Nyugat · / · 1927 · / · 1927. 10.szám · / · FÖLDI MIHÁLY: HALÁLFIAI
A sötétség regénye.
Miért élünk? Mi az értéke életünknek? Hogyan élnek az emberek, mi a sorsunk, mik az örömeink, mik a fájdalmaink, mi a jutalmunk? Mit érünk mint emberek mit érünk mint magyarok?
Ezek a kérdések itt nem elvont filozófiai kitérések. Babits Mihály nem ismeri itt a művészet játékát; az ő művészete most hivatás, felelet az élet hívó szavára; az ő művészete ezuttal szintézis és törvénykezés. Alig van kérdése embernek s magyarnak, amelyet ez a regény fel ne vetne s meg ne válaszolna.
A kérdések élesek, pontosak, a válaszok mind pesszimista színezetűek.
Lesújtó a magyar élet kritikája. Egyik oldalon a konzervatívok, akik ellenséget és anarchizmust látnak minden újban, minden haladásban; másik oldalon a fejlődők, a keresők, akik «Weltanschauungot» hajszolnak, posványnak szidják Magyarországot Kárpátoktól az Adriáig, ordítva követelik a politikai és társadalmi «átalakulást» s még a saját életükkel sem tudnak mit kezdeni, azt is elrontják, széttépik erkölcsi és anyagi válságokkal. Egyik oldalon a magyar önérzet, amely azonban álló vízben virágzik s mialatt félvállról nézi vagy szidja a svábot, a zsidót és egyéb idegent, észre sem veszi, hogy lekésett az idő vonatáról; a másik oldalon a magyar nagyotakarás, a nagyzási mánia, amely a világ urának képzeli el magát, de megfeledkezik a napi munkáról s arról, hogy a nagyság és az eredmény a kis dolgok elvégzésének titka. A magyarok elfelejtik felhasználni azt az anyagi és szellemi trágyát, melyet a magyar élethez az «idegenek» szolgáltatnak, az «idegenek» nem tudnak annyira asszimilálódni, hogy elfeledtessék másvoltukat. Mindenki «idegen-szagot» érez és senki sincs egészen otthon; aki meg otthon volna, elfeledte rendbehozni a portáját. A zsidó bankár ebben a regényben mintegy külön inycsiklandozó falatra, mintegy rejtélyesen vonzó exotikumra néz a keresztény nőre s ugyanakkor koldusalázattal kergeti a «keresztény zseni» dicsőségét; a keresztény Döme bácsi zsidószagot érez a jóindulatú pestiekben, akik gondozzák az öccsét s még a jóságukat is tolakodásnak tekinti. Idegenek, ellentétek, üres harci viták, vétkes elmaradások, késő dühök országát írja le Babits Magyarországban s csak akkor enyhül a kritikája, amikor a regény végén elénk ködlenek Erdély hegyei. A magyar kultúra, mely Pesten szegénynek és elmaradottnak tünt fel, Erdélyben erőt és nemességet jelent; Bethlen Gábor és Kemény Zsigmond földje ez, ahol hősünk római polgár a vad provincián. Itt Erdélyben fut csak nyugodtabb állomásokra a regény vonata. Arany János szelleme int a távolból. Most tűnnek csak elő magyar értékek a multból, jövőből, a föld mélyeiből; eddig vidéken csak a «kicsiségek poklának» voltunk rabjai, Pesten pedig a zűrzavar elbukó hősei. Ám alighogy megpillantjuk a vígasztaló Erdély hegyeit, már búcsúznunk is kell a regénytől; a pillanatnyi megnyugvás legfeljebb rezignációvá simítja a kétségbeesést.
