Nyugat · / · 1927 · / · 1927. 10.szám · / · IRODALMI FIGYELŐ

SCHÖPFLIN ALADÁR: ADY APOLÓGIÁJA
Makkai Sándor könyve Adyról

Az Ady-irodalom terjedelemre hatalmasan megduzzadt, de nehezen tud túljutni romantikus korán. Amíg a költő élt, harc folyt körülötte, melyben az álláspontok mereven szembenálltak egymással, az egyik mereven tagadott, a másik époly mereven állított, nyugodt, komoly kritikai munka nem volt lehetséges, Adyról írni annyit jelentett, mint kimondottan vagy rejtetten polemizálni. Ez volt az Ady-irodalom hőskora, amelyben a harci lárma csaknem elfeledtette, hogy költőről van szó, aki többek között verseket is ír, nemcsak polemikusok zsákmánya. Ady halála után új fázis kezdődött: csak a háború előtti észjáráshoz mereven ragaszkodók maradtak meg a rideg tagadás álláspontján, az ellenforradalom hirtelen felvergődött fiatalsága megpróbálta Adyt a maga céljainak megfelelően részint mentegetni, részint kurzusképessé tenni. És jöttek az emlékezők: egész tömege jelent meg az Adyra, pályájának egyes pontjaira, személyes viszonyainak valamilyen részletére vonatkozó, sokszor indiszkrét, még többször irreleváns emlékezések, többé-kevésbé szentimentális hangulatban párolva. Közben csoda történt: Adyt példátlan módon kezdték olvasni, könyveiből nagy példányszámú új meg új kiadásokat kényszerített ki a közönség, az ország visszhangzott az Ady-szavalatoktól és énekektől. Kétségtelenné vált, amit mi már húsz év előtt is tudtunk, hogy Ady költészete a magyar irodalomban példátlan hatalmas jelenség, mely hatásra felülmúl minden mást, ami irodalmunkban igen nagy idők óta történt. Az Ady elleni polémia nem szünt meg, de egyre szűkebb körére szorult a háború előtti kormánypárti és akadémiai öreg uraknak és csodálatos módon megmerevedett: egyetlen új argumentumot, de még csak ötletecskét sem tudott produkálni, s ma már előre könyv nélkül lehet tudni minden mondatot, amit gépiesen lepergetnek az Ady-ellenesség politikai rózsafűzérén. Talán már ideje is volna a kínai imádkozó-malmok mintájára szerkeszteni egy Ady-elleni malmot, amely felmentené az azonos frázisok folytonos ismétlésének fáradsága alól azokat, akik még ma is azzal szeretnek szórakozni, hogy Adyt teszik felelőssé minden bajért, ami Magyarországot húsz év óta érte. Egy novum azonban mégis van ezen az oldalon: most már a legilletékesebb helyen is elismerik, hogy Ady tüneményes költő volt. Idővel talán arra is rá fognak eszmélni, hogy egy tüneményes költőről a kultúra szolgálatára hivatott helyeken némi tisztelettel illik beszélni. Ady ráér, várhat, övé az örökkévalóság s egyelőre teljesen meg lehet elégedve sikerével. Mindenesetre túl fogja élni azt az időt, amikor megszűnik a költő nagyságának egyedüli és legfőbb kritériuma az lenni, hogy híve vagy ellensége volt-e Tisza István politikájának.

*

Most új hang szólal meg Ady ügyében, amelyre figyelnünk kell. Szokatlanul friss, bátor hang, a szabadság levegője szólalt meg belőle, olyan becsületes törekvés az elfogulatlanságra és megértésre, a költészetnek olyan szeretete, amely annyival inkább meglep, mert hivatalos egyházi helyről jön. Az erdélyi reformátusok püspöke adott ki egy könyvet,Magyar fa sorsa. - A vádlott Ady költészete. - Írta Makkai Sándor. Budapest, Soli Deo Gloria kiadása.* mely az eddigi Ady-tanulmányoknál jóval behatóbban elemzi Ady költészetét s annak ismeretéből igyekszik megértetni lényét, ahogy az verseiből kiviláglik s ezen az alapon védi meg a költőt az ellene felhozott vádak ellen.

