Nyugat · / · 1927 · / · 1927. 10.szám · / · FILM-FIGYELŐ

A FILMSZKECCS

A filmszkeccs, vagy ahogyan régebben nevezték: a kinemaszkeccs, a háborúelőtti években népszerű moziműfaj volt. A Royal Apollo kiérdemesült elődjében, a mai Corvin Árúház helyén állott Apollo Moziban egyre-másra kerültek bemutatóra a kinemaszkeccsek, amelyek külföldön, Amerikát leszámítva, szintén nagyon divatosak voltak. Pedig már akkor is mindenki, akinek csak egy kis művészi és stílusérzéke volt, átlátta, hogy a kinemaszkeccs művészietlen, stílustalan összekavarása filmnek és színpadnak, ostoba torzszülött, amelyre nincs szükség, amelynek sem jogosultsága, sem értelme nincsen.

Azóta már örömmel hihettük, hogy a filmszkeccs meghalt, a multé lett és az emlékkuriozumok múzeumába került, valami hozzá méltó helyre, a hatlábú borjú mellé. Most azonban nagy meglepetésünkre és még nagyobb utálatunkra azt kell tapasztalnunk, hogy ez a sehús-sehal műfaj feltámadt halottaiból, hogy segítsen lerontani azt a kis művészi ízlést is, amely a közönségben valahogyan mégis csak kifejlődött.

Az elmúlt hetekben a pesti mozikban egymást érték a filmszkeccsek. Jött először a Forumban a «Mulató Páris», amely tulajdonképpen nem készült szkeccsnek, mert csak Pesten keverték össze színpadi számokkal. Sajnos, nagy sikere volt, heteken át prolongálták és így, amint előre vártuk és rettegtük, rövidesen követték a többiek: a »Kutyamosó« másodhetes mozikban, a «Terike» és a «Lesz maga juszt is az enyém!» az Ufában.

Hogy milyen eredménnyel és milyen szerencsével, az más helyre tartozik, bizonyos azonban, hogy a filmszkeccs bevallottan művészietlen és opportunista szándékból születik meg: együtt akarja adni a tömegnek azt, ami vonzó a színházból és filmjátékból, a színészek személyes varázsát, az élő beszédet, éneket és táncot, a film szabadságát és minden miliőt elénk idéző illuziószerűségét. A filmszkeccs szerzője azonban rosszhiszemű, mert minden esetben tudatával van annak, hogy az egyesítéssel komoly, művészetszámba menő eredményt nem adhat, legjobb lehetőség szerint is csak valami felszínes mulattató darabot. Mindenki, aki figyelő szemmel végignéz egy filmszkeccset, érzi, hogy a film és színpad mennyire összegyúrhatatlan, ellentmondó elemek, a művészi hatásokat váró lélek mennyire képtelen azokat egymásban feloldani, mert azok minden erőfeszítésre is elkülönült rétegekben lebegnek, mint az olaj és a víz. A filmszkeccset vagy úgy szemléljük, mint filmet, amelyben színpadi betétek vannak vagy mint szindarabot filmbetétekkel, de semmiesetre sem úgy, mint egyetlen drámai egységet.

Pedig hiszen, ha elvi álláspontból akarjuk megítélni a filmszkeccs problémáját akkor is azt kell mondanunk, hogy a film is, színpad is a realitás konkrét elemeivel dolgozó drámai művészetek. Igen közeli rokonok tehát és így egyesítésüknek sokkal símábban kellene sikerülni, mint például a zene és a színpad egyesítésének az opera műfajában. Az operát, bár nagyon érezzük stílusellentmondásait és képtelenségeit, mindenki elfogadja és jogosultnak tartja, nincs ellenben számbavehető művészi itéletű ember, aki a filmszkeccset első pillanattól kezdve ne tartotta volna nevetséges ostobaságnak.

Mivel magyarázható a filmszkeccs stílustalansága és hatástalansága? Nem adunk kellő feleletet erre a kérdésre, ha egyszerűen csak a kétféleségre hivatkozunk. A filmszkeccs nem egyesíti a színpadot és a filmet, hanem felváltva adja. A szkeccs alapgondolata az volna, hogy ezek a részek segítsék, kiegészítsék egymás hatását. Ehelyett azt érezzük, hogy agyonütik egymást. Ha külön-külön hinnénk is a filmnek vagy hinnénk a színpadnak, nem hihetünk nekik egymás mellett. Egyszerűen azért, mert meghazudtolják egymást.