A magyar vígasztalanságon túl reménytelennek látszik e regényben minden embernek az élete is. A világot, mint Cenci nénit, az erő és fájdalom hajtja: «fájó elégületlenség a világ árama». Az elismerés érdemjegyeit nyilt és szemérmetlen csalással kell megszerezni még a becsületeseknek is, a munka sikere pedig szomorú előrelépés, ha «nem lép velünk az asszonyi hiúság, ujjongása apróbb ugrásaival». Az emberek élete «gázolt sorsok» vonaglása, «antik fátumok talpa alatt, melyek ma sem kegyelmesebbek, mint Ibikusz idején». Két fekete kapu, a születés és halál néma nagy szája közt tántorog az ember, aki válságai közt kínlódva kérdi: miért is születünk? Élet és halál közt tántorgunk és szörnyű ostorcsapások esőznek hátunkra; a fájdalom és az unalom ostorai. Az élet talán a születéssel kezdődik s a halálban talán véget is ér; de akkor halunk-e meg vajjon, amikor koporsóba vagyunk? Babits regénye az élőkön kívül az élőhalottak regénye is; a betű sivatagában kiégett szívű lények vándorolnak, akik megadással és utolsó reménykedéssel várják a test kihülését. «Az életnek vége volt, de a halál még nagyon messze késett: s hogy lehet addig az időt eltölteni?» Az élőhalottak húsába az unalom vési sírfeliratát. Ellenséges világ sorakozik fel minden újszülött köré, aki már korán megtanulja a sztoikus rezignáció attitüdjét.... hasztalan! Az ellenséges világ áttöri ezt a védekezést is, hogy «mindent összekuszáljon». Az élet örömei nem a nagy érzések, hanem az apró bolondságok; ezek feledtetik el velünk «az élet szennyes mélyeit», ahol vonítva egy táborban csikorgatja fogát állat és ember: «apa és fiú, gyermek és bíró úr, mindannyian emberek vagyunk, azaz állatok is, lélekben nem szakadva el soha a Természet szennyes mélyeitől». Itt a mélyben lobognak az önzés vulkánjai, melyekből az élet hőfokát kapja meg minden lény; aki él, az önző: «Nelli önző volt, mint minden anyaszülte és minden anya is.» Az önzés vulkánjai égnek, lobognak, tüzelnek, szakadatlanul szállítják a csillapíthatatlan harc fűtőanyagát, az örök harcét, amelyben látószervekkel felszerelt vakok rabolják ki és ölik meg egymást, vakok, akik senkit, magukat sem ismerik s akik nagyon sokat beszélnek a jóságról, pedig «jót tenni talán csak az Isten tud, ki a vesékbe lát». Illedelmesen kellene viselnünk magunkat e borzalmas sorsban, ha az értelem szikrája fel-felcsillan bennünk; de ki tud uralkodni magán? Urai vagyunk-e magunknak? Imre apja a ravatalon fekszik s a fiú érzi, hogy sírnia illenék, de, s tán éppen ezért, amint ünnepélyesen levezették halott apjához, ki fekete szalónkabátjában sápadtan nyult el a gyertyák közt, valami oktalan nevetés erőltette, amit alig tudott visszafojtani s olyan érzés fogta el, mint néha a templomban, mise alatt, mikor arra kellett gondolnia, hogy mi lenne, ha hirtelen fölvetné magát a pad tetejére, s onnan egy ugrással a csillárra és lelógatná lábait a térdeplők feje fölött; vagy az oltár nagy arany angyalának nyakába kapaszkodna és vállára ülne?... Az örök harc fölött a fájdalom sápadt napja vigyorog.
