláthatóan sehol nem tört el, nem mondott le s nem szorult vissza a semmiségbe. Kell tehát valami közszellemnek lenni, amely fentartja őket s élteti.
Van egy kép, melyet Ruszinszkóból hoztam magammal, amely szebb, mint minden karácsonyi játék és misztikum, mert élő csoda volt.
Egy kis magyar faluban voltam a katholikus papnál. S annak a katholikus papnak az asztalánál kálvinista magyarokkal ültem együtt, s nem volt nyoma semmi felekezeti elfogultságnak... Mind testvérek s barátok voltak, ivó cimborák, adomázók s együtt dolgozók; egymással és együtt élő vérek. Elbeszélték, hogy csinálták itt az utóbbi öt évben a falu rendezését, villanyvilágítást, aszfaltot, kaszinót építettek a nép számára és felolvasásokat tartanak nekik.
Alkonyatkor harangszó; a plébános eltünik. Mondják, hogy misézni ment. Felállok, menjünk mi is a templomba s az összes kálomista pataki diák áll fel és megyünk, mi eretnekek, mintha hazamennénk, a mi istenünk házába.
A templom egy kissé magaslaton áll, szép téli rajzos fáktól körülvéve, kihallatszik az orgonaszó s az ének és kiszűrődik a gyertyafény.
És zeng az ének. De milyen ének! Milyen teli tüdővel, milyen boldogan s milyen magyarul!
Bemegyünk. A templom édes, meleg, bizalmas, puha, s mennyi gyertya: a nép gazdag ajándéka isten oltárára . .
Fekete kendős asszonyok töltötték meg zsufolásig, zsufolásig a templomot. Férfiak is voltak, munkavégző, meggörnyedt emberek s bimbózó gyermekek s valamennyien fujták a litániát... Litánia... hallgattam ezeket a rövid, tömör s sikoltó sirámokat s könyörgéseket... a legyőzhetetlen bajokból való megmentésnek ezeket az évezredes mondatait... ezeket a magyar igéket... nagyon szép magyar szavakat:
- Elefántcsonttorony, könyörögj érettünk...
Én nem ismertem a litánia szövegét s most ezek egyenként rakétáztak át rajtam s megrendülten eszméltem rá, hogy csak kálvinista templomban hallottam eddig ilyen roppant buzgalmú éneklést, csak Szent Dávid zsoltárait énekelték eddig ennyi tüdővel és ennyi szívvel az üldözött protestánsok... s egyszer csak ütést kapok s édes, meleg borzongás árama fut át rajtam, mikor ezt hallom:
- Magyaroknak királynéasszonya... könyörögj érettünk.
Mintha az egész istentisztelet ezért az egy sorért lett volna, oly édességes sikoltással harsogott fel s bennem elfakadt a lélek és a szememben a könny és sírtam.
Mikor kimentem a szabad ég alá; teleszívtam a tüdőm a tiszta téli levegővel; boldogan; köröttem az urak csöndes meleg szavakkal álltak; most valami olyan szent magyarságot éreztem, ez valami olyan emelkedett pillanat volt... a nép halkan oszlott el s szeliden s jósággal omlott le az emberek áradata a falu felé.
Az égen ezernyi csillag, de valami felhő kaszált bele s a Göncöl szekerének hét csillagából a hátsó két égő fény nem látszott. Megszólal egy magyar úr, mellettem csöndesen.
- Nézzétek csak... a csehek már rekvirálják a magyar csillagokat... A Göncöl szekerének már két kerekét kivették.
Csöndes nevetés. Én is nevetek. Csöndesen és nyugodtan. Ők is tudják, én is, hogy a köd elvonul és a csillag megmarad.
S nagy tüdővel lélegzem fel: nincs itt baj, hálaistennek!... Ha ezt a hét évet egy nép így vitte át, jöhetnek a további hét évek és a hétszázak: a magyar faj van és él és örökké...
*
Már kezdtem örülni, hogy eljöttem... Úgy éreztem, új erőt kaptam. Az Antaeus ereje volt ez, amit a földtől kap a szív. Megdagadtak az izmaim s a lelkem.
