Nyugat · / · 1927 · / · 1927. 9.szám · / · FILM-FIGYELŐ · / · HEVESY IVÁN: ELISABETH BERGNER
Harmadik filmjében, a «Szerelem»-ben Elisabeth Bergner elérkezett művészete felülmulhatatlan teljességéig. Szerepében egyesíti a legnagyobb tragikai erőt a legszubtilisebb finomságokkal. Játszási eszközeiben tovább súlyosulnak és differenciálódnak az eddigiek. Figurájában együtt van a vad és vak szerelmi harcot vívó asszony, a fölénnyel támadó, szenvedve védekező bestia, benne minden jóság és minden gonoszság és az édes, csodálkozó gyermek.
A «Szerelem» a nagy drámai feszültségeknek a filmje és éppenúgy a szenzációkká fütött semmiségek filmje is. Tovább fejlesztve és megsokszorozva kapjuk meg mindazt, amit előbb a «Nyú»-ban és a «Flórenci hegedűs»-ben éltünk át. Az érték szempontjából nincs különbség, a film gazdagsága pedig egyenesen bámulatos: nincs egyetlen üres folt, nincs egyetlen kép, amely telítve nem volna életkoncentrációval. A semmiségek nem kevésbé, mint a nagy jelenetek. Nehezen tudnánk eldönteni, hogy mi hat mélyebben és megragadóbban: a lélek szenvedélyes harcai, vagy amikor Bergner unott társalgás közben felvesz az asztalkáról egy bonbonniert, nőies és gyermeteg, friss és játékos mozdulattal bekap egy cukrot, majd a dobozt a férfi felé nyújtja, kínálva a legraffináltabb és legkedvesebb kokettéria mozdulatával.
Finomságban mindent felülmúl ebben a szerepében Bergner, amit valaha filmen produkáltak. Bálon van, tettetett közönnyel jár-kel, társalog, de minden idegével várja a férfit, akit megalázott s akit oly mélységesen szeret. Megáll a vendégek csoportozatában és egyszerre furcsa ideges remegések futnak keresztül biedermeyer-kosztümös virág-alakján, kimondhatatlan nyugtalanságok. Hirtelen ellenállhatatlan erő kényszeríti hátrafordulni: mögötte áll a férfi, akit várt. Most jött, az alig észrevehető hátrálás, felhúzott váll, hegyes könyök, a széttárt legyezőt öntudatlan reflexszel mint védő pajzsot tartja maga elé, kezét magasan emelve nyújtja csókra. És e kézmozdulat már fele úton megváltozik, védekezésből provokálásba vagy talán felbátorodott bizalomba megy át.
Másutt a férfi lehúnyatja vele szemét, hogy ne lássa, merre fogja vezetni. Közel hajol arcához, gondosan vizsgálja: nem csal-e, le vannak elég szorosan zárva a pillák. E mozdulat közben a férfi ajkai közel haladnak ajkaihoz, ő mint mágnest érzi meg ezt és minden meggyötörtségében, megaláztatásában is a csókotvárás leheletszerűen finom vonaglása rándul meg ajkának vonalában.
A «Szerelem»-ben is a legkülönbözőbb variációban találkozunk Bergner kedvelt kifejezési eszközeivel, amikor a fájdalmaktól megmarkolt, megbénult lélek pillanatnyi megállását, mélységes szórakozottságát a banális mozdulat reflexe jelzi. Órákhosszat várakozik szerelmesére, a visszatérés nagy pillanatára. Kocsirobogást hall, izgalommal rohan az ablakhoz. Semmi, csak egy üres kocsi hajtott el a kapu előtt. Tompa szomorúsággal mered maga elé, ujjacskái az ablak csipkefüggönyét kaparásszák. Vagy a film vége felé, a sorsdöntő randevun: a lemondás és elhatározás végzetes pillanatában, nagy elhagyottságában remegve lapul a kapu kőfalához és lelkének vigasztalan csendjében körmei a vakolat szemcséivel bibelődnek.
Példák ezek csak, szinte találomra kikapva a film motívumainak hatalmas és tarka bokrétájából. Tanúbizonyságai Bergner játékművészetének és az igazi filmszerű filmjátékstílus diadalának, amelynek nem sejtett magasságait hozta a «Szerelem», a szerelemnek és szenvedésnek, harcnak és megadásnak, életnek és lemondásnak nagyszerű remekműve, az Aranyláz, Utolsó ember, Varieté és Flórenci hegedűs óta a legszebb és legnemesebb filmalkotás.
Újra kell mondanunk: nehéz Bergnerről nem szerelmi vallomást írni! De a kritikusi elfogódottságot mindenki meg fogja érteni, aki csak egy Bergner-filmet is végignéz. Meg fogja érezni, hogy több az, amit kap, mint a művészet öröme: az élet fájdalmas és boldog teljessége ragyog fel előtte minden pompájában.
És ha férfi, még valami: lelkében marad egy nő alakja, aki több mint női ideál: a nőiség szépségének teljessége. Teljesség és tisztaság. Az az egy, akiért megbocsátunk az egész mai Szodomának.