Nyugat · / · 1927 · / · 1927. 10.szám · / · ZENEI FIGYELŐ

Lányi Viktor: FALSTAFF
Az Operaház bematatója

Az első kérdés, amely ezzel a kései Verdi-bemutatóval kapcsolatosan előkívánkozik: hogyan maradhatott harmincöt esztendőn át rejtekben ez a fölmérhetetlen kincs a magyar közönség előtt? Hogyan lehetséges, hogy 1892 óta máig nem akadt nálunk operai direkció; amely szemet vetett volna az öreg Verdi hattyúdalára, nem akadt karmester, aki ambicionálta volna a betanítását, nem akadt baritonista, aki tűzzel-vassal kierőszakolta volna, hogy kreálhassa ezt a csodálatosan gazdag és érdekes szerepet, nem akadt sajtó, amely kikövetelje, zenei közvélemény, amely előmágnesezze a magyar Falstaffot. A nagy művészi élmény friss izgalmában szubjektive érthető szónoki kérdések ezek, de objektive: tájékozatlanok és fölöslegesek. Nincs kit okolni azért, hogy Operánk eddig adós maradt ezzel a bemutatóval, sőt könnyű rámutatni, hogy a Falstaff mindenütt, magában Itáliában is, sokáig nem ért el igazi közönségsikert. Tudatosan vagy tudattalanul tehát a szinházi kassza stratégiája tartotta front mögött a Falstaffot, amelynek diadala elé még a nagyon tehetséges Nicolai azonos tárgyú vígoperájának elpusztíthatatlan népszerűsége is gátat emelt. Azután számításba kell venni, hogy a Falstaff színrehozatala a legnehezebb zenei feladatok közé tartozik. Tucatkarmester hozzá sem kezdhet és kíválóan muzikális énekesszemélyzet nélkül reménytelen próbálkozás. De mindezeken felül két nagy kerékkötője volt a Falstaffnak évtizedeken át. Két nagy zeneszerző. Az egyik: Wagner. A Meistersinger Wagnere. A másik: Verdi. A Trubadur, a Rigoletto, az Aida Verdije. Egy szóval: Észak és Dél harcában, német és olasz operaművészet csatazajában kevesen figyeltek föl Falstaff homéri kacajára, kevesen értek rá, hogy osztozzanak az agg Verdi eliziumi vígságában, hogy sütkérezzenek az alpesi napsugárban, amely a művészet legcsúcsára fölérkezett, bölccsé, szentté, pogány istenné magasztosult költő lelkéből áradt szét a világra.

Az elmult emberöltő zenei érdeklődése tehát Európaszerte nem kedvezett Verdi egyetlen vígoperájának. Holott ugyanakkor a sok elemében belőle sarjadzott «modern» olasz operastíl hatalmas tömegekre árasztotta efemer varázsát. Érdekes azonban, hogy ma, amikor Puccini főművének divatja letünőben van, egyre határozottabban fordul a figyelem a kései Verdi felé, s megindult az utolsó alkotások magaslatáról visszafelé tekintő mai generáció esztétikai szemléletében egész oeuvre-jének, művész- és embervoltának gyökeres átértékelése. Ilyenformán zenekultúránk mérlegén a magyar Falstaff-bemutató három évtizedes késedelméért kárpótol az, hogy végül most olyan időpontban kerül közönségünk elé, amely kivánatos sikerének és hatásának maradandóságát tekintve, minden jel szerint a legalkalmasabb.

Egy év óta ismerem zongorakivonatból a művet (a sors nem adta meg, hogy Berlinben Walter, akár Bécsben Pollak vagy Weingartner, akár Milanóban vagy Bussetóban Toscanini varázspálcája alatt hallhassam) s a szövegfordítás gyönyörködtető babramunkája közben a kóstolgatás izgalmával ábrándoztam arról a boldogságérzetről, amelyet számomra a mű majdani meghallgatása ígért. Ez az intenziven elképzelt örömérzés nem maradt el. A megvalósulás nem járt kiábrándulással, hanem ellenkezőleg: művészi örömömet gazdagította, megszépítette az elégtétel, hogy Operaházunk fiatal, tehetséges együtteséből, nagytudású fiatal karmesterének vezetése alatt olyan erőfeszítés, olyan lendület tellett ki, amilyen már régóta nem.

Mást nem is céloz ez a futó és elfogódott beszámoló, csak hálás és lelkes dícsérettel akar megemlékezni azokról, akik ennek a minden ízében kíváló teljesítménynek a munkásai, részesei voltak. Fleischer Antal nagyot nőtt mindenki szemében. Kivételes karmesteri talentuma, lángoló művészi akarása, ízléssel és tudással fegyelmezett temperamentuma lefegyverezte a legszigorúbb kritikusait is. Kitünő munkát végzett Márkus László, a nehéz rendezési feladatok játszi természetességű megoldásával. A főszereplő Palló Imre nemes becsvágyát siker koronázta. Ha nem is aknázta ki a Falstaff-alak minden szinészi lehetőségét, de rokonszenves egyéniségével feledtetni tudta a hiányokat. Énekben nagyszerű volt. Diadalmasan bontakozott ki Bársony Dóra tehetsége. Nálánál különb komika aligha akad ma operaszinpadon. Felfedezés még a kis Tóth Erzsi, a született operai szubrett, csak még énektudását kell tudatosabbá fejlesztenie. Somló József pályáján is emelkedést jelent mostani szereplése. Halász Gitta, Marschalkó Rózsi, Závodszky, Komáromy és Szügyi ismert képességeiket a legszerencsésebben állították a nagy feladat szolgálatába.