Mily csodálatos, - mondtam magamban, - mint a török hódoltság kora... Sohasem bírtam megérteni, annyi szenvedést, annyi üldöztetést, annyi lehetetlenséget hogy bírt átélni a magyar.
Most mintha rányitottam volna a Sibilla-könyv közepére.
Nem szabad egy percre sem elfelejteni, hogy a magyarság nyelvsziget. Hogy az egész világon sehol sincs sem rokonunk, sem boldog ősünk, sem ismerősünk... Nincs ahova nézzünk, mint testvérre, példaképre, valakire, ahova fiaink elmehetnek haza, vagy akik legalább sugalmazásban eljöhetnek segítségünkre... A finnek? vogulok? osztjákok? akikkel megajándékozott a nyelvészet? de akikhez sem nem hasonlítunk, sem egy szót meg nem ismerünk egymás nyelvén? sem életközösségünk nincs?... Nincs több testvérünk, csak az egész egyetemes emberiség... Plutarchos a nemzeti példatárunk s a világirodalom nagy époszai a népi époszunk...
S itt vagyunk ezer év óta. Valósággal itt vagyunk. Nem lehet letagadni, hogy itt. Nyolc millió, tíz millió az egész emberiség ezermilliónyi népében.
De itt vagyunk? és ki fog megszüntetni, hogy ne legyünk?
Ha lehetne az a módszer, amit a keleti hordák gyakoroltak, hogy egy-egy törzset halálra ítéltek s akkor azt egy lábig megölték; akkor igen... de gazdasági és pszichikai fegyverekkel elsorvasztani, megszüntetni a magyar fajt... ez nagyon sokáig nem fog menni.
Legalább nem mutat rá semmi hajlandóságot. Annyi embert láttam, annyival szóltam, egyben sem leltem meg azt a vágyat, hogy hagyjuk az egészet, gyerünk szlováknak, románnak, álljunk be ruthénnek.
Nem, erre is van egy remek esetem, de már Erdélyből.
Történt, hogy a nagyváradi református püspöknél voltam s nézegettük az egyház régi kincseit. Nem voltak ezek sem aranyból, sem ezüstből, hanem régi írások voltak. Volt ott egy hatalmas könyv, az egyház régi Diáriuma, remekbe írva: hajdan nem volt differenciálódva az élet, ez a régi pap kész regényíró volt, élvezetes, tiszta nyelven írta meg a régi históriákat, pl. Nagyvárad elfoglalását 1660-ban, hogy egy áruló asszony segítségével hogy vették be a törökök a várat... Itt ebben a könyvben találtam egy esetet:
1710 körül a Várad melletti Szőllős községnek meghalt a papja. Akkor a község azt mondta, - írja szószerint a krónikás, - "Sógor, koma, ne válasszunk papot, hagy pihenjen az eklézsia".
Hát az eklézsia pihent, pihent, de egyszercsak felhívatta az egyház fejeit a váradi püspök s ezt mondta nekik: "Vagy papot választatok magatoknak, vagy én nevezek ki nektek plebánost."
Hazamennek az emberek, elmondják otthon: "Annál jobb", mondja a nép: "legalább annak nem kell fizetni".
Mi lőn belőle, szól a régi krónikás, - az, hogy a püspök valóban frátert küldött közéjük, aki néhány esztendők alatt katholizálta a falut s aki kálvinista hitéhez ragaszkodott, el kellett bujdosson gyerekivel s marhájával egybe.
Nagyon tragikus és nagyon magyar eset. Valami fájó mosolygás volt bennünk, míg erről beszéltünk, akkor megszólal egy fiatal papné:
- Ahol az én uram van, ez nem lett volna lehetséges. Csak ott, ahol nincs a népnek vezetője.
Szép volt, amint csillogó ifjú szemmel mondta...
