Nyugat · / · 1927 · / · 1927. 10.szám
A társadalomban, mely egységes organizmussá válni törekszik - mert az első megszervezett társadalom lesz az emberre következő magasabb fokú élő szervezet -, minden egyén alkatának és élettörvényeinek magasabb fejlődéspontra kell jutnia.
Ebben a vonatkozásban már a Föld eddigi élete útmutató analógiákkal kínál bennünket. Bizonyos, hogy az első egysejtű élőlények, melyek a Föld kérgén megjelentek, nem voltak azonnal alkalmasak, hogy többsejtű szervezetté - állattá vagy növénnyé - tömörüljenek. Az elemi plazmának differenciálódnia kellett: izomsejtté, mirígy- és idegsejtté és más, tömegükben is életképes formákba; külön strukturával és mozgásjelleggel.
Minden emberegyénnek is magasabbrendű strukturára és életre van szüksége, hogy majdan az első eleven társadalmi organizmus méltó elemévé válhasson. Ezért semminő kultúrterv, mely az egyéni élet rendezését tűzi céljául, nem lehet puszta költői utópia; hanem szükséges pontja kell hogy legyen az emberiség univerzális létprogrammjának.
A hétköznapok erőpazarlásának módjai, melyeket itt egy tán szokatlan csokorba gyüjtök: nem a mai társadalom belső ügyei. Hiszen az most is könnyelmű gyermek módjára dobálja szét erőit. S a világháború súlyos kórjából még lábbadozó gyermektársadalom egyelőre gazdasági és etikai önfentartó erejét kell hogy összegyűjtse. Ezért mindaz, amit alább elmondok, csak előkészítő kultúrmunkára céloz: bár ilyenként már sürgősen aktuális.
Az embersejtnek önmagában kell tökéletesednie, hogy az új társadalom finom szövetében együttműködhessen társaival. Életünk állandó kis erőtékozlásai torlaszként halmozódnak ezen az ösvényen; s az úton-útfélen eldobott kis energiák megtakarítása olyan törekvés, ami ezt a torlaszt próbálja az életrendezés útjából elsöpörni, hogy az életerő mérhetetlen vesztett kincsét csak lassan visszanyerő emberi közösség megtanulja majd az energia fillérjeit félrerakosgatni önmaga számára.
És még valami. A köznapok árjában szétúszó eltékozolt energiák az egyéni léttartalomnak is szüntelen veszteségei. Az az ember, aki megtanulja a testében és a milieuben adott energiaértékeket a lehető maximális hatásfokkal kihasználni, a maga tökéletesedésének legszebb útján halad. Mert hiszen az egyes emberi élet külső-belső anyagának törvényszerű organizálása (amit a természettudományos munkaterv szolgálatában itt és másutt propagálni szeretnék), egyformán útcsinánálója a felsőbbrendű emberlénynek és az ezen felépülő felsőbbrendű társadalomnak.
-
A megrajzolt körbe tartozik mindenekelőtt valami, amit a figyelmi élet szabályozatlanságának vagy rendezetlenségének nevezhetünk.
Ha az egyéneket értelmi rendbe sorozzuk, úgy találjuk, hogy a legfejlettebb értelem a leginkább törvényszerűen irányított és legerősebben összpontosított figyelemmel jár együtt. Minden művészi és tudományos munka szabályszerű és fokozott koncentrációt követel. Maga az ihlet sem egyéb, mint a figyelmi energiák abnormis fokozása és szűk időkörben való felhalmozása.
Már az állati sorban - mint az emberhez szelídült fajtákon észrevesszük - a figyelem ereje, egyirányítottsága és tartóssága szolgál az intelligencia mértékéül. Minél magasabb fokára lépünk a szellemi fejlődésnek, annál határozottabbá, körülírtabbá válik a dolgoknak és viszonylatoknak az a köre, melyre a figyelem irányul.