Szenvednek, szenvednek, szenvednek ezek az emberek. Van, aki tud tűrni és elmenekül a rezignációba; van, aki fellázad és vérébe hull, vagy elzüllik. Sátordy Imre története egy gyengeakaratú fiatalember szenvedésének odisszeája: ijedelmes története a tört energiáknak, a zúzódott képességeknek, a kiszolgáltatott befolyásolhatóságnak, az öröklött, a szerzett és az elkerülhetetlen bűnöknek és fájdalmaknak. Flaubert írt egy education sentimentalet, Babits egy tragikusat, mely a nihilizmusban haldoklik; mennyit kell szenvedni ösztönöktől, vágyaktól, akarattól, gondolattól egy ilyen mai gyereknek s ifjúnak, míg belesóhajtja az éjszaka sötétjébe: minden mindegy!... . Hol van a gyerekek boldogsága, az ifjak nemessége, a lélek báránykáinak tisztasága? «Már nem imádkozott; közelebb volt valami átokhoz a kegyetlen és süket Isten ellen...» Az ifjúi álmok, ha a megvalósulás partjára érnek, elfulladnak a ködös lelkesedések és diabolikus szélhámosok sarában. «Elborult», olvassuk hosszabb-rövidebb küzdelem után e hősökről; valóban, ebben a regényben az élet az elborulások története. Elborulnak az erők, elhomályosul a tekintet, elhalnak a gondolataink is; «látásaink s gondolataink - írja egy kristályos mondatában Babits - elhalnak magukban, s kivált bizonyos X-eken túl csak a visszaverődés lobbantatja ki őket valami halálos fakultságból.» A rezignáció is sokszor önámitás s a szemlélődés is hitvány fegyver «az ellenséges világgal» szemben; nem vagyunk urai a gondolatnak sem s mire - hamarosan - kiégünk, halványan pislákol az emlékezés mécsese is; «az emlék különös kincstár, mely néha a gyémántot dobja ki és a szemetet gyűjti.» Az erős lélek is csak alázatos szolga a sors előtt s a középosztály fáradt utasa szédülten néz körül, ki végezheti el vajjon feladatát, «az époszt»: idegen, vagy paraszti apák szabadabb gyermekei...? - kérdi a felhők alatt, melyekben a nagy vihar villámai tartják hadgyakorlatukat. Urak és parasztok, gazdagok és szegények, műveltek és elmaradottak, csökönyösek és haladók fantasztikus tömegben ácsorognak, zajonganak a tragédia partján, ahol halálos dermedtségben várják a katasztrófát.
A pesszimizmusnak, sőt a nihilizmusnak teljesen új fogalmait és szavait teremti Babits Mihály ebben a regényben. A sötétségnek e monumentális világában a legsötétebb kérdések világítanak: létezik-e, amit senki se lát? Szavak és illuziók, vágyak és képzetek pozitívuma ez a világ, amelyben különös fontos szerepet játszanak azok, akik láthatatlanok. Milyen lenne az, - kérdi Sátordy Imre - ha sohasem született volna? Mi lenne akkor ez az egész világ? kert, ház, emberek? E pesszimista filozófusok bölcseletének «centrumában az eltünés fogalma áll», esztétikájukéban pedig a semmi. Fiatal gyerekek rájönnek e könyvben a halál ízére, «mely elválhatatlanul ott van az élet-íz mélyén s az egész életet magát hősivé avatja.» «Halálgépről» vizionálnak ezek a fiatalok, különös gépről, «halálgépről», vagy «halálkamráról», «mely a gyermekeket, ha bizonyos - mondjuk tizenötéves - életkort elértek, egyszerűen porrázúzza, hogy csak véres folt maradjon utánuk.» Vannak holtak, vannak halálraítéltek, vannak haldoklók; a halál-költészetnek, íme, itt van egy új szava: halálérzés. Nem a halálraítéltség érzése, hanem a halottságé, melyet élők éreznek: «de nem is csak hogy ő maga halott; halottak voltak mind, mind, Sóton, Gádoroson s most egyszerre kisértetiesen látta, hogy Gyula is halott, olyan halott, aki nem nyugszik bele a halálba, amelyben pedig nyugodni és csöndesen maradni illenék.» Ez a «halálérzés» nem borzalmas, nem súlyos szenvedés; ez már jó állapot; kimondva tán rémület, de csak rejtve a dolgok mögött, megnyugvást ad, mint a tompított fény a fátyol mögött. A halálnak sok fokozata van, de annyi stádiumát még aligha jegyezte fel regény, mint Babitsé. Mikor vagyunk halottak? Mikor érezzük a halál hidegét? Talán csak akkor, ha fölébredünk és élni akarunk. A feloszlás eljön előbb-utóbb; de aki nyugodtan hever s teszi azt, amit a többi halottak, nem érzi. A halálnál borzalmasabb, hogy a halottak nem akarnak nyugodtan és csöndesen megmaradni a koporsójukban. A halottak is félnek; félnek az utolsó ítélettől. «Mi lesz, ha a föld megindul és kidobja a biztos és kényelmes sírok lakóit?» Az élet valahol messze, megfoghatatlanul elkezdődött; részletekben meghalunk; s a halálban sem halunk meg, csak el vagyunk ítélve, halálra vagyunk ítélve, mindnyájan.