Megszólal a püspök úr:
- Nagyon nehéz a magyarral. Nyakas, nem hajlítható s dühében vesztébe rohan... Van nekem itt a szomszédban egy jómódú községem, rendes nagy falu, van nékik két tanítójuk s egy tanítónőjük, de oly rosszul fizetik őket, hogy szegény lány pl. nem is tudott volna megélni, ha a szülei nem segélyezik. Mikor aztán kimegyek s hallom, nagyon megharagudtam s leszidtam őket, hogy ez már mégis csúnyaság: ha már annyit nem fizetnek nekik, hogy meggazdagodjanak, legalább annyit adjanak, hogy éhen ne haljanak. "A maguk gyerekét tanítják, semmi egyebet a világon nem csinálnak, csak maguknak dolgoznak s a maguk ivadékáért áldozzák fel magukat."
Azt mondja a kurátor:
- Ha nem tetszik a tanító uraknak, mehetnek jobb helyre, ahol jobban fizetik őket.
Elszörnyedtem: "De emberek, mi lesz akkor a maguk gyerekéből? Műveletlenül akarják felnevelni, mint az állatokat?"
- Nem kell azért búsulni nagytiszteletű úr, kapunk mi tanítót a román államtól ingyen.
Meghült bennem a vér, szól a püspök: "De hisz az nem fogja a maguk gyerekét magyar szóra tanítani!"
Aszongya rá a magyar:
- Úgyse való mán a magyar nyelv, csak trágyahordásra.
Most aztán lehetett volna megrémülni... De mikor én idáig jutottam, akkor én már be voltam oltva a magyarság örökéletének szérumával:
- Ez a magyar... magyar virtus ez, - mondtam, - tessék, kétszáz év alatt semmit sem változott ez a nép. Tessék, hát nem pontosan ugyanaz az eset, mint a stólán spóroló kálvinistáké?... Ez nem behódolás az idegen szellemnek, hanem egy kuruc dac, egy vad káromkodás, egy isten ellen szegülő keserűség. Ballada. Tragédia egy villanásban.
Úgye nem szünt meg a kálvinizmus e kétszáz év alatt a szőllősi atyafiak patkórúgása miatt, még kevésbé fog ezek miatt, akiknek a lelke ég, hogy a magyar nyelv csak trágyahordásra való... Ha kétszáz év alatt ennyit sem változott a magyar nép, akkor kibír ez nem egy, de kétezer évet.
Míg ilyen módon megy a hódítás, addig nincs baj.
*
Baj van, s nagyon nagy baj. Úristen, milyen viszonyok közt kell harcolni a magyarságnak az életért.
Milyen viszonyok közt? minek beszélni róla! hiába!... Kezembe veszem egy gyermeknek a tankönyvét s szószerint a következőket olvasom benne: "I. Istvánnak az az érdeme van Szlovákia történetében, hogy ő teremtette meg Szlovákiában a magántulajdont és a közbiztonságot, s ő hozta be Szlovákiába a kereszténységet."
Nézem a könyvecskét, nézem, jó magyar nyelven van megírva s "Kálmán hozta be Szlovákiába az írásbeliséget..." s "Rákóczi Ferenc küzdött a szlovák nép szabadságáért..."
- Mit szóltok ehhez, - kérdem a szülőket...
Fájó, keserű mosoly.
- Vitatkozunk szegény gyerekekkel.
- No és?
- Mindennap nem lehet minden szón vitatkozni s a tanárjuk azt mondta nekik: "Voltam én a magyar éra alatt is tanár, de akkor nem volt szabad megmondani az igazat."
Az ember csak hallgat, hallgat és néz s lesújtva érzi magát s bámulja azt az energiát, hogy ilyen körülmények közt és milyen gazdasági elnyomatás alatt!... élni bírnak s rúgékonyság van a lelkükben és szolgálni tudják a magyar faj jövőjét... Sőt; felettünk vannak, okosabbak s józanabbak, mint mi s megtanulták, hogy csak reálpolitikát szabad csinálni. Megtanultak alkalmazkodni a körülményekhez s ők ott a súlyos politikai viszonyok közt jobban együtt tudnak tartani, mint mi idehaza.
