Nyugat · / · 1927 · / · 1927. 10.szám · / · FÖLDI MIHÁLY: HALÁLFIAI
Annak az életnek a regénye, amelyből hiányzik a szeretet.
Sátordy Imre beszélget a zsidó Rosenberg-fiúval:
- Maga beszélt egyszer nekem az édesanyjáról; akkor én csodálkozva hallgattam: azon csodálkoztam, hogy valaki őszintén szerethet valakit. A mi familiánkban nem ismerik a szeretetet. Én sem szeretek senkit, még az anyámat sem. Nem, még az anyámat se, - ismételte. - Mi az anyámmal egy fölösleges szót sem szólunk egymáshoz soha. De nem szeretek én mást se, senkit: egyetlen emberi érzés nincs énbennem! Az én életem puszta és üres.
Imre anyjáról egy válságos órában ezt mondja az író:
- Óh, borzasztó sivárságot érzett, fagyasztó hiányát a szívnek, szeretetnek, amelyre sohasem volt ilyen nagy szüksége! És késő bánattal, önszemrehányással gondolt kisfiára, akit eleresztett magától anélkül, hogy egy fesztelen gyöngéd szót, hogy egy igazi csókot váltott volna vele.
Ez a rengeteg ember ebben a hatalmas regényben szeretet nélkül él. Pedig rokonok, férjek és feleségek, szülők és gyermekek, barátok és magyarok élnek benne.
És mennyi asszony! Mennyi leány! Ők sem tudnak szeretni, vagy nem tudják megmutatni szeretetüket. Nelli egyszerre csak riadtan kérdi: igaz volna, hogy nem szereti az urát? Az ura, Sátordy Mihály ugyanúgy hirtelen a feleségére néz s eszébe jut: az ő szemében Nelli mindig az a gyerek, akit Cenci néni átadott neki szigorú intelemmel; Nellinek semmi köze a nagyok ügyeihez. Erzsi nagyjából még olyan, hogy szerelmes az urába, Hintáss Gyulába, de amikor érzi, hogy az megkívánta Nellit, szinte felajánlja barátnőjének a férjét, a végzet elkerülhetetlenségével. Ezért van az talán, hogy egyesek oly sokat beszélnek, valósággal szavalnak e regényben a szeretetről is, a szerelemről is. A szerelem olykor itt a szónoklatok legkínálkozóbb tárgya, mely alkalmat ad Hintáss Gyulának a legszörnyűbb, leggroteszkebb, nagyszájú vallomásokra. A heroikus szerelmek, a romantikus érzések elgondolására sok szót használnak el e regény emberei; ábrándozik a mély érzésekről Nelli, szónokol róla Hintáss Gyula, de a szó többnyire előbb születik az érzésnél s például «Gyula fejében csak két perccel előbb villant meg heroikus szerelmének gondolata s csupán a szónoki hatás kedvéért alkalmazta». Mondja pedig ezt az író akkor, amikor három ember sorsa éppen e szerelem miatt döntő fordulathoz ért. Van tehetsége az észnek, van zsenije a szívnek. Ismerik az érzés hőseit, gondolkodnak s beszélnek róluk, finoman, sőt ékesszólóan, megkülömböztetve az ész Napoleonjait az érzés Napoleonjaitól; de belőlük hiányzik.
Nemcsak a szeretet, hanem az igazi szenvedély is. Ahol megnyitják életüket a szenvedély előtt, ott csak az érzés pusztításait láthatjuk. Képzelgés és véletlenek után Nelli végül egyedül marad rablólovagjával és a szenvedéllyel; elterül kimerülten és akarattalanul. Mi a szokás ilyenkor? tépelődik és erőtlenül hagyja, hogy a lángok felégessék multját, férjének, gyermekének szentképeit, mindent... A szerelem: váltó, határidő nélkül. Az érzés: végrehajtó, aki előtt ki kell tárnunk életünk szekrényeit. A végrehajtó könyörtelen, a végrehajtó kiüríti a szekrényeket s meghagyja emlékül a rezignációt. Amikor az elkábult asszony végül belehull a férfi karjaiba, eszébe jut: az élet nem azt adja szeretnünk, akit szeretnénk szeretni; az élet kirendeli szeretetünket: sok mindenről le kell mondani és sok mindent elfogadni. A szerelem gyönyörei ebben a regényben: a bűn és vezeklés gyönyörei. És a vígasztalása, hogy a bűnt is el kell fogadni, mint egy fajta vezeklést.
