Nyugat · / · 1927 · / · 1927. 10.szám · / · IRODALMI FIGYELŐ · / · KOSZTOLÁNYI DEZSŐ: BARTALIS JÁNOS
Legtökéletesebb versei határozottan azok, melyeknek egyszerűségét holmi mit-sem-sejtő bátorság, szűzi járatlanság sugalmazta. «Az erdőről hazatérő favágók nagy ujságot hirdetnek. - Azt beszélik, hogy tavasz van, mert kinyílott a hóvirág - Széltében, hosszában meleg napsugár tűz be az erdőbe - s az erdőoldal csupa hóvirág... Az erdőről hazatérő favágók csodadolgokat beszélnek - A nap, mint piros máglyatűz a madarak dalán hamvad el - és rügybe szakad a fák hegye. - A kérges tenyerű favágók mondták ezt nekem. - Fizessen meg az Isten érte nekik, jó, becsületes emberek. - A nap, mint piros máglyatűz a madarak dalán hamvad el - s levélbe ful a fák hegye. - Fizessen az Isten ez örömért nektek, - szegény favágók! - Holnap kimegyek veletek én is az erdőre.» Micsoda tündéri, huszadik századbeli pantheizmus. A sorok az érzéssel együtt lélekzenek. Miért így és miért nem máskép? Azért, mert ez volt a vers végzete. Egy másikban «Rendőr lenni» valami kisgyermekkori révületét örökíti meg, rendkívül szerencsésen. «Az izgatott hangulat közepette csak a rendőr áll - nyugodt méltósággal az út közepén. - Némán elrévedez a vásártér rajzó tolongásán... Nekem borzasztóan tetszik ez a néma szemlélődés. - Valami különös izgalom fut végig hátam közepén egy ilyen élet látásán. - Hangtalan, sóvár, elfojtott vágyakozással élni - az út közepén - órákig nem megy ki e gondolat - fejemből - és rendőr szeretnék lenni.» Némely verse - Falusi gazdálkodásban, Holdjáték, Végállomás felé - a székely népballadák hegyipatak-tisztaságára emlékeztet. Sehol a közelmult avas formanyelve, a nagyzoló, világmegváltó álromantika, a fontoskodás, a hetvenkedő, mellét-verdeső öntetszelgés. Becsületes író. Milyen előkelő a hangja: «Csöndes az október, mély, mint a folyam s a harang.» Egy hasonlata önmagáról, amint a háború közepében áll: «Fekete vagyok, mint a föld és rémes, - mint egy kirabolt istálló.» A világháború szegényességéről, piszkos fönségéről, borzalmáról számomra elfeledhetlen életérzést ad, közönyösen, éretten, se jobbra, se balra nem agitálva, politikamentesen egyik költeményében, melynek ezt a részletét ide iktatom: «Az ég sárgulni kezd fenn. A sárga színben mintha - hideg rejlene. Ez a sárga nagyon hideg, oly különös. - A szegény katonáim vizelete is sárgán, lyukacsosan, - nagy, széttaposott szivacsszerűen látszik a hóban. - Megfagytak a szivacsroncsok. Vajjon melyik ember - vizelte? Mindeniknek más és más az alakja. - Mennyi kép, mennyi sárga rajz, folt, mennyi halovány, - rekettes, köhögő katona. Olyan mélyen, fölszakadóan - köhögő katona. Ó, ti szép, fázó, beteg katonák, - büszke, hugyozó királyok. Kezemben a fegyver, kardom - markolatját símogatom. Kész vagyok ölni. - Fázom. Végig a mezőben csak egyedül állok. Egyedül - vagyok büszke a legifjabb, a leggyengébb, legszomorúbb, legtörékenyebb - látszatra. - Lesrófolódik az ember igénye. Órákig kéjelgek a - gondolatban, hogy egy szoba padlóján esne a legremekebb, legédesebb álom.»