Baj van, pedig sok. De nem az a baj, hogy a magyarság elcsüggedt s beolvadni vágyik egy másik fajtába: ez a baj, ez nincs. Vagyok olyan kemény ember, ha ezt megtaláltam volna, ezt is konstatálnám. De sehol egyetlen adatot nem kaptam, amely a kihaló élet nyoma volna. Amerre jártam, mintha a szél felszítja a lángot, úgy lobogott fel a magyar együttérzés tüze. Nagyenyedre egy telefon jelentette, hogy másnapra egy vállalatnál autót kérek, hogy onnan tovább utazhassak még estére Gyulafehérvárra. S mikor a vonaton megérkeztem, óriási néptömeg az állomáson, szónoklók és virágcsokrok és bankett és három dalárda szerenádja este...
A magyarságban sohasem volt olyan erős az együttérzés, mint most.
- Baj sok van, legnagyobb baj az, hogy ezer esztendeig voltunk urak, - mondta egy erdélyi gróf, - s most nem bírjuk megtanulni a kisebbségi politikát. Itt vannak mellettünk a szászok, jelentéktelen kisebbség hozzánk képest és többet bírnak elérni. Hja, ők már hétszáz év óta csinálnak kisebbségi akciót... De azért mi is kezdünk tanulni, már a legutóbbi választáson egy lisztával szavaztunk.
Nagyon soká élt bennem ez a megjegyzés s száz és ezer ilyen apró benyomásból végre kialakult az egységes, biztos alapérzés, hogy a magyarság lelkiélete egészséges és acélos. S ezzel meg is szünt bennem az első rémület, amellyel Trianont fogadtam s amely hét évig gyötrött; szinte szégyeltem magamat, hogy oly keveset tettem fel a fajtámról.
Mikor aztán idáig eljutottam, kezdtem nyugodtan tájékozódni a magyarok belső élete felől.
Amennyire látom, az elszakitott területeken élő magyarok közül az erdélyi nemcsak a legjelentékenyebb számban és erőben, de a legerőteljesebb nemzeti szellem is ott van. Annyira, hogy Erdély e pillanatban szinte szemben áll Magyarországgal.
Valahol nagy bankett volt, ahol a magyarság politikai pártjai képviseltették magukat s a tósztok során én valami olyan gyöngéd szót használtam, hogy minekünk fáj a seb, hogy ez így van s így tovább...
- Ne sajnáljatok ti bennünket, magyarországiak, - mondta egy kitünő emberük, - csak ti ne sajnáljatok! Mert ha már Magyarország sajnál minket, akkor baj van!... Mert mi Magyarországtól soha semmit nem kaptunk, hát a sajnálkozásotok sem kell; mert mi az Alföldre csak köpni járunk!
Éjfélután volt, mikor több szabad, de számon kértem az alföldi homok nevében az erdélyi bércek fiát.
- Hát mondd nekem, - szólt, - kérdezd meg Kecskeméten, hogy mit adtak ők nekünk az Unió óta?... kérdezd csak meg, hogy egyáltalán tudják-e ott, hogy mi az az Unió... Hogy negyvennyolcban Erdélyt odakapcsolták Magyarországhoz! Mi hasznunk volt nekünk abból... Hát én megizenem nektek... Ha az erdélyi románnak baja volt, az azt sóhajtotta, hogy van a hegyeken túl egy Nagy Románia... De ha a székelynek Erdélyben baja volt, akkor nem volt mit sóhajtania. Mert a székely a magyar állam kezét csak akkor érezte, mikor jött végrehajtani adóban s elvitte a párnát. De jöttetek ti valaha nekünk valamit csinálni?... Mi itt égünk és szenvedünk és dolgozunk, igenis, és egymást marjuk és gróf és paraszt együtt van: de tinálatok odaát? Az, barátom, egy idegen ország, messzebb van tőlünk, mint a Népszövetség...
