Nyugat · / · 1927 · / · 1927. 9.szám
Csinos kis kabát volt a gavallér kabátja, jóllehet komor feketéből zöldes árnylatokba vidult már s a kézelőknél gondos szálak óvták széthulló integritását. Viszont el lehetett róla mondani, amit Béranger mondott el az övéről, hogy gomblyukát nem díszítette kitüntetés, de nem is kellett nagyurak előszobáiban szégyenkeznie. Szabad és derűs kabát volt ez a kabát, könnyű és szellős, méltó az enyhe májushoz, amikor napvilágot látott, mint merész és hű szövegezése a gavallér divatálmainak.
Elviselhetetlen és elnyűhetetlen szépségek ríttak le nemes anyagáról, elmult dicsőség gondtalan korszakát sugározva, ragyogó napokat, diadalmenetet a déli korzón, amikor könnyű szélben lengő szárnyai fölverték a sétáló budai polgárok haragos ítéletét. Ha nem is védett a késő ősz hűvös fuvalma ellen, hát annyi baj legyen, annál több meleget gyüjtött össze az asszonyszemek sugarából a gavallér ifjú szíve fölé.
És hiába gúnyolták ádáz jelszavakkal: «no lám a gróf», a gavallér mégis az első gavallér volt Budán, akit a pesti parton is kedvesen simogattak meg szőke és barna arcok alatt, piros mosolyok. Ó ez a kabát a kabátok kabátja volt, örök és elviselhetetlen darab, mely végigkísér az életen, valóságos napló, nagy és kis történetek írva fáradt ráncaiba, gyönyörű és kimeríthetetlen emlékezés.
A gavallérnak nem egy alkalma lett volna megválni tőle, de ezt nem tette, bár senkisem állíthatta róla, hogy állhatatos természet volt. Hiszen fütyörészve hagyta el a kis kertes házát Tabán hegyoldalán, az intarziás bútorokat, sok porcellánt, képet, csecsebecsét, fringiákat, puskákat, vörös frakkot és mindent, amit a tárgyi világból övének mondhatott, mindig vidáman és fütyörészve, mert az úr mindenkor úr legyen s csak akkor pirosodtak ki kissé könnyek alatt a szemei, amikor Terezina néni is magára hagyta s örök otthont bérelt a farkasréti sírkert bús fűzfái alatt.
Akkor már öreg fiú volt s egyebe sem maradt, mint a penészeshátú kutyabőr, mely anno 1530-ban adatott ki Ferdinandus király akaratából meg a kabát, a hű barát, aki átélte az összes válópöröket, volt tanu és vádlott, de mindig hű maradt s amikor ketten, hajlott háttal együtt bandukoltak hűvös este a várkert alatt s a régi meleg pillantások is sajnálkozóvá hűvösödtek fölöttük, az öreg kabát melegen ölelte át a gavallér fázós csontjait.
És semmit sem veszített régi dicsőségéből, mert a gavallér olyan büszkén viselte, mint őseinek címerét s hiába szédítettek a korzón divatosabb utódok: a gavallér kabátjának multja volt.
Ez a kabát lógott most is a fogason, szemben a gavallérral, aki monoklija felől elmélyedve vizsgálta az étlapot s halkan, csak a válla fölött dobta át a lakoma vezényszavait a pincér felé, aki figyelmesen kapott el minden szót s helyeslően ismételte:
- Igen, consommé "ŕ la jardinier. Kaviár, kitünő orsovai kaviárunk van. Saumon szósszal és tartárral. Talán egy szép poularde, kompóttal? Parfait. Ajánlhatom rummal, "ŕ la prince de Monaco. És ugyebár sajt és gyümölcs? Az ital, méltóságos uram? - kérdezte a pincér előkelő és mégis barátságos módon s azzal a megelégedéssel, ami mindig eltöltötte, ha az étlap fölötti eszmecserében igazi szakértő, vérbeli gourmand előtt bontakozhatott ki a tudása.
- Először is Old Sherry - rendelkezett a gavallér -, aztán Haute Sauterne. És a pezsgő? Legyen Veuve Cliquot.
- Parancsára - bólintott a pincér egész a melléig, aztán előkelően elsietett.
