Nyugat · / · 1927 · / · 1927. 10.szám · / · KASSÁK LAJOS: EGY EMBER ÉLETE
Reggel még alig virradt, kopogtattak az ajtónkon. Két nagy botos és keménykalapos detektív volt.
- A rendőrségtől jövünk - mondták. - Mióta laknak ebben a szobában?
- Két napja - felelte Szittya. Összekuszált fejéből ijedten pislogtak elő az álmos szemei.
A detektívek firkáltak valamit a könyveikbe, mogorván parancsolgattak.
- Öltözzenek fel, eljönnek velünk!
Szittya, mint valami hörcsög elvadultan tiltakozott, de hiábavaló volt minden. Ki kellett másznunk a takaró alól, morgolózva öltözködtünk.
A rendőrségen felvették a nacionálénkat s még mielőtt tudták volna, tulajdonképpen kik is vagyunk, már is úgy kezeltek bennünket, mint büntetendő homoszexualistákat. Egyik detektív a priuszunk után kutatott a kartotékban.
- Még nincsenek bent - mondta - s nekiült a munkának, hogy besorakoztasson bennünket a nyilvántartottak közé. Készenlétben várakozott, az előljárója keresztkérdésekkel vallatott bennünket. Mind a ketten tiltakoztunk az oktalan gyanusítás ellen s én valóban semmi érdemlegeset nem tudtam volna mondani a homoszexualizmusról. Szittya valósággal együgyűnek mutatta magát. Semmi kompromittálót nem tudtak kivenni belőlünk s így nem is kerültünk rá a nyilvántartottak listájára.
- Egyelőre nincsenek adataim maguk ellen - jelentette ki a rendőrtisztviselő. - De két héten belül mégis el kell hagyniok Stuttgartot. Addig is nem szabad egy ágyban aludniok, most pedig ezzel az úrral átmennek a laboratóriumba, ahol lefényképezik és ujjlenyomatot vesznek magukról. Két héten túl tehát nincs joguk itt tartózkodniok. Megértették?
- Igen, megértettük! - mondtuk s anélkül, hogy egyszer is hátranéztünk volna, az egyik detektívvel átmentünk a laboratóriumba. Az ablak előtt fehér háttérrel oldalról és előlről lefényképeztek bennünket, aztán egy mérleg alá álltunk, megmértek milyen hosszúak vagyunk, végül valami masszával bekenték a hüvelyk, és mutatóujjunkat s rányomatták velünk egy papírlapra. Vékony, finom erezetü nyomok maradtak az ujjaink után a papíron. Valami idegen szemlélőnek mindez csak gyerekes játéknak látszhatott volna, engem erősen megrendítettek ezek a percek. Ha egyszerűen pár hónapra elítéltek volna, azt bizonyára sokkal fölényesebben vettem volna tudomásul. Ismertető jeleimnek ez az elkönyvelése embertelen megalázásnak tünt föl előttem. Úgy éreztem, többé nem vagyok a magam ura, itt számon tartanak engem; mintha hosszú láncra kötöttek volna, amivel, ha nekik úgy tetszik, bármikor kiemelhetnek a világból.
- Ostobaság! - mondta Szittya az utcán. - Ez a német bürokrácia. Mindent ellajstromoznak és azt hiszik, ezzel mindent meg is oldottak. A mi eszünket és akaratunkat egyszerűen kihagyják a játékból. Ez már a hetedik ujjlenyomatom Németországban s én azért mégis itt vagyok.
- Rám nagyon komiszul hatnak az ilyen dolgok. Ha ki nem tiltottak volna, akkor se tudnék tovább ittmaradni.
- Miattam egye meg őket a fene! Én nem vagyok olyan érzékeny, mint te. De ha nem akarnál egyenesen Párisba menni, ahonnan én csak két hónapja jöttem el, akkor szívesen veled mennék. Gyere először Brüsszelbe, ott maradunk néhány hétig, aztán én is átmegyek Párisba. - Hosszú alkudozások után megegyeztünk.