Mélyen hallgattam s azóta kezdett átalakulni bennem az az érzés, hogy én sajnáltam az elszakított magyarságot. Kezdtem irigyelni őket. Mert minél többet voltam köztük, annál jobban megismertem egységes társadalmukat. Erdély valami egészen más világ, mint a mi világunk. Az erdélyi grófok más elem, mint a magyarországiak. Háromszáz év óta ők a magyarság vezérei s oly közel vannak a napi élethez, mint nálunk semmiféle főúri elem. Azok a grófok, akiknek ma csak a kastélyuk van meg s minden birtokukat elvette az agrárreform, semmit sem adtak fel sem a magyarságból, sem a munkából. Voltam kastélyokban, harminc-negyven szobából, amit az ősök építettek, ma mindenütt csak kettőt fűtenek s a mágnás hölgyek a kandalló körül összeülnek s úgy melengetik a kezüket.
- Mennyit vett el önöktől a reform, - kérdeztem egy helyt.
- 17.000 holdat.
- S mennyit hagyott meg?
- Mint mindenkinek, háromszáz holdat.
- S hogy tartják fenn a nívót?
- Dolgozunk. Én sertést hízlalok, csak eddig a magam gabonájával, most pénzen vett terménnyel, vagy sikerül, vagy nem.
A másik gróf, akinek a családja hétszáz év óta él ugyanabban a bűbájos kis kastélyban, ezen az őszön harmincöt hold gyümölcsöst telepített, hogy biztosítsa gyermekeinek a jövőjét.
A harmadik s a negyedik, mind dolgoznak s mind ismeri Erdély történelmét és ismerik egymást, ott mindenki mindenkit ismer: ha nem szereti, gyűlöli, de ismeri s tudja, hogy ki mire használható, s mire jó.
Ott ismerik a tudósaikat s számon tartják az íróikat s ebben a hét esztendőben egy a magyarországival egyenlő rangu irodalmat termeltek ki s tartanak fenn. Ha valahol egy vidéki faluban van egy pap, aki valamely tudományszakban kiváló, a nevét mindenütt hallottam.
Ott valami olyan izzó együttélés van, amit én soha Magyarországon, a közönynek ebben a különös világában nem ismertem.
Pedig Istenem, itt kellene, itt kellene gyorsan felhasználnunk az időt, amit a Sors enged, hogy összeszedjük magunkat... Ez az ország ma mily kicsiny és milyen egységes, milyen könnyen lehetne az összes erőket együtt tartani. Óh mennyi gazdagság van ebben az alföldi kisded országban, mily erőtartalékok azokban a terebélyes pusztai embervárakban: itt most íróknak és papoknak és tanítóknak és minisztereknek fáradságot s egészséget nem nézve, folyton, mindenütt jelen kellene lenniök s az együttdolgozás útjait s módjait építeniök. A megértés próféciája a legfőbb kötelesség ma. S ennek a tiszta megérzése az, amit magammal hoztam Kassáról és Munkácsról és Marosvásárhelyről és minden helyről, ahol egy napot éltem. Mert ott mindenütt sokszorosan nagyobb az együttérzés és a magyar elszánt lelkesedés, mint azelőtt.
Ott egy forró, pezsgő kis magyar világban éreztem magamat s mikor hazajöttem, elámultam rajta, hogy milyen rettenetes nagy ez a kis Magyarország. Még ma is, a tiz vármegyéjével!... ott a hegyek összekötik az embereket; itt a puszták úgy szétválasztják, hogy itt minden két család közt egy alföldi puszta fekszik.
De be kell kapcsolni a lelkek rádióját, hogy minden tanya s minden ember folyton hallja s érezze a magyarság belső lelki együttesét. És lássa a magyar jövőt.
*
Aztán, ez az egész út bennem lassan átalakult valami különös anyaggá, mint minden: regénnyé.
Itt találtam meg a nagy magyar ideált, az erdélyi fejedelmek legnagyobbikát, Bethlen Gábort s itt értettem meg Erdély s a magyarság tragédiáját.
Mily különös, ott ez a háromszáz év nem mult el, ma is él. Néha egész szédüléseim voltak, ugyanazokat a hangokat, kijelentéseket, szavakat, arcokat, alakokat láttam s hallottam, amelyek a Tündérkert írása alatt, az oklevelekből elevenedtek meg előttem,
Éjfél után már a társaságot át lehet öltöztetni dolmányokba és sárga csizmákba s valamennyien egy szédült, ősi kompániává lesznek. Azok a székely fiúk, akik a mulatságon pénzért muzsikáltak, egyetemi hallgatók, mikor a nótát abbahagyták, odaállottak politikai vitába bocsátkozni: mind a fejedelem apródjai voltak, mind arra nevelődve, hogy együtt harcoljon majd a török ellen s ha kell, a magyar ellen is.