- Ó mademoiselle - mondotta a gavallér felcsillanó szemekkel az első pohár után -, ezt a kegyed egészségére ürítettem. Megvallom, szeretem az Old Sherryt és higyje el nekem, ez az igazi. Íze hasonló a csókos női szájhoz s a mámorában nincsen semmi frivol bánat. Puha felhőkbe von, lágyan száll felfelé és pásztordalt hoz a messziből. A szükkeblű lelkeket napfénybe önti és szavakat hoz a fáradt hallgatásba. No lássa hát, nevessen maga is felém, a szép élet titka a bánat, amit vidáman él az ember... Ha megengedi, ezt a poharat megismétlem, de csak azért, hogy az ön egészségére üríthessem, kedves mademoiselle.
A demoiselle mosolyogva bólintott rá:
- De vigyázzon, mert még meg fog ártani.
A gavallér halkan fölnevetett és szürke szemei csillogva merültek el, időn és távolságon át, a messzibe.
- Ugyan mi árthat énnekem? Aki elébe áll mindig a bajnak, annak csak torna az, ha egyszer a baj is rátalál. Csak nem félt egy kis pohárka bortól, kedves mademoiselle? Valóban szép, de igazán fölösleges. Én már úgy születtem a veszélyekkel együtt s nagy óceánon bolyongó hajóhoz hasonló az életem. Ha elmondanám, hogy mi mindent láttam és mennyi mindent éltem át...
- És miért nem mondja el? - kérdezte a demoiselle.
- Szép volt, nagyon szép - merengett a gavallér. - Bizony, amikor még barátom volt az azóvi herceg s a kaukázusi erdőrengetegben tigrisekre, párducokra vadásztunk hónapokon át. Gyönyörű volt, fölséges életveszedelmek közben örökkön nyomunkban taposott a halál.
- A halál! - ismételte szörnyülködve a demoiselle s a gavallér hanyag hidegvérrel bólintott rá.
És miért ne tette volna? Hadd ébredjen kevély gőggel, síri álmából az azóvi herceg, azelőtt Andorka bácsi, nyugalmazott királyi erdész, aki hajdanában, vasárnap délutánokon, ha nem is párducok és tigrisek, de annál több nyúl és fogoly nyugalmát verte fel a gavallérral együtt a budai szántókon.
- És ha meguntuk, Moszkvába száguldottunk, heteken át, csikorgó havon, embernemlakta sivatagokon csilingelt át a trojkánk és vonító farkasok ügettek utánunk. Semmi se volt. A cári bálon már úgy lejtettem a mazurkát, mint egy puha szeladon.
- Milyen régen lehetett.
- Bizony régen. A cár atyuska abban az időben lépett trónra s Márja Nikolajevna nagyhercegnő volt a legszebb asszony az egész udvarban. Sohase feledem el azt az estét, amikor fehér bundák közt, mint egy kis medve, a lakásomba toppant. Csak Kievnél értek utól. Nekem sikerült megszöknöm, de őt szegénykét visszahurcolták. Akkor Indiába mentem barátomhoz, a maharadzsához, gyönyörű fogadóban laktam, volt három rabszolganőm, sejtheti, nem untam magam. S ha beteltem a csókokkal, az italokkal, táncokkal, kint kóboroltam a Ganges vizén és krokodilusokra vadásztam. Ó a maharadzsa! Az volt az úr, isteni zsarnok, hatalmas király! És a Ganges! Hát tudja, fölséges, elragadó! De, amitől a szívem még ma is fellobog, ha csak visszaemlékszem rá, zöld abszint mellett, a Jakobinus-pince piszkos asztalainál, a párisi hajnalok. Ott volt velem nap nap után Verlaine, a költő. Igen, mademoiselle, ez mind szép volt és mind veszélyes. No lássa, mi árthat még nekem? Mi más, mint az idő, ez a rozoga szekér, mely előtt egyre kevesebb marad az élet területén... De talán már únja is, hogy ilyen sokat fecsegek.
A demoiselle is felemelte poharát, egy csöpp koccintásra, csak a nyelvecskéjét áztatva meg a piros italban.
- Sőt! Élvezettel hallgatom. Hanem a szegény Márja Nikolajevna! Ugyan él-e még?
- Ki tudja. Azóta se hallottam szegényről. Ha jól megy neki, talán van egy mulatója valahol Párisban. És bizonnyal igen öreg már. Istenem, mennyi minden történt azóta!