Ebben a dús halálköltészetben megszólal az alázatosság orgonája. Sátordy Imre fiatalságának egyetlen eredménye: «az alázatosság leckéje.» Hős vagy? Lázadozol? Boldog vagy, elégedetlen vagy, szenvedsz, élsz vagy halott vagy? Nézd:
Fogj kezedbe valami kicsiny állatot, macskát vagy apró kölyket, s szoritsd a fájásig, perverz óriás! a kis lény sírni fog és kapálózni; ideges harapások és a kétségbeesés visításai pattantják szét száját; kismancsai szenvedélyesen iparkodnak tovarúgni kegyetlen kezedet; egy kavargó vihar fekszik az öledben. Ne törődj kínjaival, szorítsd jobban és mindjobban: eljön egy pillanat, mikor egyszerre abbahagyja a védekezést; fáradt szemeit lehúnyja, szája megadón görbül a test felé, nyaka lecsuklik és álla elernyed; mi ez? Belefáradt a küzdelembe? Ó nem, csak megismerte annak teljes céltalanságát, megismerte a maga gyengeségét; megismerte az életet, megismerte a maga kis esze szerint az Istent, az óriást, akinek kezei közt vergődik és kapálózik ez az egész világ, minden kicsi állat egyedül; és hiába keresi egymást, mert senki sincs közel, senkihez sem lehet eljutni, mindenkinél közelebb van a rettenetes Kéz, a rettenetes Isten.
Babits Mihály, aki a halálköltészetnek új mélységeit éri el és új szavait teremti meg, ebben a regényben finom bölcseséggel megalkotja a megnyugvás kémiáját. «A drága elixirt, sok égő forrás és kegyetlen keverés gyermekét hideg helyre teszi az isteni vegyész, ahol még egy utolsó torturán kell átmennie, egy utolsó gyötrő ülepedésen, míg salakja a törékeny edényhez tapad s a nemes és keserű vegyületből a Megnyugvás Vize lesz.» Tiszta és változhatatlan nedv! Mert «minden emberi lélek nagy dolog, és nagy a küzdelem, míg, hiábavaló lázadozásait abbahagyva, eljut a végső megismerésig, hogy egyedül van és egyedül is marad.» Egyedül, egyedül, egyedül. Egyedül az élet hiábavalóságában, egyedül az egyedüllét evangéliumával. Ez a bölcseség, ez a sagesse a Babits-regényben; itt találkozik Schopenhauerrel és az aszkétizmussal. Heroikus kívülállás! Az önzetlen szem aszkétizmusa! Fenséges közöny és pártatlanság, melynek egy kémiai elem fajsúlya, egy virág színe vagy egy igető hangzása époly fontos, mint akármi más a világon, s egy ókori költő szerelme többet jelenthet, mint a körülötte áradó emberi keservek és ostobaságok! «Mit csináljon mátul? - kérdi a Babits-hős. - Üresen állt és kétségbeesve, a Kikerülhetetlen előtt, egyedül. Mi töltheti még be remegő napjait? Tanulmány? Olvasás? Praktikus cél nem sarkalván immár, szellemének büszke világa elhalaványult az Élet pokolfényében, mint ködfátyolkép, ha kigyujtják a lámpát. A Babits regénye a halál költészete, a pesszimizmus regénye.