Tegnapi határozatunk szerint múzeumba mentünk. Éhes, kipihent szemekkel nézelődtem a rengeteg kép között, sok volt olyan, ami megállított, ami minden érdeklődésemet le tudta kötni. De mind közül Böcklin sötétkék színei voltak azok, amik legteljesebben tudtak szólni hozzám.
- Szépek, valóban nagyon szépek - mondtam elragadtatással Szittyának. - Ezek valóban hangulat-képek, de ezek a hangulatok testté válnak a vászonra rakott festékben. Azt hiszem, mindent kiérzek belőlük, amit a festő érzett, mikor festette őket.
Szittya még órák hosszat beszélt Böcklinről, a festőről és emberről egyaránt. Örömmel hallgattam és nem tagadtam le, hogy sokat tanultam ezen a napon. Jóformán semmi pozitívum nem volt abban, amit ő mondott, de az a lelkesedés, amivel beszélt, bennem is megindította a rajongás áradatát, talán még soha sem éreztem ilyen erős vágyat a teremtő munka után.
Délután "Csöndsziget" címen verset írtam a Herbergen. Szittyának nagyon tetszett a költemény, azt mondta, nagyon jó a technikája és mély emberi tartalma van. Boldog voltam, mint valami megdícsért, ártatlan gyerek s hogy valahogyan kihirdessem magamból ezeket a szokatlan örömöket, a verset hazaküldtem Jolánnak és egy hosszú levelet is írtam hozzá. Ez volt az első alkalom, hogy mellékcélzatosság nélkül jöttek ceruzámra a szavak, mértéktelenül áradozó voltam. "Válaszolj minél előbb" írtam a levél végére. "Szeretnék együtt lenni most veled s bevallom, te különb voltál nekem minden asszonynál. Az itt küldött verset jól sikerült munkámnak tartom, ha te is úgy gondolod, vidd fel a Független Magyarországhoz. A lapot expressz küld el, ha a vers megjelenik benne. Csókollak Kasi."
Nem sokáig tartott ez a határtalan jóérzésem. Ha beosztóan tudtunk volna gazdálkodni, akkor kellett volna hogy legyen még pár pfeningünk a két márkából, de mi mértéktelenül ettünk, sőt édességeket is nyalakodtunk s így már újból pénztelenül álltunk. Szittya új címeket keresett elő a noteszéből, ezeket most az ő utasításai szerint nekem kellett lekoldulnom. Estefelé elmentünk az Ujságírók Segélyegyesületébe s mielőtt aludni tértünk volna, az Ujságkiadók Klubjába. Szittya ismert figura volt már mind a két helyen, mintegy kötélen vezetett föl engem és erősen protezsált. Nem nagyon szívesen láttak bennünket. De Szittya ezt nem vette tudomásul, szerénytelenül dolgozott az érdekemben.
- Érdekes, hogy Önök magyarországi kollegák ennyire leszegényedetten, pénztelenül vetődnek ki külföldre - lamentált mind a két helyen a titkár. - Miért is jönnek ki hozzánk, ha nem tudnak németül. Hogy lehet reményük ahhoz, hogy itt bármiféle pozicióba kerülnek?
- Oh, uram! - mondta Szittya. - Magam részéről nem panaszkodhatom az utóbbi időben. Több helyen közlik a dolgaimat s anyagilag nem vagyok zavarban. Mondhatom, a fiatal kollega úr nagyon érdekes tehetség s mikor ide fölhoztam, biztosra vettem irányában az Önök jóindulatú támogatását.
A titkár elkényszeredetten mosolygott.
- Kérem, kérem, valószínűleg Ön nem téved. S már elő is vette a nyugtakönyvet, beleírt öt márkát és elküldött bennünket a pénztároshoz.
Fölvettem a pénzt és megint gazdagok voltunk.
- Nagyon nehéz veled boldogulni - elégedetlenkedett Szittya még akkor is, mikor már ismét csokoládé és krumplislepény előtt ültünk. - Annyira hozzászoktál a pfeningek koldulásához, hogy kicsit jobb helyen ki se mered nyitni a szádat.
- Elismerem, hogy te nagyobb kaliberű koldus vagy, mint én, de látod, hogy a Kiadók Klubjában te se tudtál elérni semmit.