A jezsuiták kolostorában ebédeltem Gyulafehérváron. A reverendás barátok ott ültek az asztal körül, kint esett a havas eső s hallgattam a beszédet: Isten bizony ez a háromszáz esztendő csak olyan álomnak tünt fel előttem.
Mikor egy erdélyi úr megeresztette hangját s dalolni kezdte a régi szép hallgató nótákat s az arca fénylett s hatalmas termete kiegyenesedett, ahogy a fiatal lányarcú bárót szeretettel érintette vállon.
- Meg kell nekünk becsülni a mi gyermekünket, mert fejedelemvér...
Itt még ma is élnek a fejedelmek, itt még úgy beszélnek Apaffy Mihály borihatóságáról, mintha ma is ott ülne a kúriájában. Feledhetetlen, amilyen boldog nevetéssel mesélték róla az adomát, hogy egyszer a tordaiaknál valami rettenetes nagy káposzta termett, amilyet ember nem látott, elhatározták, hogy viszik a fejedelemnek ajándékon. No a tordai pap ékesen feldícséri a káposztát, a fejedelem feláll s rájuk szól:
- Mennyenek innen kegyelmetek, amék esztendőbe nagy a káposzta, abba az esztendőbe rosz a bor.
Jobban megértettem a fejedelemasszonyt minden kútfőnél, mikor Bethlen Gábor feleségéről, Károlyi Zsuzsannáról azt pletykálták a nagyenyedi asszonyok a ma is eredeti állapotában levő Bethlen-bástyán, hogy egyszer pofonvágott egy kofát, mert drágán adta a tojást. Egyszer meg lement a piacra, alkudott egy kacsára, drágállotta, tovább ment s jön egy tímárné s azt mondja: "No ha a fejedelemasszonynak drága, nekem bizony nem drága."
Úgy megharagudott érte, hogy az egész várost kegyetlenül megbüntette.
Az ember mintha otthon volna az ősi időkben. És az erdélyi hitújítás: Péchy Simonról, Bethlen kancellárjáról Marosvásárhelyen azt mesélték, hogy szerelmes volt egy zsidólányba s azt mondta neki:
- Mondjuk el egymásnak a mi hitünket - s a zsidólány megtérítette.
Azt mondta neki:
- Apám a rabbi azt mondta, Jézus sehol a bibliában nem kívánja, hogy őhozzá imádkozzanak.
Péchy Simon azt felelte:
- Igaz.
És a lány:
- Apám azt állítja, Jézus mindig szombaton ünnepelt.
Péchy:
- Igaz. A vasárnapot csak a niceai zsinat rendelte el Kr. u. 325-ben.
S e naptól kezdve ő is csak a szombatot tartotta s megalapította a szombatosok felekezetét... Ez volt az egyetlen magyar hitfelekezet...
Mikor a mai püspöki palota kancelláriájába bementem, felkiáltottam: ugyanabban az állapotban van ma is, mint annakidején. Az alacsony, vaskos boltívek épp ilyenek voltak, mint most s fent, ahogy az ember a falépcsőn felmegy az emeletre s látja a bástyából csinált szobákat, a két méteres falakkal az ajtórésekén: ki nyúlt volna ahhoz azóta!
Bizony hogy a fejedelem nagy várószobájában megállottam, ahol valaha Gusztáv Adolf svéd király s II. Ferdinánd követei találkoztak a szultán csauszaival, nagyon megéreztem az időket. Mikor Bethlen feleségül kérte a Habsburgok leányát, s a bécsi udvar a madriditől kért tanácsot, mit tegyen.
