Nyugat · / · 1927 · / · 1927. 10.szám · / · KASSÁK LAJOS: EGY EMBER ÉLETE
Csöndben, még egészen ki nem mondottan régen élt bennünk a vágy, hogy elváljunk. Most ez is bekövetkezett, nem volt bennünk annyi erő, hogy ezen az előzőleg letarolt vidéken egyensúlyban tudjuk tartani egymás iránti gyűlölködésünket. A második napon alaposan kiéhezve feküdtünk el a mezőn, egyikünk se akart tovább menni. Gödrös végre is nyugtalanná lett, indulni akart, de engem nem lehetett megmozdítani.
- Ha nem gyüssz, itthagylak - mondta dühösen.
- Menj - feleltem, semmi szükségem rád. Aztán lehúnytam a szemem, mozdulatlan voltam, mintha nem érdekelt volna, ami körülöttem történik. Gödrös csakugyan fölcihelődött és elindult egyedül. Hallottam a távolodó lépéseit, nem néztem utána, nem akartam tudomásul venni, hogy merre halad. Úgy éreztem, a vele egy úton való célbajutás is terhes, szinte kibírhatatlan lenne a részemre.
Esteledett, mikor én is elindultam. Nagyon keveset tudtam még németül, bizonytalan érzések éltek bennem, mégis rábíztam magam az országútra, vezessen, hiszen egészen mindegy, hogy hová érkezem meg. Útközben találkoztam idegen, megkésett csavargókkal, azelőtt közömbösen tovább mentünk mellettük, most megszólítottam őket, tájékozódtam tőlük. Megnyugtattak, hogy egyenesen Stuttgart irányába haladok s még egyéb hasznos útbaigazításokat is adtak.
Ők is megkérdezték tőlem milyen a vidék, ahonnan jövök, milyen módszerrel lehet legjobban boldogulni s végül pontos, kipróbált címeket kértek.
- Címek? Minek kellenének a címek? - kérdeztem értelmetlenül.
Fölényesen nevettek. Piszkos, elnyütt noteszt vettek elő és kioktattak arról, hogyan kell egy igazi körültekintő csavargónak berendezkednie. A noteszben nevek és pontos lakcímek voltak összegyüjtve.
- Írd föl magadnak. A legközelebbi városban az X utcában lakik Y zsidó magánzó, ha ügyesen sírsz neki, biztosan lead fél márkát.
- De én nem vagyok zsidó.
- Az nem tesz semmit! Csinálj úgy, mintha zsidó lennél. Legtöbbet a zsidók érnek erre.
Följegyeztem az adatokat és én is bemondtam, amit tudtam az általam lekoldult vidékről. A csavargók nagyszerű érdekközösségét ismertem meg ezen a napon. Íme hát a betyárszolidaritás nemcsak közönséges legenda. Ezután én is jegyzeteket készítettem s a velem szembe jövőkkel kicseréltük címeinket. Enélkül a felfedezés nélkül nem tudom, hogy boldogultam volna egyedül, így semmi komolyabb bajom nem adódott. A kiszemelt zsidókhoz még nem mertem elmenni, de a többi címek pontosan beváltak.
Nem nagyon törtem magam a gyaloglásban, nem mentem ki az Asylba, esténként a korcsmában ültem egyedül, vártam, hogy valaki érdeklődjön szomorú sorsom felől, határozottan ügyes voltam s minden este megkaptam a magam ingyen sörét és ingyen virstlijét.