- Nem, mert meg vannak kötve a kezeim. Túlságosan rosszul vagy öltözködve ahhoz, hogy ezek az emberek meghatódjanak pillanatnyi helyzeteden. Ha ilyen ruhába állítasz be hozzájuk, amilyenben most vagy, egyszerűen kívülesel a látókörükön és nem hajlandók tudomást venni rólad. Minden az első impressziókon múlik. Ha lenne jobb ruhád, ebből a puszta tényből következőn mindjárt lenne több ennivalód is... Nekem már nem szükségesek ezek a külsőségek. Pillanatok alatt beletalálom magam az új helyzetekbe, tudok a nyelvükön beszélni és úgy tudom megmutatni magamat, ahogyan akarom.
Éppen azzal akartam neki visszavágni, hogy ő még madárijesztőbb figura nálamnál is, de utolsó mondatával meggyőzött a kettőnk közötti különbségekről.
- Itt nincs semmim, de odahaza maradt még egy öltözet fekete ruhám, egy pár cipőm - mondtam. - Ha gondolod, hogy ezzel könnyíthetünk magunkon, utánam küldethetem.
- Írj érte még máma s kérd, hogy a frankfurt am maini főpostára küldjék.
Későn mentünk haza s némi félelem élt bennünk, hátha leselkednek ránk a délelőtti detektívek. Mint az idegenek, elhúztunk a kapunk előtt, csak miután átnéztük az utcát, mentünk be a házba és másztunk föl a sötét padlásra. Komikusnak tünt előttem, hogy itt a rendőrség speciális nagyítókkal őrködik az egyes emberek erkölcse felett s mégis köztudomású, hogy sehol sincs annyi kéjgyilkos és homoszexualista, mint éppen Németországban. Ezeknek a deformálódásoknak bizonyára mélyebb társadalmi okai vannak, de a mechanikusan mozgó bürokrácia megelégszik a külszín elkendőzésével. Komolyabban segítő kézzel senki sem nyúl felénk, de vigyáznak arra, hogy két lehasznált csavargó egymás mellé ne kerüljön az ágyban. Ők félnek miattunk, én azonban már egyáltalában nem féltem Szittyától. Az ő állítólagos homoszekszualitása nem volt egyéb egy bogaras ember hencegésénél. Holmi elképzelt merényletek ellen már nem védekeztem gyerekes óvatossággal. Nem húzódtam ki a matrac szélére, hogy egész éjszaka nyugtalan bizonytalanságban balanszirozzak ég és föld között. Szittya a tipikus jó alvó volt, befordult a fal felé, aludt hideg vérszegénységben, hogy akár kidobhatták volna az ablakon. Én még sokáig ébren maradtam s ha már nem is féltem tőle, nem tudtam megszokni magam mellett az idegen testet. Szittya pipázott napközben s a keserű dohánylé, mintha a bőre alá is beszivárgott volna, csípős pipaszag áradt ki a testéből. Minden este ideges kimerüléssel törtem csak álomba. De ennek nem valami testi vagy lelki betegség volt az oka, reggel kipihenten és frissen ébredtem.
Majdnem naponta belátogattunk Potyke úrhoz. Napi táplálékaink közé az ő déli gyümölcseit is bekalkuláltuk s módosítás nélkül ragaszkodtunk ehhez az elhatározásunkhoz. Pedig hát nem, egyáltalában nem túlságosan kis árat fizettünk ezekért a materiális gyönyörökért. Potyke úr örült nekünk, a hálójába került publikumnak, megzengette hangszálait és nyihogott és vonyított előttünk, mintha tüzes vassal kínozták volna. Lehet, hogy valóban volt valami tehetség ebben az emberben, de az én zeneművészeti tudásom és fölvevő képességem alig terjedt túl a ligeti énekesek élvezésénél. Valami iszapos, szürke tenger felületén ringatóztam, a föleresztett hanghullámok hajótöréssel fenyegették körülöttem a világot. Émelygett a gyomrom, hasogatott a füleimben s a gazember Szittya után az előadás végén nekem is mindig tapsolnom kellett. Ez a műélvezés tagadhatatlanul szenvedés volt az én számomra, de rosszul mentek a boltjaink, szolgálnunk kellett a házigazdánknak. Váratlanul azonban mégis megvirradt fölöttünk.