A gavallér lehúnyta a szemét és merengve dőlt el a széken. A teremben andalítóan zúgott a cigánymuzsika, álom-zene, zsongó szavak és csörrenő evőeszközök fölé tornyosulva, a földön piros szőnyegek futottak el, a bordó falakon aranyos villanykarok ragyogtak az asztalok fölött és mindenütt pihent, úri arcok, színes ruhalevelek között fehér asszonyszirmok és illatos cigaretták ezüstös füstje a levegőben, meg parfőm és a pezsgős üvegek halk pukkanása, fölszálló kacajok közben mély férfihang meleg gordonkazenéje... De e pillanatban förtelmes kép nyomult fel a gavallér szemei előtt. Nyirkos, dohos szoba falai mellett nyúlt el a két rozoga ágy, már szürkület van és látja, mint jön haza a fáradt, álmos lakótárs, a pincér, az ágy nagyot reccsen, amint szélére ül. Ledobja a cipőit, letalpalt lábát tapogatja és búsan néz maga elé... A gavallér arcán keserű mosoly futott végig, egész testében megrázkódott és hirtelen felnyitotta a szemét.
- Barátom, maga ábrándozott - fenyegette meg kis kezével a demoiselle - és most azonnal meg fogja mondani, hogy mire gondolt!
A pincérfiú jeges vödröt tett az asztal mellé, a Veuve Cliquot dugója halkan kipukkant, a poharakba oldott arany csurrant s ezüstös habok játszottak felszínén.
A gavallér mindkettőjük italát megkavarta, aztán kis, keskeny dobozban Shepherds-Hotelt nyujtott a demoiselle felé.
- Gyujtson rá, kérem... Hát valóban elábrándoztam kissé. De ne vegye rossz néven. Némi sajnálkozással gondoltam arra, hogy ez a hely nem a legillőbb nekünk. Ne értsen félre, senkit sem akarok lekicsinyelni, de ez végül mégis csak nyilvános hely, ahol igazi összhang nem is lehetséges. Mert lássa, itt elfér néhány száz ember s az igénye mindegyiknek más. Bizonnyal sokaké marad kielégítetlenül. De mi mást tehetett a szegény vendéglős? Ő összefogta az összes igények vonalát és egy eredőt vont le belőlük, valahol az összes igények közepén. Ő egy lehetséges és egy átlagos jót adott, de mégis mi ez, mi más, mint valami jobb neme csak a sablonnak, valami emelkedettebb, ami mégis tömegekre számít. És ez lehetetlen! Minden szépség forrása az egyéni és halhatatlanul széppé, egykor közkinccsé csak az válhat, ami valamikor egyedül, egyetlenegy, Istentől áldott szemnek volt a legszebb és legkedvesebb.
A demoiselle bizalmatlanul húzódott hátra és nem szólt semmit. Csakugyan, talán valami herceg ez a titokzatos öreg úr? Istenem, milyen furcsa ember. A ruhája kopott, a nézése fáradt és valami szegényszag érte az orrát, amikor megismerkedett vele. De a modora olyan biztos volt, mint az igazi nagyuraké, a szava halk és kedves. Lehetetlen volt visszautasítani.
- Látom, csodálkozik azon, amit mondok - folytatta a gavallér -, pedig nincs szebb, mint a magunk látásának határaival vonni körül az életet s csak azt szeretni, ami nekünk szép. S a szem e nemes válogatásban élesedik és megtanulja a választékos szépet s a tárgyak, amiket magunk válogatunk össze, olyan meghittek és megnyugtatóak, mint a tettek, melyek jellemünkből fakadnak. Ó mademoiselle - lángolt fel hirtelen a gavallér -, ha azt a szerencsét megengedi nekem, én holnap eljövök önért, hogy fölvigyem a palotámba. Ne legyen nyugtalan, nem fogom régiségek és műtárgyak fárasztó körútján vonszolni végig. Ó nem! Mi meghitten fogunk beszélgetni s nem tanulmányozunk nagyképűen prerenaissance-korabeli festményeket vagy sajátságos ákombákomat őfelsége III. Tutenk-Amon sírboltjából. Világért sem! Sőt, majd a tárgyak fognak jönni hozzánk és kiszolgálnak minket, a pillantásaink alá lopódznak, a testünk alá hajolnak, ők csak a kísérő és stílusos zene lesznek némely szóhoz és hangulathoz, amit szíves engedelmével meg fogunk keresni egymásban.
- Bizony, én már arra is gondoltam - évődött a demoiselle - hogy mindez csak olyan szóbeszéd. Hiszen érti, mi szívesen kötünk ismeretséget, de mégis, nem szereti az ember, ha valakiben hinni nem lehet.
A gavallér helyeslően bólintott.