Másutt is láttuk már jeleit, de Makkai Sándor fejtegetései meggyőznek arról, hogy erdélyi testvéreink - bármennyire kínos helyzetbe kerültek politikailag - az eszmék fejlődése szempontjából máris előbbre jutottak, mint idehaza. Ők elkerülték a kommunizmust s így az ellenforradalmat is, tehát nem hat rájuk az a groteszk ellenforradalmi ideológia, mely a csonkamagyarországi elméket beködösíti, minden bajt a forradalom nyakába sóz és mindenkit anatémával sujt, aki bármi erőltetve is, kapcsolatba hozható a forradalommal. Ezenfelül ők nehéz helyzetükben nem érhetik be néhány konvencionális formulával; ha a magyarság dolgaiban való tájékozásról van szó, nekik mélyebbre kell nézniök s jobban meglátniok a dolgok komplikált voltát. S ők sokkal messzebb estek a háború előtti időktől, ezeknek az intézményei rájuk nézve nem érvényesek többé s jobban megszabadultak az ezekből folyó hagyományos, de aktualitásukat vesztett eszme-maradékoktól és így jobban felismerték annak szükségét, hogy a magyarságnak új történelmi helyzetében új eszméket, új célkitűzéseket, új gondolkodási módszereket kell váltani. Mindez bizonyos fiatalságot és rugalmasságot ad gondolatuknak s új fogalmak befogadására képessé teszi őket. Akik minálunk abban a furcsa illúzióban élnek, hogy a háborút és mindent, ami ebből folyólag történt, meg nem történtté lehet tenni s a dolgokat ott folytatni, ahol 1914-ben megszakadtak, azok idegenkedéssel nézik az erdélyi magyaroknak ezt a lelki változását s itt-ott olvasunk is már egy-két rájuk-mordulást. S valóban ez nem is csoda, ha az erdélyi református püspök tollából ilyeneket olvasnak:

«A régi nagy nemzeti költők elhanyagolását illetőleg, noha azt magam is nagyon fájlalom, nem szabad elfelejtenünk azt a körülményt, hogy az ő koruk és témáik s a miénk között egy rettentő szakadékot vágott a történelem s minden ifjú életében is, minden ember életében is általában időnek kell eltelnie ahhoz, hogy a bennük rejlő örökség ismét felülemelkedhessék e szakadékon. Szomorúan természetes, hogy a lelkeket hamarabb és jobban megragadja az, akiben az ő fájdalmuk és panaszuk jajgat, akikből ők sírnak fel összes aktuális nyomorúságukkal.»

«Ady fölléptekor és működése idején a magyar költészet halott volt, sivár pusztaság, meddő és kisajtolt rög, amelynek nem volt többé hitele, hitető ereje, meggyőző hatalma, élettámasztó és életformáló lelke a nemzetre nézve.»

«A 19. század vége és a 20. század eleje egyszerre, rohamosan változtatta meg az emberi pszichét, különösen szociális öntudatában, viharként tornyosodott a világ fölé egy óriási lelki, társadalmi és gazdasági válság fellege s az akkori magyar nemzedék természetesen idegeinek remegésével reagált erre és megtelt, átalakult, kitágult és fölkavarodott az új idők új tartalmával. A költészet, a magyar költészet ellenben elmaradt a saját nemzedékétől és jövőjétől, látóerő hijján lemondott arról, hogy a talán zavaros, de új tartalomtól duzzadó jelen élére álljon... s ehelyett bálványt csinálva a mind kevesebbet olvasott és ismert s mind kevésbé hatékony népies-nemzeti nagyságokból, az utánzók ügyességével vagy ügyefogyottságával érzékeny hazafias történeteket szedett rímekbe költészet gyanánt... stb.»

«Így állván a dolog, egy egészen bizonyos: azok, akik abban a meggyőződésben élnek, hogy a magyar nemzet történetében az 1867 utáni félszázad volt a legboldogabb és legdicsőbb korszak s akik ennélfogva a nagy összeomlás belső és megelőző okait elismerni nem hajlandók s azt egy külső és szinte véletlen szerencsétlenségnek hajlandók tartani, amely nem szükségképen következett be, sohasem fogják megérteni, elismerni, méltányolni Adynak ezt az idői, szubjektíve teljesen jogosult igazságát.»