A negyedik nap délutánján érkeztem be Stuttgartba. Pénztelen voltam, de nem izgultam, azt már tudtam, hogy ilyen nagy városban az utolsó pillanatban is előkerül a legszükségesebb. Darab papírosra már föl volt írva a Herberg címe, legelőször azt kerestem meg. Hatalmas téglavörös épület volt ez, tiszta és megnyugtató ábrazattal. Itt nem álltak elém a dúrva, nekigyűrközött szolgák, senki se akart erőszakkal beleavatkozni az életembe, az ajtók szabadon álltak a jövevények előtt. Hatalmas, kőpadlós, fehér síkfalakkal körülvett terembe jutottam. Emberek zsongtak benne. Ettek, lármásan vitatkoztak és sört ittak. De nem a vidéki korcsmák öreg csavargói voltak ezek az emberek, legtöbbjük fiatal, egészséges kamasz, rendes öltözetben és hátizsákkal. Valahonnan magyarul beszéltek. Ezek az ismerős szavak határozottan jólestek a füleimnek. Odamentem a beszélgetők közé s megszólítottam őket. Nem valami nagyon szívesen fogadtak, gyanakodón néztek rám s csak úgy félvállról hümmögtek vissza a kérdéseimre. Kedvetlenül eloldalogtam tőlük. Lehet, hogy attól féltek, le vagyok égve, segítséget fogok kérni, de lehet, hogy általában nem voltam szimpatikus nekik.
Egy németcsoport asztalának a végénél ültem le egyedül. A németek nagy, frissensült krumplis lepényeket ettek, titokban oda-oda sandítottam, számban kiszáradt a nyál.
- Ön magyar? - kérdezte tőlem valaki váratlanul. Egy rosszul borotvált, nagyhajú, művésznyakkendős emberke állt előttem. Szúrósan nézett rám, a száját összehúzta, mintha affektált volna.
- Igen, magyar vagyok - feleltem.
- Nemde, most érkezett? Egyedül?
- Igen. Egy barátommal indultunk el Pestről, de útközben szétváltunk.
- Megengedi, hogy leüljek?
- Persze hogy megengedem.
Az emberke még mielőtt leült volna, kezet nyújtott és bemutatkozott.
- Szittya vagyok... Szittya Emil!
Én is megmondtam a nevem. Szittya leült a velem szemben levő székre, lábait finoman keresztbefektette. Beszélt, a szavakat erősen megnyomta, nagyon vigyázott arra, hogy tekintélyesnek látsszon előttem s magamban én mégis nagyon furcsa, majomkodó figurának tartottam az egész embert. Bokáig csámpás cipők voltak a lábain, elrágott szárú tengerészpipa nézett ki a mellényzsebéből, a haja sűrű és drótkemény volt, mint valami sündisznónak a tüskéi.
- Nem éhes talán? - kérdezte kis idő mulva. - Látom, hogy nem jól tud németül, ha megengedi rendelek valamit.
- Köszönöm, ne rendeljen. Nekem egy pfeningem sincsen.
- Oh, az ügynek ez a része már engem terhel.
- Egy olyan lepényt szeretnék - mondtam és nyeltem utána, az inyemmel már éreztem a meleg tésztát.
Szittya zörgetett az asztalon:
- Én természetesen nem bírom ezt enni, különben, amint Ön kívánja.
Nem tudtam fölfogni, ki ez az ember s mit akarhat tőlem. Az összes jelenlevők között ő nézett ki leginkább csavargónak, s mégis most valami elátkozott királyfi szerepét játssza el előttem. A lepény már megérkezett, valóban nagyszerű volt, nyeltem, mint a friss harmatot. Szittya boldogan nézett rám, látszott rajta, hogy jól esik neki az én mohó étvágyam, kérdezősködött, alig győztem neki felelni. Már tudta, hogy verseket írok s már ő is bevallotta, hogy író.
- De én csak németül írok. És nem verseket, mert azokat nagyon nőies dolgoknak tartom. Tudom, Ön azt fogja mondani, költők is éltek már, akik nagy hatással voltak az emberiség fejlődésére. Megvallom azonban, hogy engem így nagy masszában az emberiség maga sem érdekel. Nagy terveim vannak, de ezek a tervek csak a nehéz feladat megoldásáért érdekelnek. Elhatároztam, hogy könyvet írok a Krisztus-képek Európában címen s ez a föladat egészen lefoglal.
Mikor a lepényt megettem, készségesen kérdezte: - Kíván még egyet?