- Bizony, bizony... Ejnye, szinte elfeledtem... Ha megengedi, török feketét főzetnénk. Nem tudom, mint vélekedik erről, de nekem nem is vacsora a vacsora a coffein kellemes izgalma nélkül... Kérem, pincér, készítsenek török kávét és hozzon vele Wynand Fockinkot is. Ami pedig az aggodalmát illeti mademoiselle, azokat teljesen osztom magam is. Én ugyan nem viseltetem a magáéhoz hasonló averzióval a fellengős hazudozók iránt, mert én az emberektől már csak pillanatnyi kellemességeket várok s ahhoz mégis ők értenek a legjobban. Istenem, a pozitívum mindig csak annyi, ami belőle az idegeimen végigfut s a vagyon se több annál a pillanatnál, amit leszakíthatok általa. És ezek a kedves hazudozók, akikre azt hiszem ön is célzott, színes vitorlákkal járnak az életben, csodás partokon, széles tengereken. Ó, tudom, egy ütött vasuk sincsen, de elragadó bájjal tudnak maguk elé varázsolni álomvilágokat. Van egy barátom, öreg fiú, aki talán az én asztalomnál evett először kaviárt és bizonyosan sötét pinceoduban lakik, de előkelő és kényes, mint a walesi herceg s ha néha meglátogat, csodálatos dolgokat mesél nagyúri életéről. Aztán, ha elmegy, kint az utcán kiemeli zsebéből azt az aranyat, amit minden alkalommal magam csúsztatok kopott felöltőjének zsebébe.
- Különös - csodálkozott a demoiselle - én ilyen emberrel még sohasem találkoztam. Magam is azt hiszem, nagyon kedvesek lehetnek.
- Mademoiselle, semmit sem tehet helyesebben, mint ha óvakodik az efféle emberektől, mert ők ugyanazzzal kereskednek, amivel ön, ők is illuziókat árulnak ugyanis s ha nincs egyéb kára belőlük, az idejét rabolják el, ami talán mégis a legdrágább magánál.
- Az már igaz, alig jut időm valamire. A délelőtt jóformán nem is számít, a délutánokat nem szeretem, csak az este szép, csak az van. Ma is csak este mentem ki hazulról s amikor a foyerban összetalálkoztunk, akkor egy barátnőmtől jöttem és sétálni készültem. Komolyan, ha nem lenne ilyen szép ősz haja, a közelembe se engedtem volna, de szeretem az ősz urakat, mert azok nem a szívükkel kezdik, de a végén a legjobb szívük van. Kedvesek és mégsem veszélyesek. Ugye?
A gavallér barátságosan biccentett.
- Mint a parázs, mely csöndes meleget ad, de nem gyullad már lángra.
Aztán nagy gonddal és kissé remegő kézzel kitöltötte a feketét s míg édes-keserű levét szürcsölte, rövid számadást végzett magában a csekély vagyonról, amit ma délben váratlanul hozott a postás egy régi, elfeledett öreg nagynéni kegyes végakaratából, mindössze kétmillióötszázezer koronát, amivel valószínűleg a nagynéni is csupán egy kellemes estét akart szerezni az öreg fiúnak. Ebből hamarosan kiszórt ötszázezret, kettőt mindjárt annak a förtelmes szipirtyónak, aki már abból a dohos lyukból is ki akarta szórni, ahol egy pincérrel együtt húzta meg magát. Tehát van még két millió. Ebből telleni fog vacsora, cigány és autó. Kár, igazán kár, hogy nincs több, még elmehettek volna valami mulatóba és illett volna valamit a demoiselle retiküljébe is csúsztatnia diszkréten.
A demoisellenek pedig mind jobb kedve kerekedett, a Veuve Cliquot-t is egyre sűrűbben szürcsölgette és halk, kedves hangon dúdolt a cigányzene mellé. A gavallér már aggódni kezdett. Mi lesz, ha még egy üveget talál megkívánni a demoiselle? De mégis feltalálta magát.
- Bocsássa meg az ilyen öreg embernek - mentegetődzött a gavallér -, ha őszintén bevallja, hogy elérkezett számára a lefekvés ideje. Főként a tegnapi éjszaka után, amikor nagy tivornya volt a házamban, a nővérem és kishugom tiszteletére hangos búcsúeste, amint sejtheti, sok gavallérral, cigánnyal, tánccal, a részemről pedig, mi mást tehettem volna, derült ábrázattal a keserű virrasztás közben. De engedje remélnem, hogy holnap eljöhetek önért, holnap a házam is szabad lesz már. Hanem talán korábban is lehetne, előbb esetleg egy sétakocsizást is tehetnénk a Svábhegy felé... Különben, ahogy parancsolja.