Ha csak színdarabot látunk, elfelejtjük, hogy a színtér nem reális, mert a színpad csak helyettesít, a fantáziában oda hoz egy színteret a világ egy más pontjáról és éppenúgy elfelejtjük azt is, hogy ez a színtér kasirozva van, hamisítva, nem szoba, hanem csak a szoba látszatát kelti. A film nem kasiroz, hanem valóságot ad, de ezt a valóságot nem háromdimenziós testiségben, mint a színpad a maga hamisított valóságát, hanem a kép csalóka illúziójában. A film nem a valóság, hanem csak fotografált reprodukciója: ezt elfelejtettük a filmnek, a közös szereplőkkel, egy mesében játszott színpadi rész azonban eszünkbe juttatja ezt a csalást, mint ahogyan a filmrész is rámutat a színpad színtércsalására. Veszekedő konkurrensek módjára egymást csunyán leleplezik. Nemcsak az anyaggal és térrel való csalásaikat, hanem éppenúgy azokat is, amelyeket az időhatás tekintetében elkövetnek.

A filmjáték esztétikája és dramaturgiája című könyvemben volt alkalmam részletes elemzéssel rámutatni arra, hogy az álteret és álanyagot adó színpad reálisabb hatást vált ki, mint a valódi teret és valódi anyagot megmutató film. Mély oka ennek ott rejlik, hogy a színpad történése mindig presentívum, mindig jelen, a film történése ellenben megjelenésének emlékképszerűsége miatt mindig perfectum múltban való befejezettség. Ha a filmnek el is tudjuk felejteni ezt a gyenge realitású emlékképszerűségét a filmelőadáson, egészen bizonyos, hogy nem tudjuk ezt megtenni a filmszkeccsnél, mert ott a színpad szomszédsága ezt élesen előtérbe tolja. Ezen a ponton a leleplezés tehát már nem kölcsönös: a film az, amelyik a rövidebbet húzza.

A filmszkeccsnek ezeken az alapdisszonanciáin kívül van még néhány apróbb hazugsága is, néhány kellemetlen ellentmondása, amelyek rejtettek, azonban a szkeccselőadás zavart és zavaró hatásából könnyen kielemezhetők. A filmrész folytonos képugrásaival, szintérváltoztatásaival és cselekményrész-átugrásaival koncentrálja, kivonatolja a történést, a nézőben az időnek az érzetét tehát elváltoztatja, absztrahálja. A színpadot egy-egy részlet téregysége időegységhez is köti, a színdarabrészlet lefolyási ideje tehát egybeesik a valóságos időtartammal. Akármilyen jó tehát a színpadi rész a filmszkeccsben, a film pergésével szemben megállásnak, vontatottságnak hat. Mindezeken kívül: a film elfeledtette velünk a monokrómiát, a szintelenséget, a mellé rakott színpadi rész azonban bántóan figyelmeztet erre bennünket. Éppenúgy elfeledtük és megbocsátottuk a filmnek azt is, hogy néma. A közbeiktatott színpad durván leleplezi ezt is: a szereplő az imént még beszélt és most két perccel később már - mintha nem is ő volna, mintha nem is lenne jelen - felírás idézi azt, amit mondani szeretne, de nem tud.

És ha ezekre a hatásellentmondásokra, a filmszkeccs lélektani képtelenségeire, művészietlen stíluszagyvaságaira nem is gondolunk, akkor csak jusson eszünkbe az, hogy benne a film lemond nagyobb elterjedhetőségéről, egyszerűen azért, mert hozzá van láncolva egy színésztrupphoz. A filmszkeccsnek ezáltal kicsi lesz a közönsége, következésképpen előállítójának nem lesz módja arra, hogy a filmrészt jelentősebb anyagi bázissal támassza alá. És csakugyan: a filmszkeccsek filmrészei primitív, elmaradt tákolmányok.

Hogy a filmszkeccsek mégis újra felbukkantak, annak gazdasági okokban lappanghat magyarázata. A moziközönség leszokik a drágább színházról, maradnak azonban olyan lelki szükségletei, amelyeket csak a színpad tud kielégíteni. A szinész személyes jelenléte is olyan vonzóerő, amit a film a legnagyobb nevekkel sem tud pótolni. Úgy látszik, egy eleven Szokolay a tömegnek még mindig nagyobb szenzáció, mint egy vetített Olive Borden. A filmszkeccs ezeket a kívánalmakat is kielégíti. Mindenesetre azonban kétségtelen, hogy nem valami fejlődési tendenciából élemedett meg poraiból, hanem a visszaesésből, a közönség nyomorából.

Mindig hangsúlyoztuk a film Monroe-elvét és harcoltunk is érte: a mozi legyen a filmé! De ha moziigazgatóink nem akarják elfogadni ezt az elvet, akkor még mindig százszor inkább csináljanak kino-varietét, ahol csak a műsorban váltakoznak filmek és szinpadi darabok, mintsem, hogy tovább erőszakolják a filmszkeccseket, amelyek kivétel nélkül barbár merényletek úgy a szinpadművészet, mint a filmművészet ellen.