Nyugat · / · 1927 · / · 1927. 10.szám · / · DOMBY BÉLA: MELANKOLIA
Szívdobbanás! - egy szívdobbanás - gondoltam, valami legyőzhetetlen kényszerűségtől izgatva s a villanylámpák vöröses fényében elmentem a sarokig. Az utcai óra éppen hatot mutatott. Szemem s hol arcomon könyeim végigfolytak, bizseregve égett. Máskor ebben az időben már régen a menyasszonyomnál voltam. Átsiettem a sáros úttesten s alig kétlépésnyire lehettem a villamosmegállótól, ballábam megcsúszott és a szomszéd utcából élesen kikanyarodó automobil csaknem elütött. A gyalogjárón valaki felsikoltott, a soffőr káromkodott, én meg a közeledő villamosra nézve, elmosolyodtam. Nem tudom miért. Szívemben lomha szomorúságot éreztem.
Menyasszonyom az ágyban feküdt. Kétszer is csengettem, mig egy hirtelen magára kapott zöld pongyolában ajtót nyitott. Mi volt az első szava s miután megcsókoltam mind a két kezét, mit válaszoltam, nem tudom. Rögtön észrevette a szomorúságomat. Leültetett az ágya mellé, hogy a fény ne süssön a szemembe, az éjjeli szekrényen álló lámpát félrehajtotta és beszélt, beszélt, próbált tompa kábultságomból felrázni. Olyan volt, mint egy jó és okos tündér, aki érzi az emberek bajait és enyhíteni szeretné. Mialatt tenyerembe hajtott fejjel szótlanul néztem csillogó dióbarna szemét, többször gondoltam: bárcsak lejöhetnék abból a másik világból, ebbe a világba! De nem tudtam. Szívemben továbbra is minden reménytelen, hideg, sötéten szomorú maradt.
Azonban mondott valamit, ami, mintha bekarcolta volna homlokom lapjába, örökre bennem marad. Milyen összefüggésben és miért mondta, nem tudom. De azt már ott kijelentettem magamban és kijelentem most is: ha feneketlen szomorúságomból valami felrázhat, egyedül az ő példájának követése lehet.
- Én már annyit hazudtam - mondotta menyasszonyom, - nem is hiszem, hogy Isten meg tudná bocsátani. Ha kérdeznek, én a haldoklóra is azt mondom: biztosan meggyógyul! És az emberek hogy szeretnek ezért. De néha kifáradok, megunom a hazudozást. Ilyenkor sokat szenvedek. Annyira szenvedek, hogy nem tudok dolgozni, elmegyek a szanatóriumból.
A menyasszonyom tudniillik kórházi ápolónő.
Tíz órakor otthon voltam. A sötét konyhában tapogatózva mentem szobám felé, mikor hirtelen, ijesztő hirtelenséggel megvilágosodott előttem, miért sírtam a lépcsőházban.
Mesterem, az öreg író, nem értette meg a szívem dobbanását...
Mozdulatlanul, szinte dermedten bámultam a sötétbe, aztán - minek mondjam tovább?
...Lassan léptem egyet, kezem hozzáért az ajtóhoz, megtaláltam a kilincset és szomorúan, talán legszomorúbban e földön, beléptem holdfénytől megvilágított szűk udvari szobámba.