Közelebbről megjelölve, a figyelem szabályozatlansága először abból áll, hogy bizonyos tevékenységre irányított figyelmünk számtalanszor eltérül, mielőtt azt befejeztük volna; úgy hogy a figyelemnek egy idő mulva ismét vissza kell irányulnia. Másodszor pedig abból, hogy - eltekintve a hivatásszerű lekötöttségtől - az emberek figyelme többnyire külső véletlenek szabad zsákmánya. Életidőnk jelentős szakaszaira jellemző az a lelki konstelláció, amelynél egyik pillanatban nem tudjuk, hová fog irányulni figyelmünk a következőben. Egyike ez ama dolgoknak, melyek ma még a világ «természetes rendjéhez» tartoznak és «maguktól értetődnek»; de amelyek csakhamar kivetkőznek majd sokezeréves megszokottságukból.
Könnyen belátható, hogy a figyelemnek ez a fajilag állandó gyöngesége, passzivitása a fölösleges érzékelések és mozdulatok miriádjait termeli, melyek a mai kor erőtékozlásának rovására írandók.
Az önmagát kormányzó társadalom feladata e ponton önként adódik: az egyén felvilágosítása oly irányban, hogy testi-lelki tökéletesedéséhez fontos eszköz jut birtokába, ha némely gyakorlati életszabályokat betart. Ilyen szabályok:
minden tevékenységet, legyen az fizikai vagy értelmi, a kifejthető legteljesebb figyelemmel kell végezni. Fél figyelem fél erőhasználást jelent, amely mellett a rendelkezésre álló belső energiák használatlan másik felét nem tartalékoljuk - hanem az haszontalanul szóródik szét az egyidőben lefolyó, nem produktív lelki mozzanatok között;
minden tevékenységet tartós figyelemmel végezzünk. Azaz ne engedjük figyelmünket másfelé eltéríteni, ha csak ezt az eltérítő jelenség fontossága nem igazolja. A figyelmi irány minden változásának öntudatosan kell történnie!
Ha az embereket napi életükben szemléljük, feltűnik ennek az elvnek rendkívül széles praktikus érvénye. Amidőn a nagyváros utcáin végighaladtam, szemmel kísérve az egyes emberek haladási vonalát, mely meglepően cikkcakkos volt - és fejük tartását, melyet a környezet érdektelen tárgyainak ingere úgyszólván bábú módjára rángat ide-oda - mondom, megfigyelve ezeket a természetes dolgokat, mégis csodálkoznom kellett. Elképzeltem azt a - mai szemnek kétségkívül komikus - látványt, hogy minden ember egyenesen, oldalmozgások, céltalan megállások és fejforgatás nélkül megy az éppen követett cél felé; és kénytelen voltam igen magasra felbecsülni az időnek, munkának és idegerőnek azt a tömegét, amit ilyen módon a mai életüzemből meg lehetne takarítani.
Eltekintve attól, hogy a hétköznapok érdeklődését e pontra már most is joggal felhívhatjuk - a jövő takarékos társadalma előtt nyilt gyakorlati feladatként áll a gyermekkor figyelemvilágának állandó pedagógiai (házi, iskolai) ellenőrzése és céltudatos alakítása.
-
Anélkül, hogy a mazdaznan és más okkult szekták által a lélekzés gyakorlásának és módszereinek tulajdonított csodahatásokban hinnék, bizonyosnak vélem, hogy azokban az idegéleti fejlődés - tehát a lélek jövője - számára termékeny mag rejtőzik. (Aminthogy a teoszófiai és okkultista tanítások számos ponton tartalmaznak egészséges és természettudományos megsejtéseket, melyeknek kihámozása a homályos elméletburokból közeljövőnk feladata lesz.)