Hasonlókat, kevésbé keményen fogalmazva, mondtunk már mi is, nem is késett miatta a nemzetietlenség vádja. Vajjon el fogja ez érni a magyar megmaradásukért vérrel és verejtékkel küzködő erdélyi református magyarok püspökét is?

*

Makkai Sándor megvédelmezi Adyt a vádlói ellen, próbálja nekik megmagyarázni a költő verseiből, hogy a költő nem volt magyarellenes, nem volt satnya érzékiségű, nem volt a halál dicsőítője, nem volt vallástalan stb. Ezek a fejtegetések többnyire szépek, meggyőzők arra nézve, aki akar meggyőzetni s közben minduntalan olyan megfigyelésekre és megállapításokra bukkanunk bennük, melyek Ady ismerőjét is meglepik ujságukkal és találó voltukkal. Annak, aki Adyt meg akarja ismerni, ez a könyv nagyon jó vademecum apologetikai célját leszámítva is s az ifjú lelkeknek, melyek számára bevallottan készült, igen jól megadja azokat a szempontokat, amelyekből a költő műveit értelmezhetik. S ilyen bevezetőre Adynak szüksége van, mert költészetének egyes részletei, egyes versei és sorai tagadhatatlanul alkalmasak arra, hogy az avatatlant félrevezessék s megrögzítsék benne azokat a félreértéseket, melyekből tulajdonképpen az egész Ady-kontroverzia származik.

Ha van költő, akit nem egyes versei, hanem költészetének egésze szempontjából lehet csak megítélni, akkor Ady az. Erre figyelmeztet maga az a tény is, hogy minden egyes könyvének súlya sokkal több az egyes versek összsúlyánál s összes műveinek súlya hasonlíthatatlanul több egyes köteteinek összsúlyánál. Ez onnan van, hogy Ady költészete nem egyes versek gyűjteménye csupán, hanem egységes, szerves egész, azzá fűzi össze szoros kapcsolata ezzel az élettel, amelyekből fakadt, azzal az emberi lénnyel, Adyval, aki nyilatkozik benne. Ady nem elkülönzött témákat énekel, nincs is témája, azaz hogy egyetlen témája van: önmaga. Saját fájdalmas súrlódása az élettel, amely különböző időpontokban súrlódó felületének különböző pontjait sebzi meg, különböző intenzitással s az így keletkező szüntelen fájdalomból fakadnak ki az egyes versgyöngyök. Ezeknek folytonosságából egy szélesen ívelő világkép alakul - nem kevésbé széles és mély, mint a nagy epikusoké, mert közben Ady többé-kevésbé érint minden fontos dolgot, ami az ember lelkében eseménnyé lehet - s ezt a világképet csak a maga egészéből lehet megítélni, nem pedig egyes cserepeiből, ha még oly szépek is ezek a cserepek. Erről már írtam egyszer és alighanem fogok is még részletesebben írni s Makkai Sándor könyvének néhány megállapítása mutatja, hogy ő is megsejtette ezt a tényt. («Ady költészete egész irodalmunkban a legteljesebben átfogó lírai kifejezése az emberi életnek, a maga egészében.» Valamivel tovább: «Az Én élményének elsődleges közvetlenségével csak Ady tudott magyarul énekelni mindenről, ami az emberi életet alkotja, élteti és pusztítja.» 94-95. lap.) S ha ebből a szempontból nézem, meg kell látnom Ady költészetének rendkívüli gazdagságát s egyúttal megértem a benne rejlő ellenmondásokat - önmagával és másokkal való ellenmondásait - s feloldódik előttem minden diszharmóniája. De meglátom egyúttal azt is, hogy milyen értelmetlenség és igazságtalanság Adyt egyes kapcsolatukból kiszakított versei és verssorai szerint megítélni.