A szerelmes asszony régi, fakult regényekből keresi össze a szenvedély emlékeit. Kit is szeret tulajdonképen? A férjét? Akitől elszakadt? Vagy Gyulát, aki magával ragadta s akinél ellenszenvesebbet és idegenebbet elképzelni sem tudott? Talán senkit sem. S amikor elkövetkezik a mámor órája, rémülten néz körül: hát ilyen különös és sivár és penitencia-szerű minden? A szenvedélyek rombolásában és sivárságában Judás-csókok csattannak el s a kiraboltak fájó letargiával kérdik: ez hát a szerelem?
Ezeket az embereket, akik szeretet és szenvedély nélkül élnek, szörnyű kapcsok fogják össze. Az asszony irtózik a férfijétől s mégis alig várja érkezését. Úgy látszott, hogy szereti a férjét; s a férj egy napon gyűlölt alakká tud válni, aki útját állja a fölszabadítónak. Férfiak és asszonyok élnek itt «szerelemben» és házasságban s még jó, hogy néha csak idegenül merednek egymásra; «szűk és naiv kis asszonyeszében - mondja az író - egyszerre felmerült a férfiak egészen különös ostobasága és vaksága.» Ezek azok a percek, amelyekben a szerető férj ellenséggé, az ellenséges szerető baráttá és testvérré válik, hogy kövessék azok a percek, amelyekben a szerető az életük hóhérjává s az elhagyott férj szürke nosztalgiává váljék; s ezek a percek nem kerülik el e regény asszonyait.
De vannak más kapcsok is. Vannak anyák és apák, vannak fiak és leányok.
Az anyai érzés... Mikor szereti gyermekét az anya? Ebben a regényben az anyai érzés is problematikus. Nellit «mint egy forradalmi érzés» rohanja meg egy alkalommal kisfiának a szeretete. Nem valami misztikus, lényeges, mindig jelenvaló érzéssel, hanem váratlan támadással. «Ó kis bogaram! - s Nellit egyszerre oly erővel rohanta meg az anyai érzés... mint még talán soha; valami új, forradalmi érzés ez is, mert még soha ilyen testi módon nem merte ezt érezni s elképzelni.» Van a regényben egy tragikus, igazi Anya is, Cenci; de a többi asszonynak anyai tehetsége sincs. Testileg érzik az anyaságot, hangulatok, a vér áramlása szerint, s a gyerekek is az anyjukat. «Anyiszag», - mondják megdöbbentő erővel, mikor az eltünt anya «szaga» megcsapja orrukat a kinyitott szekrényből. A gyerekben a férfi él s ezek az asszonyok akkor szeretik gyereküket, ha a gyerekek apját szeretik; ha szerelmük gyűlöletre fordul, amiből mindig egy billenő lépés választja el őket, gyűlölettel tudnak nézni a felesleges gyerekre is. «Filokszera-gyerek», mondják Nelli szerelmi gyerekére, megint szörnyű erővel. Az elhagyott asszony pedig, aki, tajtékzik «a hűtlen és léha férfiú-nem ellen s azon nők ellen is, akik behódolnak a férfiú-csábnak», álmodozva pihen meg a férfi nélkül való szülés elképzelésében. «Ó, ha szerelmetlen s ölelést nem ismerve hajtanánk ágakat, mint a virágok!» Gyűlölt titokká válik a szerelem és a születés; piszokká, förtelemmé, csalódássá. «Mindnyájan elrothadunk! - kiált fel az elhagyott asszony leánya. - És hogyan születtünk! óh, jobb lett volna sohasem születni.!»