Ahogy kinéztem a zömök ablakon, s ott állott lent előttem a nagy templom, a magyar föld legszebb építménye, amelyet még Szent István építtetett a római templom alapjaira, s amelynek a Szent László-építette boltíve még ma is áll, akkor nagyon belémcsapott a magyar mult. A Szent László temploma úgy égett le, magyarázta egy kanonok, hogy a püspökre megharagudtak a csíki székelyek a dézsma miatt s egyszerűen felkerekedtek mind falustól, eljöttek s a templomot felgyujtották, s a kanonokot leölték.
Rémülten néztem rá a kedves kövér papra, aki kék szemekkel mosolygott, míg mesélte. Eszembe jutott a szőllősi atyafiaknak s a román tanítót kérő kálomistáknak az ügye!... Régibb vér ez a kálvinizmusnál: a papra haragvó magyar vére.
A kanonok félreértette ijedtségemet.
- Óh szerencsére a püspök úr idejében elmenekült, - mondta, - neki nem lett bántódása.
Mintha most meglebbent volna odalent a fejedelem fekete köpenye, jön a templomból s mindjárt itt lesz és én szemtől-szembe leszek Urunk őnagyságával...
*
És ha most visszagondolok arra, hogy mi a különbség mai felfogásom és a két hónappal ezelőtti közt, rájövök, hogy óriási.
Két hónappal ezelőtt nem is hittem, hogy van magyar probléma: nem hittem, hogy a magyarság képes bármiféle kollektív érzésre. Dehogy nem képes!... csak nem okosságból, nem bölcs előrelátásból, nem a jövő iránti lelkesedésből: de a nemzeti szerencsétlenség súlya alatt.
Úgy, mint ahogy az elszakított területek magyarsága teszi. És milyen árat fizetnek ők a magyarságukért!... Szegénységet, elnyomatást, a tűrés és hallgatás megtanulását... Nem akarok egy szót sem szólani arról, hogy azok, akik most felettük az államhatalmat gyakorolják, ezt hogy teszik... Elvem, hogy ezt nem tárgyalom: ez az ő dolguk. A mienk, magyaroké, hogy azt nézzük meg, mi mire vagyunk képesek.
Mi pedig életképesek vagyunk.
A magyar faj életrevaló.
Hallatlanul szívós, vidám, - kérem, mindenütt kacagás és jókedv; igaz, hogy a szegény ember kacagása, a sírva nevetés: de mégis ez az életkedv forrása... Kérdeztem valahol egy matronától, hogy élnek?... "Mi jól, - mondta, - ha itt vagyunk bent a lakásban, akkor úgy vagyunk, mint régen. De ha az utcára kilépünk, akkor úgy tetszik, mintha valami borzasztó szerencsétlenség volna a világon..."
És mégis mily feledhetetlenek az éjszakák, amiket láttam s átéltem köztük, mind a három országban... Mit mondjak: mindenütt a magyarság volt, szegénységében és letiprottságában az emelt fejű és vidám és bátor és az irigyelt...
Nem: itt valami rettenetes nagy dolog történik, de ez nem az a világomlás, amit a költő jósolt, nem a nagy sír, amelyben egy nemzet süllyed el s a népek millióinak szemében gyászkönny ül... Nem! itt inkább egy vészben s viharban való újjászületés folyik; mert akármilyen groteszk tréfája is a sorsnak, hogy azt az egy kis magyarságot, aki volt: most ötfelé vágta s ezzel a fajt magát egy új lehetetlenségbe taszította: a magyar faj a sír szélén megmutatja, hogy őserő van benne s az öt test öt magyarsággá elevenedett, mert a magyar, mint a mesebeli sárkány harcol az életért, ime, egy fejét levágták s öt nőtt helyette... És a magyarság egy olyan friss, elhasználatlan ősszövet, mint azok az őslények, amelyeket ahány darabba vágnak, annyi új állat lesz belőle...
És belőlünk is lesz, idehaza...
Lesz, mert ha ehhez szerencsétlenség kell, azt a Sors mindig tud adni, de én hiszem és vallom, hogy a faj Géniusza segítségünkre jő idején s kitermeli a magyar Jövőt!
(1927. jan. 9.)