Az egyik reggel csakúgy unalomból szétnézelődtem a padláson s a szobánk mögött ponyvára szétteregetett s nyilván télire konzerválódó gyümölcsökre találtunk. Érett, saját édességében megaszalódott fügék, almaszeletek, narancshéj, héjában maradt dió s más egyéb dolgok hevertek garmadával a padlásablakon becsurgó nap alatt. Potyke úr akár meghalhatott volna most tőlünk árvaságában. Nem volt rá szükségünk, hogy leüljünk az asztalához, este, hazajöttünk, pótlakomát csaptunk a szárított gyümölcsökből s reggel utravalóul teletömködtük vele a zsebeinket. Ha semmi jövedelmi forrásunk sem lett volna, nem kellett volna éhen pusztulnunk. S valóban gyorsan közeledtünk ahhoz a pillanathoz, hogy minden kereseti lehetőségből kimaradjunk. Már nem volt egyesület vagy klub a városban, amit meg ne látogattam volna s ahonnan el ne hoztam volna a legalább is minimálisan elhozhatót. Ez a minimális nagyon gyakran a semmi volt. A falusi koldulásoknál szinte előnyömre szolgált, hogy nem tudtam eléggé németül, itt azonban már az ajtóküszöbről elutasítottak a libériás szolgák. A falukon nagyreményű vándor, de itt csak kellemetlen koldus voltam.
- Itt már nagyon ég alattunk a föld. Ideje lesz továbbmenni, különben belecsúszunk a kanálisba. - De én is inkább csak sokat lamentáltam, magamban azonban nem föltétlenül ragaszkodtam a rögtöni továbbinduláshoz. A dologtalan ember öntudatlan kényelemszeretete marasztalt bennünket, máról holnapra halasztgattuk az utazást s végre is csak a rendőrségtől engedélyezett két hét letelte után indultunk neki Frankfurt am Main felé.
Újból Isten tenyerében az országúton voltam, semmivel se gazdagabban, mint mikor hazulról elindultam, semmivel sem igényesebben és gondtalanabbul, csak éppen hogy a macskaábrázatú Gödrös helyett a buldogábrázatú Szittya kullogott mellettem. Rengeteg iratcsomókkal teletömött hátizsákot cipelt és szívósan kapaszkodott a földbe. Kitartó tempóban hagytuk magunk mögött a kilométert jelző köveket. Úgylátszott, ő gyöngébb fizikumú nálamnál s mégis én voltam az első, aki a fáradságról szót ejtett.
- Semmi az egész - mondta. - Ha kitartás van az emberben, 50 kilométert is lemorzsolhat naponta.
- De minek! Ki parancsolhatna ránk ilyen esztelenségeket. Nem az a fontos, hogy az ember sokat menjen, hanem hogy mennél kényelmesebben éljen. - Már az első faluban meg akartam pihenni, de ő benne, mintha valami bolond masina dolgozott volna, tovább mozgott, magával húzott, akár egy eleven mágnes.
- Mit akarsz ezektől a faluktól - mormogta. - Ezek nem nekünk való helyek. Utálom az ambiciózus koldusokat, benned is sok van még ebből a kicsinyességből. A mi tanyáink a városok. Igaz, hogy mi is koldulásból élünk, mint a többi csavargók, de mi mégis csak intelligensebbek vagyunk náluknál, mázoljuk át legalább a cégéreinket. Egészen más az, a paraszttól alázatosan egy darab kenyeret kérni, mint valamelyik egyesület titkáránál megjelenni. Nálunk, "pillanatnyilag anyagi zavarokba jutott íróknál" minden a stílustól függ.
Már bele vadult a prédikációba. Jóllehet, rá se hallgattam, de ma megcsappanás nélkül áradtak belőle a szavak. Fölvirágozta és körülhímezte magát elszabadult fantáziájával.
(Folyt köv.)