Makkai Sándor szépen fejtegeti, hogy Ady tulajdonképpen az első vallásos költő a magyar irodalomban, a szónak abban a megszorított értelmében, hogy vallásos költészete teljesen személyes jellegű, az ő személyes birkózása istennel, a maga belső élménye, nem pedig vallásos eszméknek penzumszerű, általános érvényre számító kifejtése. Ez teljesen igaz, a mi irodalmunkban a vallásos élmény Adyig csak kevéssé játszott szerepet, ami vallásos költészetünk van, az vagy egyházi célokra készült, vagy egy kollektív vallásos eszmemenetet fejez ki, nem pedig egy költőnek személyes viszonyát a valláshoz. Berzsenyi gyönyörű Fohászkodás-a például világokat görgető eszméivel ép úgy az én fohászkodásom, mint a költőé és mindenkié. Ady vallásos költészete ellenben az istenhez való viszony folyton megújuló drámája, amint az a költő lelkében lefolyik, - Ady személyes drámája.

S ezzel megtaláltuk Ady egész költészetének kulcsát. Neki nemcsak a vallás ilyen személyes ügye, hanem minden más is, ami a világon van, ha az ő lelkével érintkezésbe jut. A magyarsághoz való viszonya? Dráma, egy ösztönös magyar, fajával a legmélyebb gyökerekig szolidáris lélek viaskodása azokkal az akadályokkal, melyeket a magyarság helyzete, politikai és kultúrállapota elébe tornyosít. A szerelme? Dráma, egy férfiember gőgös viaskodása nem egy-egy nővel, nem is a nővel, hanem saját ösztöneivel. És így tovább. Adynak minden élmény, ami elébe kerül, sohasem percipiál semmit objektíve, minden az ő szubjektivitásán át színeződik benne, soha sincs a nyugalom állapotában, mindenre érzékenységével reagál s minden érintésre megpendül benne a lelki húroknak egész szisztémája. Nem tud egy tájképet nyugodtan leírni úgy, hogy ő maga is benne ne legyen. Ennek megfelelőleg nincs egy szava, melyben valami általánosat tudna vagy akarna kifejezni. Más költők megéneklik például a hazát, olyan képekkel és eszmékkel, melyekben általános, mindenkire érvényes képeket és eszméket akarnak kifejezni, a hazafias érzés egy meghatározott tipusát. Ady soha nem alkalmazkodik egy tipushoz, ő csak Ady Endrének a hazához, Istenhez, halálhoz, szerelemhez való viszonyáról szól. S a legtöbb más költő válogat mondanivalóiban, csak azokat közli, melyeket közérvényűeknek, a nyilvánosságra valóknak, kedvező fogadtatásra alkalmasnak tart. Ady nem válogat, úgy adja magát, amilyen, nem titkolja el azokat a gondolatait és érzéseit sem, melyek a polgári világ előtt megütközést kelthetnek, közvetlen őszinteséggel tesz vallomást bűneiről is. Mert neki nem az az élete, hogy szívesen fogadott, tetszetős és mindenkinek érzését kifejező verseket írjon, hanem hogy a versben maradéktalanul kifejezze a világ legnagyobb dolgát: egy emberi lelket és életet. Egy ember a világhoz való teljes viszonyát a személyes élmény közvetlen őszinteségével maradéktalanul fejezi ki, - ez Ady költészetének kulcs-formulája. S éppen ezzel válik, bármennyire személyes jellegű ez a költészet, egyetemes emberivé.

*

Magától értetődik ezekből, hogy Ady költészete pedagógiai célokra bajosan lesz kikészíthető. Belőle sohase lesz iskolai olvasókönyvek kedvenc költője. Ez azonban az iskolai olvasókönyvek baja. A pedagógiai célok kultusza elég sok bajt okozott már az irodalomnak úgy is. De hogy öntudatra ébredt fiataloknak oda lehet és oda is kell adni Adyt, abban Makkai Sándornak igaza van. Nem mint élet-mintát, hanem mint élettapasztalatot és mint költői gyönyörűség forrását. Aki szeretettel megfogja a fiatal emberek kezét és okosan bevezeti őket, hogy tudjanak inni ebből a forrásból, az jó szolgálatot tesz a magyar kultúrának és meggazdagította azokat, akiket vezet, egy halhatatlan szépség gyönyörével.