- Igen, megennék még egyet - feleltem szégyenkezve -, nagyon jó. - Jóllaktam, hogy alig bírtam ki a nadrágszíjjam szorítását. Egyenesre meredten ültem, elálmosodtam s már csak valami ködökön át láttam az előttem gesztikuláló emberkét, a hangja, mint valami távoli zakatolás csapkodott be a füleimbe. S még mindig beszélt, késő estig. Csak arra feleltem neki, mikor megkérdezte, van-e lakásom. Azt már tudtam, hogy itt a Herbergben is lehet lakást kapni, az emberek hálójegyet váltottak a pincértől és lassan szállingózni kezdtek a teremből.
- Nincs szállásom s amint már mondtam, pénzem sincsen - feleltem. - Pedig már két éjszaka nem aludtam. - Ezzel nem mondtam igazat, de így akartam presszionálni az emberkét, hogy a segítségemre legyen.
Szittya, mintha komolyan haragudott volna, azt mondta: - Ilyen élhetetlen embernek kár elmenni a mamája szoknyája mellől - aztán elhallgatott, gondolkodott. - No természetesen ezen is segítünk. Várjon meg csak itt, rögtön visszajövök. - Sietősen kifelé indult, erősen előretólt testtel evezett el az asztalok között, külső és belső zsebei púposak voltak a beléjük tömött papírhulladéktól.
Nem kételkedtem benne, hogy a mániákus ember visszajön, nyugodtan üldögéltem, hallgattam a németek ízetlen, drasztikus viccelődéseit. Néhány perc mulva arrajött a pincér, megkérdeztem tőle, lehet-e még ágyat kapni. A felelet újra megnyugtatott, most már gondtalan és testben, lélekben megnyugodott voltam.
Körülbelül egy óra mulva csakugyan visszajött Szittya és két ágyjegyet vett a pincértől. - Nekem bár rendes lakásom van, de hogy együtt maradhassak Önnel, ma én is itt alszom. - Ezeket magyarul mondta, a pincér még ott állt mellettünk, nem tudta, miről van szó, kedveskedően bemondta Szittyának: - Megvan még a tegnapi ágya, megint föntartottam. - Szittya valahogyan olaszul vagy franciául káromkodott, látszott rajta, hogy szörnyen megveti a fecsegő embert, háttal eléje állt, mintha egyszer és mindenkorra el akarta volna takarni a szemeim elől.
Egymás melletti ágyba kerültünk és még félálomban is hallottam, hogy kelepel a nyelve. Itt is mezítelenül mentünk az ágyba, de reggel nem kellett végigkefélni a testem a tetvektől és poloskáktól. Gondtalan és dologtalan napok következtek rám. Szittya, akár egy anyaállat a pártfogásába vett, friss lepényekkel táplált s esténként megváltotta az ágyamat. Nem mondta el, hogy honnan szerzi a kettőnknek szükséges összeget és én nem érdeklődtem nála ebben az irányban. Egész nap bent tartózkodtam a Herbergben s ő mindig újabb pénzekkel tért vissza. Nem volt kétségem, hogy ilyenkor koldulni ment, módfelett imponált az ügyessége és az is, hogy minderről egy szót se szól, nem panaszkodik és nem dicsekszik. De ő is csak ember volt és ő sem bírta magát a végletekig megtartóztatni. Ekkor már tegeztük egymást s bizalmasan megsúgta:
- Máma egy új segélyforrásra akadtam, de oda már neked is velem kell jönnöd. Lehet, hogy valami szobafélét is szerezhetünk. Egy magyarországi öreg szabólegényről van szó s az a különösebb gyöngéje, hogy félreismert zenésznek és operaénekesnek képzeli magát. Herr Potykenek kell szólítani. Te csak figyeld meg, én hogyan beszélek vele, aztán te is úgy beszélj.
A "Herr Potyke" kinn a város végén lakott, az új negyedben, az ablakai a mezőre és a hegyekre néztek.
Szittya szörnyű rutinnal játszotta el az elátkozott királyfit. Potyke kicsit gyanakodva fogadott bennünket, de alig hogy helyet foglaltunk, Szittya már kérte, játsszon valamit a zongorán, mind a ketten nagy zeneélvezők vagyunk s ő zenekritikákat is szokott írni arra érdemes koncertekről.
