Nyugat · / · 1927 · / · 1927. 9.szám · / · SZINHÁZI FIGYELŐ
A Galsworthy-dráma a Dumas-Sardou-Augier-féle francia társadalmi dráma harmadik generációjához tartozik s megvan benne az a finomabb, de egyúttal véznább konstitució, amely a harmadik nemzedéket az elsőtől meg szokta különböztetni. Egy jól kihegyezett társadalmi kérdést lehetőleg világos fogalmazásban, minden ponton hiánytalanúl megvilágított s éles ellentétek borotvaélén járó cselekménybe foglalni, úgy, hogy az egyre fokozódóan izgalmas helyzetekből határozott állásfoglalás kerüljön ki a fölvetett kérdés egy adott megoldása mellett s a néző rokonszenve is ebbe az irányba téríttessék, ez ennek a drámának a műfaji elve. Ehhez természetesen az kell, hogy az egész anyag a szerkesztésben megfelelő módon ki legyen preparálva a demonstrálás céljaira: azok az elemei legyenek kiemelve, amelyek az előre megfontolt tendencia szolgálatára alkalmasak, viszont azok az elemek, melyek ennek elhomályosítására vagy gyengítésére valók, lehetőleg teljesen háttérbe kell hogy szoruljanak. Ez a dráma tehát természeténél fogva inkább valami egyoldalú klinikai preparátumát adja az igazságnak, mint magát a minden oldalú reális életet. Egy dologban azonban Galsworthy tartalmilag módosítja a műfajt: míg előtte a társadalmi dráma az öntudatra és uralomra jutott középosztály saját belső erkölcsi kérdéseihez szólt hozzá s megmaradt ennek az osztálynak a körén belül, tehát valójában társasági dráma volt, addig Galsworthy szociális drámát csinál belőle, belevonja az alsóbb társadalmi osztályokat, a súrlódást a kétféle osztály kétféle helyzete és kétféle erkölcse között hozza létre, a tendencia pedig a társadalmi igazságtalanság valamely jelensége felé hegyeződik ki.
Az ezüst kazetta (Silver-box) gondosan kihegyezett tendenciája megmutatni azt, hogy a törvényelőtti egyenlőség elve csak fikció, a tartalommal önmagát megcáfoló forma, mert azonos bűncselekmények elkövetése esetén a szegény, tudatlan és csak önmagára támaszkodni tudó ember óriási hátrányban van a vagyon és tudás dús segédeszközeivel rendelkező gazdaggal szemben. Amiért a szegény ember börtönbe kerül, az, ha gazdag ember követte el, csendesen eltussolódik. Az eset, amelyen ez a tétel demonstrálva van: a nagytekintélyű liberális képviselő léha, haszontalan fia részeg állapotában ellopja az utcalány retiküljét a pénztárcájával együtt. A munkanélküli, nyomorgó kocsis, aki a részeg úrfinak segített kinyitni a kaput s akit ez jutalmúl beinvitál a házba, a fiatalember biztatására leissza magát és részeg állapotában zsebrevágja a földön heverő pénztárcát - az utcalánytól ellopott pénztárcát - és egy ezüst cigarettadobozt. Már most a liberális ifjú, az apja, meg ügyvédjük úgy forgatják a dolgot, hogy a bíróság előtt az ellopott pénztárca ügye tárgyalás alá se kerül, a kocsisra ellenben a legnagyobb bajok szakadnak. Az ezüst kazetta ellopásával a feleségét gyanusítják meg, aki a képviselőéknél takarítónő, a detektív éppen abban a pillanatban lép be nyomorúságos lakásukba, mikor az asszony megtalálja a kazettát és vissza akarja vinni a gazdájának. A detektív le akarja tartóztatni az asszonyt, a kocsis magára vállalja a bűnt, felesége védelmében dulakodásba kezd a detektívvel, a berohanó rendőrök lefülelik s most már a lopás és a hatóság elleni erőszak kettős bűnével vádolva áll a bíróság elé. Indulatos védekezésével, mely azért ügyetlen, mert a vele történő igazságtalanság miatti felháborodástól indulatos, csak rontja a maga helyzetét s a végén egy hónapi fogházat kap. Azt mondják erre, hogy túlságosan kipreparált eset, nem általánosítható, mert csak a Galsworthy által konstruált különleges körülmények közt képzelhető el. Csakhogy ez így van minden tendenciával telített írásművel. S mint tendenciózus mű, Galsworthy e drámája hazájában rendkívüli sikert aratott a szinpadon kívül is: hatása erőteljes lökést adott egy szociálisabb törvénykezési reform végrehajtására. Az angol hatóságok ugyanis nem tiltották be a darabot a bíróság elleni izgatás vádja miatt és nem büntették meg a szerzőt, hanem megszívlelték a drámában adott figyelmeztetést. Galsworthy fiatal korában mint ügyvéd kezdte s ebben a művében mint a szegények ügyvédje ért el hatalmas eredményt. A dolog tehát mégsem lehet olyan mondvacsinált, ahogy némelyek hitték.