Bizonyos az, hogy a mai ember lélekzési módja még egészen reflexjellegű, illetve automatikus. Már pedig az emberi szervezet belső vegetatív funkciói között a lélekzés az egyedüli, melyet a tudatos én messzemenően befolyásolhat: úgy a lélekzetvétel ritmusa, mint az egyes fázisok tartama, lefolyási módja és kölcsönviszonya tekintetében. Emellett a lélekzés formája - akár a járásé - meglehetősen változó az egyének szerint; felváltva jellemző lehet a felszínesebb vagy mélyebb, lassúbb vagy sebesebb lélekzetvétel s ezek különféle kombinációi.
Ismert tény továbbá, hogy a lélekzés módját pillanatnyi impressziók, érzések és gondolatok, úgyszintén a figyelem konstellációja erősen befolyásolják. Ez a befolyás azonban éppenséggel nem az oxygénellátás célszerű szabályozása irányában hat - hanem ellenkezően, célszerűtlen gátlásokban érvényesül. Ijedtségnél vagy más hirtelen erős izgalomnál elakad a lélekzetünk; a düh túlzottan gyorsítja, bánat és gond kórosan lassítja a lélekzést. Minden hasonló tünet a lélekző idegközpontoknak fajilag öröklődő gyengesége, ami esetleg kiküszöbölhető lesz, ha a reflexívek öntudatlan munkájának a lélekzés figyelmes-tudatos gyakorlását fölé rendeljük. Futólag megrögzítve ebben rejlik a lélekzés misztikus prófétáinak egészséges alapgondolata.
Az a kérdés különben, hogy a hanyag lélekzés mennyiben jelent erőpazarlást a kultúrember életében, nagyon is finom, nem érthető minőségekre és mennyiségekre utal. Itt bizonyára arról van szó, hogy a levegőből felvett és tüdőnkbe juttatott oxygén energiaértékeit jóval magasabb hatásfokkal ki lehet használni az organizmus belső üzeme javára, mint az mai nap történik. Nem kétséges azonban, hogy a rendezett, azaz magasabb ritmusú lélekzés a vegetatív élet és az intellektuális idegélet további evoluciójának egyik támaszául ígérkezik.
-
Mellékesen szólva, a ritmuselv kiterjesztése összes mozgásainkra - egyébként nem a hétköznapok kérdése - jelentős tényezője lesz a felsőbbrendű társadalom aprólékos erőgyüjtő és megtakarító munkájának. Erről a tárgyról Herbert Spencer óta már nagyon sokan elmélkedtek, anélkül, hogy az egyéni élet várható átszervezésében való fontosságát tisztázták volna. Az ipari és egyéb munkaüzemek e vonalon már gazdasági szempontokból is megteszik majd a magukét.
Ami pedig ennek az elvnek az egyén spontán életrendezésében való szerepét illeti, minden gondolkozó embernek széles körben adva van a lehetőség, hogy napi cselekvései közben a testmozdulatok összefüggésében eddiginél nagyobb mértékben próbálja az egyenletesség és az ismétlődés principiumait megvalósítani; addig is, amíg a mozgások ökonomiájának még fejletlen tudománya odáig nem érik, hogy hathatósan beleszóljon egyének és társadalmi rétegek életmenetébe.
-
Folytonos kiválasztódás megy végbe a hétköznap mimikai életében. Ha valaki meggondolja, hogy a középkor óta is mennyi széles lendületű üdvözlő, hangulat- és érzéskifejező kéz- vagy lábmozdulat ment «veszendőbe», vagy ami sokkal gyakoribb eset: vált csökevénnyé, annak el kell ismernie, hogy a fejlődés vonala itt is a takarékosság felé mutat. A romantikus századok lovagjának háromszoros kalaplengetése bizony ma már a kalapszél futó érintésévé zsugorodott össze; és a térdhajlítás könnyű törzshajlássá korcsosult. Mindamellett a mai üdvözlési módok egynémelyike még elég középkori szellemünek hat. Különösen a csók és a kézfogás azok a mozgási formulák, amelyek mint köteles szabályai a társadalmi érintkezésnek - részben higiéniai meggondolások nyomása alatt - talán évtizedek alatt eltünnek az európai kultúrkörből.