Sötét kép bontakozik ki a regény során az apák és fiúk viszonyáról is. Az az animális szeretet, amelyet a szülők a meleg kis gyerektest iránt éreznek, fokról-fokra bizonytalanabbá kopik a gyerekek növekedésével s teljesen el is vész a szülők szétszakadásával. «Az én leányaim jól tudják már, mily gazember az apjuk», - mondja Erzsi asszony, rövid szentenciában rajzolva meg e regény tragikus apáinak portréját. Hintáss Gyula úgyszólván a vásárra viszi Noémi lányát, Sátordy Mihály pedig eltávozott feleségére pazarolt szeretetét Imre fia számára akarja megmenteni. Tragikus vállalkozás! A férfi, aki mint férj nem tudott megtartani egy asszonyt, csődbe jut az apa szerepében is. Babits az apai érzést sem látja tisztának. A magára maradt Sátordy hosszú, egyre hosszabb sétákra viszi kisfiát: «ezek voltak a legnagyobb biztonság órái számára». Ám a gyerek csakhamar megérzi, amit az író mond ezekről a sétákról: «a kis fiú nem is sejtette, hogy tulajdonkép nem ő fogózik az api kezébe, hanem api fogózik kétségbeesetten az övébe». Nincs itt, ebben a regényben szeretet a szeretetért, szeretet azért, akit szeretünk; az anya a férfit keresi a gyerekében, a férfit szereti vagy gyűlöli benne, az apa az asszonyt imádja vagy felejti el a gyerekében. Fájdalmas érzése ez Babitsnak, aki a szív minden vágyával, az értelem minden élességével kutatja, hajszolja a tiszta érzéseket, mint a kisérletező a tiszta fajokat. Hát akkor sem tiszta a férfi, az apa, ha neveli, oktatja a fiát, ha pedagógusa, aki csiráztatja értelmét, fogékonnyá teszi lelkét, képessé az élet megértésére és élvezésére? Nem, akkor sem. «Az ókori pedagógusok - magyarázza - szerelmesek voltak, s a pedagógia lényegében van valami a szerelemből, mely élvez s termékenyít.» A férfi, aki elvesztette asszonyát, a fiához menekül. És Sátordy Mihály «addig nézett e rejtett fátyolú fiókszemekbe, míg zavar fogta el. Bizonyos, hogy a színes fényben máris titkok úsznak.» Az apa titka zavart és feszélyt kelt s az apai fölény, ami titkot palástol, eltávolítja a gyereket. A fiú, aki az apjára van utalva, az apa, aki szerelmét temeti a fiába, egyre messzebb vonul egymástól, míg egy napon a felnőtt férfi remegve néz a sápadt gyerekre: micsoda gondolat lehet a szemek mögött, amit a kisfiú nem ő tőle tanult, nem ő tőle kapott? Titok az apában, titok a fiúban, titok a nevelőben és a tanítványban; a legközelebbi vérrokonok elidegenednek egymástól. Nincs semmi külső ok, sem «pozitívum», ami ezt a folyamatot megindítaná és hajtaná; Babits regényírói képességeinek éppen az a mesteri ereje, hogy ezt a rejtélyes és finom változást megfoghatatlan hangulataiban érzékeltetni tudja. Mi hajtja e szerencsétleneket a magány felé? Hiszen az ember nem született magányosságra; szereti, vagy Babitsnál: szeretné szeretni a szeretetet, a szerelmet, az asszonyt vagy férfit, a barátot, a gyereket, a rokont, az életet; s még talán úgy is igaz, ahogy Babits írja egy helyen: «ami az asszony testének a tükör, az talán a férfilélek számára egy másik lélek, melybe magát vetítheti: örök narcizmus». Babits regényének szinte valamennyi embere a lelke mélyén vagy túltengően narcista; önimádók ezek a boldogtalanok, akik megkísérlik, hogy imádják magukat más valakiben, de hosszabb-rövidebb, többnyire fájdalmas próbálkozás után kihullanak a mesterséges, lombikban tenyésztett vegyületből, hogy feltartózhatatlanul a magány, a kínzó, tépelődő, sóvárgó egyedüllét sötét csillagára zuhanjanak. Egy ideig még egymás mellett ülhetnek apák és fiak, férfiak és asszonyok, de a zongorás vagy sötét szobában hasztalan nyujtogatják egymás felé kezüket; nem érik el egymást. Visszavonhatatlanul magányosak, távol mindenkitől s még távolabb szívükben magától a szeretettől. Noha csupa nagy szeretetről és önfeláldozásról álmodoznak, igazában nem szeretnek senkit.
Babits Mihály regénye a világból, a közösségből, a szeretetből való kiszakadások regénye; az elidegenedés, a magányosság regénye; a szeretet nélkül élő emberek regénye. Babits regénye az elmulasztott szerelmek, az elmulasztott életek regénye.