Potyke úr kellemesen mosolygott, egy ideig hagyta kéretni magát, aztán felállt a szabóasztalka mellől, nyakából kiakasztotta a centimétert, a tükör előtt felvette bársony zekéjét s odaült a zongorához. Mint valami minden hájjal megkent virtuóz ujjaival végigszaladt a zongora fehér-fekete fogain s azután valami édes Mozart-kompozícióba kezdett. Sovány teste ide-oda hajlott, a melódiák után, valósággal átszellemült, már valahol a mennyország kapujában járhatott. Aztán a torka is fölnyilott, zengette a hangszálait, a végsőkig feszített hanghullámok, éreztem, hogy elöntenek, fizikai fájdalmat okoztak nekem, majdnem agyonvertek. Még sokáig kellett így élet és halál között virrasztanom s mikor a koncertnek vége lett, Szittya tapsolni kezdett, s mint jó statisztának, nekem is tapsolnom kellett.
Potyke fölállt a zongora mellől, stuccolt bajuszával játszott és megkérdezte: - No mit szólnak, uraim, az egészhez? Csak tessék őszintén beszélni, rajtam már senki sem ejthet újabb sebeket.
Szittya szinte tálcán vitte elé a dícséreteket. Édes, jószagú szavakkal kenegette, de közben a mi helyzetünk elpanaszolásáról se feledkezett meg. Beszélt, beszélt s a végén egy édes-keserü krumplicukor jött ki a mondókájából. Potyke úr már le se tudta volna tagadni, hogy igazi jóbarátokra akadt, éreznie kellett, hogy hálával tartozik nekünk, szíves és vendéglátó volt hozzánk. Meghívott ebédre. Potyke nem csak zongorista és énekes, de hogy a lelke egészen megtisztuljon, a húseledelektől is megtartóztatta magát, vegetáriánus volt. Narancsot, banánt és egyéb déli gyümölcsöket ebédeltünk. Szittya a vegetáriánizmusról is tudott prédikációt tartani, de én szerényen süketnéma lettem, inyemben a herbergi lepényt s a távoli korcsmák virsli- és sör-ízeit éreztem.
- Legyen szerencsém, uraim, máskor is - áradozott Potyke. - A jó barátság az élet jó ize, uraim. Boldog lennék, ha Önök is áttérnének a teljes vegetáriánizmusra, a művészi lélek pusztítson el magában minden állati vonást, így a húsevés csúnya szokását is. A jövő a tiszta léleké.
- Én mindig híve voltam a vegetáriánizmusnak - válaszolta Szittya s hóditó gesztussal rám mutatott -, a barátom szintén. De mennyivel könnyebb Önnek konzekvensnek maradni, mint minekünk. Ha Önt a művészetben ma még nem is méltányolják eléggé, a szabóság meghozza Önnek az élet föntartásához szükséges minimumot. De nekünk költőknek se fix jövedelmünk, se lakásunk nincsen.
Potyke egy ideig mintha tétovázott volna, aztán azt mondta, hogy van neki egy padlásszobája, ahol a könyveit tartja. Ha meg nem vetjük ezt a helyet, szívesen rendelkezésünkre bocsájtja. Szittya nehezen határozott ebben a kérdésben, először látni kívánta a szobácskát s csak aztán mondta: - Ha valamiképpen használható az, természetesen el fogjuk fogadni.
Két emeleten túl, magas padlásgerendákon át jutottunk be a szobácskába. Nem nagy, de szép tiszta fülke volt ez, egyik sarkában valóban volt vagy 25 rémregény s a plafondon egy fölfelé nyíló ablak.
Szittya elfogadta az ajánlatot s Potyke úr örült neki, hogy boldogítottuk.
- Majd hozatok föl matracokat és takarókat az uraknak. Lent majd adok egy aluminiumkulcsot, kérem, hogy állandóan hordják maguknál.
Mind a hárman elégedetten búcsúzkodtunk.
Későn éjszaka egyedül tértem vissza az új szállásra.