Az indulatok kifejező mozdulatai abban az irányban és mértékben kopnak le a modern ember életéről, mint maguk az indulatok; talán valamivel gyorsabban. Tagadhatatlan, hogy ezekben a gyakran erőltetett testtartásokban és taglejtésekben az érzelmek mintegy kiélik magukat s ennyiben biológiai fontosságukat sem lehet letagadni. Ámde számos olyan érzelem és indulat merül fel a lélek felszínére, melyeknek nem szükséges és nem ajánlatos - ha a felsőbb életszervezés fényében tekintjük őket - kiélési lehetőséget nyujtani. Nem kívánatos, hogy a modernné finomult ember dühében kezével hadonázzon mások orra előtt - épúgy elengedhető, hogy meglepetésünkben összecsapjuk kezünket, vagy az örömtől gyanútlan embertársunk nyakába boruljunk.
Óvakodom attól, hogy a hivatlan próféta pózába öltözködjem; s ezért nem állítom, hogy minden kultúrlénynek önmagával szembeni kötelessége leszokni a fölös mozdulatokról és arcjátékról. Mint azt az imént hangsúlyoztam, itten természetes evoluciók fogják a hitvány és káros hajtásokat lenyesegetni. Csupán arra törekszem, hogy utópisztikus formában a kultúra életútjának néhány életképes új irányát felvázoljam.
-
A társas érintkezés mai módjai egész tömegét tartalmazzák a fölösleges erőkifejtéseknek. Ilyen gyanánt kell felfognunk az ünnepélyes aktusokkal járó köteles formaságok légióit, melyek egyelőre még arra hivatottak, hogy a házasság örömétől a temetés gyászáig minden nagy érzésre felmázolják a maguk hamis szinfoltjait, kínosan feszengő, parancsolt kötelességét...
Az ünnepélyes formák templomtól a temetőig kihalnak - vagy inkább csak lekorcsosulnak - majd akkor, ha kihal amaz emberfajta, melynek dogmatikus hagyományokon táplálkozó szegényes képzelete még belső gazdagodásnak érzi és követeli őket...
-
Úgy hiszem, valahol itt bujkál a köztudatban az organizált értelmű emberek néha kiütköző felháborodása, mely a nyugati kultúrában émelygőssé szélesedett beszédkultusz ellen irányul.
Nem nehéz rámutatni itt sem a korábbi fejlődési fokokra: arra a félig-meddig vallási ösztönökben gyökerező szóáradatra, mely a távol kelet és egyes nyugati népek udvariassági beszédformáiban ma is megnyilatkozásra jut. Mig azonban egyrészről a modern írásművészet minden nyelvi kifejezés tömörítésére törekszik: a közéletben, az egyéni és családi társas érintkezésben valósággal nyomasztóvá válik a hangos beszéd oktalan túltengése.
Nem arról a töméntelen energiáról kívánok itt szólni, ami a közéletben, úgynevezett beszédek alakjában egyre elfecsérlődik... csupán a l'art pour l'art beszélésre, a csevegésre hívnám fel a figyelmet, mely ma már elvesztette ősi graciőz formáit és csökevényes, de mindamellett eléggé hipertrófiás életképződménnyé lett.
Abban, hogy a csevegés nem nélkülözhető társadalmi életfunkció, senkisem kételkedhetik. Az önmagáért való beszélgetés minden joggal a játékok kategóriájába kerül; s a játékok közül egy sem fölösleges, mert hiszen azt a testi vagy szellemi fejlődést szolgálják, amit az életlehetőségek munkán és művészeten túl nyujtanak az embernek.