...És itt talán le is zárhatnók tanulmányunknak ezt a fejezetét, ha az újabban divatos magyar esztétika nem kényszerítene tollunkra néhány megjegyzést. Lépten-nyomon olvashatjuk idősebb esztétikusok vagy egészen fiatal kritikusok írásaiban kicsinylő hangsúllyal ezeket a jelzőket: pesszimista... nihilizmus... dekadencia... Ha csak megállapító jellemzés, nem volna baj; de főként hangosan csoportosuló «fiatalok», akik t. i. fiataloknak nevezik magukat, de koruk szerint alig fiatalabbak egyéb írótársaiknál, azért vádolnak pesszimizmussal és nihilizmussal egyes írókat, hogy agresszivan és átlátszó célzattal csökkentsék e «pesszimista» írók értekét. Hát ez sajnálatos, szinte megdöbbentő zürzavar, s a filozófiában és esztétikában csak kissé járatos elme is kétkedve mered a mindenáron «alkotni, alkotni, alkotni» akaró támadókra, akiknek jóhiszeműségét, irodalmi becsületességét, kritikusi objektivitását kétségbe kell vonnia. Azok előtt, akik ezt a tanulmányt figyelmükre méltatják, fölösleges fejtegetni a pesszimizmus, a nihilizmus, a dekadencia lényegét; sok olvasó jobban tudja, mint sok mai új kritikus. De valami mély oka mégis csak van annak az egyszerű statisztikai ténynek, hogy a gondolkodók és írók fölényesen nagyobb része minden időkben a pesszimizmus álláspontjára helyezkedett a világgal szemben; még a vallások is, amelyek a túlvilág megváltását és az erkölcsi eszmék diadalát varázsolják elénk, siralomvölgyének hirdetik e földi életet, amellyel szemben csak a lemondó vagy erős pesszimizmusnak van helye. Igen, lemondó vagy erős pesszimizmus; mert pesszimizmus is sokféle van. A szanszáró és a nirvana lemondásától végtelen az út Schopenhauer és Nietzsche pesszimizmusáig s ha már Nietzschét emlegetik egyesek, éppen nála kell tudni azt, hogy van egy alkotó pesszimizmus, amely férfiasan és szentimentalizmus és hazugságok nélkül néz szembe az ember gyarlóságaival és szenvedéseivel, levonja belőlük az elkerülhetetlenül komor következtetéseket, de nem dobja el az ész, a hit, az erő lehetőségeit s becsülettel hirdeti: itt élned s halnod kell. Itt: ha ez a siralomvölgye is. Mindezen még talán lehet vitatkozni és végül is, senkinek, sem írónak, sem bölcselőnek, sem olvasónak, sem kritikusnak nem lehet megszabni, hogy ne legyen elragadtatva e világtól, vagy állandó extázisban hozsannát zengjen nagyszerű életünknek; mindenkinek joga van optimistának vagy pesszimistának lenni. De az ellen - már nem is a tájékozottság fegyvereivel, hanem egyszerűen a becsületesség jogán tiltakozni kell, hogy egyesek kizárják a pesszimizmust és nihilizmust az irodalmi alkotások területéről; az esztétika ép úgy magába öleli a jót mint a rosszat, a szépet mint a rútat, az optimizmust mint a pesszimizmust.
Babits regénye pesszimista alkotás; schopenhaueri pesszimizmus van benne és nietzschei keménység. Őszinteség, igazmondás. Komorság. Férfias szív, alkotó tehetség, tiszta ész számára felemelő erő. Egy költő monumentális pesszimizmusa.