Galsworthy felfogásának alapja a különböző társadalmi osztályból származó különböző erkölcs. A gazdag emberek elszörnyűlködnek a szegények erkölcstelensége miatt, holott az ő erkölcsi fölényük csak abban van, hogy nem kerülnek sem abba a kényszerhelyzetbe, sem abba a kísértésbe, hogy bizonyos bűnöket elkövessenek. A gőgös és finnyás képviselőné elszörnyed, hogy a takarítónénak már esküvője előtt gyermekei voltak, felháborodik a káromkodáson és nem érti, hogy miért hazudnak a szegény emberek. «Mikor olyan könnyű nem hazudni, - nekem legalább az» - mondja. Mikor azonban az a veszély fenyeget, hogy a fiát becsukják, ő vezényli a hazugságot, ő parancsol rá a fiúra, hogy valljon hamisan a bíróság előtt. Szóval minősített hazugságot követ el a legelső alkalommal, mikor az érdeke úgy kívánja. Nem az emberek jobbak vagy rosszabbak, hanem a társadalmi helyzetük. Vagyis minden társadalmi osztály erkölcse élethelyzetéből fakad. Amit a gazdagok a maguk gőgjében erkölcsi fölénynek képzelnek, az nem egyéb, mint konvenció, mely azonnal széttörik, amint beleütközik az érdekbe. Nem különb emberek ők, csak szerencsésebbek. Ennek demonstrálására tagadhatatlanúl bizonyos mértékig szélső eszközöket használ a szerző, a szegényeket szimpátiával, de reális típusokban jeleníti meg, a gazdagokat karikírozva. De közben megcsinál két irodalmilag is finom dolgot. Az egyik a proletárasszony örök passzív martiriuma, mely pompás reliefet kap a képviselőné párhuzamos alakjának nevetséges és alaptalan önteltségében. A másik a liberális képviselő lelkifurdalása, mert ő tisztán látja a dologban rejlő igazságtalanságot, a saját cselekvésének hitványságát, de a családi érdek és társadalmi pozició kényszere legyűri jobb meggyőződését. Ebben kitünően tükröződik a gazdag osztályok úgynevezett szociális érzékének halványsága. Szinpadilag is nagyon hálás két trouvaille ez, mert alkalmat ad két kitünő szinészi jellemábrázolásra. A Vígszinház előadása ezt az alkalmat ki is használja. A proletárasszony szerepében Varsányi Irén ideálisan old meg egy gyönyörű feladatot. Szava kevés van, az ilyenfajta proletár-asszonyok nem tudnak sokat beszélni, de minden szava szerencsésen van a szájába adva s a művésznő minden szóba beleadja azt az érzelmi rezonanciát, mely egy nyomorból, munkából, szenvedésből összeállott életre nyit perspektívát. Némajátéka pedig, mely a szerep túlnyomó része, csodálatosan igaz. Amint belép vásott, de tiszta ruhájában, tüzet rak, takarít, - már megvan az alak. S mikor a kazetta felől tudakozódnak nála s észreveszi, hogy gyanú alatt áll, olyan alázatos, és mégis nyílt és ártatlan arckifejezéssel, olyan egyszerűen és meggyőzően mondja: «én nem tudom, hova lett a kazetta», - hogy ez már több a szinjátszásnál, ez egy léleknek a kisugárzása. S amint a továbbiakban figyelem, mikor otthon krumplit hámoz, mikor a kazettát megtalálja, mikor a detektívvel áll szemben, mikor a bíróság előtt áll, nem tudok szabadulni attól az érzéstől, hogy ezekben a pillanatokban a művésznő nem önmagának érzi magát, hanem Johnesnénak, a londoni szegény asszonynak, hogy emberi lénye feloldódott a szinjátékban. Ez a szinjátszás legmagasabb csúcsa, - boldog, aki tanúja lehetett. Nem hiszem, hogy volna még egy szinésznő, aki ezt ilyen egyszerű eszközökkel, magával a szinészi beleélés erejével megtudná csinálni. A Góth Sándornak jutott feladat sokkal könnyebb; erős szinészi intelligenciát kíván és a kifejező eszközök feletti biztos uralmat. Góth az alakot a régi Punch-képekre emlékeztető pontos, éles vonalakkal rajzolja ki, ezekbe diszkréten illeszti bele a belső izgalomból jövő töréseket. Szinészmunka, de jó szinészmunka. Általában kitünő az előadás. Van disztingvált tónusa, a darab minden hatása érvényesül, elkerülik a veszedelmeket, különösen a proletárszerepekben fenyegető veszedelmét a larmoyáns játéknak. Somlay hiánytalan karakterképet csinál a kocsis alakjából; különösen jó, ahogy éreztetni tudja a szegény ember küzködését a beszédbeli kifejezés nehézségeivel. Góthné megy legmesszebb a karikatúrában, nem mondhatni, hogy a szerző intencióinak ellenére s mindig vonalban marad. Egyszerűbb feladatot old meg sikerrel Rajnai Gábor s az epizódszereplők közül Szerémy tünik ki. A harmadik felvonás bírósági jelenete nagyon jól van rendezve, különösen a bírói emelvény környéke hat erősen - az ember érzi benne a hivatalos gépezet lélektelen rutinját. Gárdonyi, a bíró, folyton éreztetni tudja minden hivatalos szárazsága és formalizmusa mögött a jó embert, aki törvényt hajt végre, melyhez lelkileg nincs köze.
Némi avult ízt érzünk a darabon, ezt nem lehet tagadni. Nem azért, mert tizenöt év előtti mű, nem is a tendenciája miatt; ugyanazt az avult ízt érezni Ibsen társadalmi drámáin is. Nem a mű avultsága ez, hanem a műfajé. A társadalmi drámának ez a formája a 19. század gyermeke s ma már többé-kevésbé arterioszklerózisba esett. Ma valami mást várunk a drámától, mint aktuális társadalmi vagy szociális problémák feszegetését. Hogy mit, azt magunk se tudjuk, arra a feleletet a drámaíróknak kellene megadni. De a felelet késik. Pedig a dráma és a szinpad jövője függ tőle.