A csevegés érett elmék játéka; s ezt a jellegét legtökéletesebben a női nem sajátos életében veszi föl. Mert a férfiak csevegésébe könnyebben beférkőzik valami a munkából és művészetből; és ha ez a fejlesztő értékű tartalom kiesik, a férfitípus gyorsabban megérzi a szavak ürességét és céltalanságát. Másként a női nemnél. Az öncélú csevegés tulajdonképi fenntartói a nők; s ők gyakorolnak - a felekezeti és politikai tradiciók mellett - állandó ellenőrzést afölött is, hogy a bizonyos helyzetekben szokásos vagy hagyományos beszédaktusok mindenkor betartassanak.
A női nem és a beszéd túltengése közti kapcsolat tehát nem csupán élclapok és családi perpatvarok közös témája; hanem egy nehezen félredobható probléma a társadalom bölcseletében. Mint az itt szabálytalan mozaikba gyűjtött többi ökonomiás kérdést, ezt is a fokozatos fejlődés fogja megoldani s itt csupán annak bejelentése áll, hogy mindezek a fejlődésirányok lassan-biztosan a kultúra homlokterébe kerülnek.
Céltalan volna a beszédkultusz túlhajtásait egyenként nyirbálgatni. Lehet ilyeneket találni szép számmal. Hogy egyebet ne említsek, a pletyka világművelése önmagában elég széleskörűen bizonyítja, hogy olyan tárgyról van szó, mely nagyon élesen a társadalmi rend, béke és jövő benső érdekeibe vág. Hogy a pletyka világszokása a túltengő beszédkultuszból sarjadt ki és mindenesetre ennek köszönheti virágzását, nem szorul további bizonyításra. Más oldala a dolognak az, hogy az improduktív - tehát senkire-semmire lelkileg vagy fizikailag fejlesztő erővel nem ható - fecsegés olyan idősíkokat jelent az egyéni lét időkeretében, amelyeket értéktelen matéria tölt ki, amelyek tehát a termékeny cselekvéstől és gondolatból időnek, energiának elvonását jelentik.
-
Itt újra hangsúlyozom, hogy valódi kultúrproblémákkal, tehát nem a ma élő barbár, nyomorgó és duskálkodó, önző és hadviselő emberfajta ügyeivel van dolgunk; s ezért a hétköznapok erőmegtakarítása inkább csak mint feltolakodó utópiagondolat érdekelheti a modern elmét. Az emberiség szellemi pályafutásának egy késői tartaléka ez. De ha már ma foglalkoztatja a tudományos világot a széntermelés kiapadásának csak évszázadokon túl aktuálissá való kérdése: nincs oka elzárkóznia az élet apró erőgyűjtéseinek és erőtakarékosságának felvetődő korai eszméje elől sem, ami egyes mozzanataiban már évtizedek alatt időszerűséget és mozgató erőt nyerhet.
Ha pedig a mindennapi élet erőgazdálkodását az egyes embert érdeklő vonatkozásban tekintjük, akkor a fent elmondottakat gyakorlati jótanácsok köntösébe bujtatva, mint az új életbölcselet normáit használhatjuk fel. Hiszen az adott életviszonyok között is tökéletesedés útján jár az az ember, aki minden pillanatban úr a saját figyelme irányulásai fölött; aki figyelmét akkor, annyiszor és olyan tevékenységre tudja fordítani, mint ahogy önmagának tudatos élettervezésben előírja; aki mozgásában és lélekzésében elérte azt a magasabb ritmust, mely a finomultabb idegrendszer létfeltétele; és aki taglejtésekben, szertartásos és beszédformulákban mindent levetkezett, ami nem illik többé a kialakulóban lévő életegység ökonómiás stílusához.
A felsőbbrendű ideált ugyan itt sem érhetjük el népszerű filozófiai tanítások módszerével: de eléri majd a jövő iskolája, ahol az életökonómia elvei már a lelki fejlődés kezdő szakaiban kimondják irányító szavukat.