- Jó, nagyon jó - helyeselt a demoiselle -, öt órakor várni fogom.
A gavallér intett a fizetőnek:
- Állítsa össze a számlát.
A pincérek glédába álltak az asztal körül s a főpincér papírján jegyezve halk mormolással követte bemondásukat: - Consommé, kaviár, saumon, poularde, parfait, sajt, gyümölcs, Old Sherry, Haut Sauterne, Veuve Cliquot, török fekete, Wynand Fockink...
Aztán nagy ívben nyujtotta át a számlát:
- Összesen egymillióhatszázkilenevenezer, méltóságos uram.
A gavallér hanyag mozdulattal az asztalra borított két egymillióst s egy százezrest visszaadott a pincérnek.
- Osszák meg. A vacsora igen jó volt. Állíttasson elő egy taxit.
A másik százezret a cigánynak nyujtotta:
- Nem szeretem ezt a sok simmit, máskor több magyar nótát, ha itt vagyok.
A harmadikat a zsebébe gyűrte: ez a taxira kell. Végül maradt még tíz. Ez lesz a zsebpénze.
A demoiselle bundáját kivette a pincér kezéből és ő maga segítette föl. Aztán ő is a kabátjába bujt, óvatosan dugta be karját az ujjak elszakadt bélése mellett.
A foyerban a demoiselleba karolt, inkább támaszkodva, mintsem hevesen kapaszkodva, ahogy már az ő korához illik.
A portás levett kalappal állt a taxi előtt:
- Parancsoljon, méltóságos úr.
A gavallér átnyujtotta a tízezer koronát és készült beszállni a demoiselle után. De akkor egy koldus állt eléje. Egész testében förtelmesen remegett.
- Pá-pá-pár ko-ro-nát.
A gavallér idegesen megrázkódott. A portás a koldusra förmedt.
- Megmondtam már, hogy ne molesztálja a vendégeinket.
A demoiselle is kihajolt a kocsiból és mély részvéttel kiáltott fel:
- Ó, szegény ember! Istenem! Hát adjon neki pár koronát.
A gavallér csak tapogatta a zsebeit, kínos zavarral és egy ideig szóhoz sem jutott.
- Nincs semmi apró nálam - makogta végre.
- Hagyja, majd én - intett a nő s a gavallér rémülten látta, amint sietve nyitja ki a retiküljét és pénzt kotor ki belőle. De hirtelen felderült az arca.
- Ne bántsa - szólt ismét nagyúri grandezzával. - Szegény ember, hiszen magának felöltője sincsen. Ilyen hideg ősszel.
És azzal máris levetette a kabátját.
- Nézze, fogja ezt a kabátot. A magáé. No vigye már.
Azzal beugrott az autóba, intett a soffőrnek és elindultak. A demoiselle csodálkozva nézett rá, nagy szemekkel, mintha a lelkéig akarna benyúlni.
- Ejnye, mi volt ez?
A gavallér egy unott ásítást nyelt el.
- Ugyan, semmi. Egy elviselt kabát. Sietve mentem el hazulról és véletlenül ezt kaptam elő a garderobeomból. Évek óta nem volt rajtam.
- Hát olyan sok kabátja van?
- No istenem - mondta a gavallér hanyagul -, az ember egy életen át levisel néhány kabátot.
- Vagy úgy - felelt a demoiselle és eltünődött valamin. Megint a gavallér kopott ruhájára gondolt és a szegényszagra, ami most is áthatol belőle. Furcsa. De milyen szépen beszélt azokról a kedves, nyomorult hazudozókról. Vagy éppen azért? Talán ő is? Hirtelen a gavallér felé fordult, hogy a szemébe nézzen. De annak le voltak húnyva a szemei és olyan volt az arca, mint a nagy elfáradásból, szenvedésből megpihent halotté. Szerette volna megsimogatni. Hát persze, hogy az. Ó a szegény! És inkább odaadta a kabátját is, gondolta a demoiselle és valamit kivett a retiküljéből és óvatosan a gavallér zsebébe csúsztatta. Aztán hátradőlt az ülésben és csöndesen mosolygott, mint műve után a csinytevő.
Amikor megérkeztek, a gavallér hódolattal emelte ajkához a demoiselle kezét. Az egy pillanatig tétován állt előtte, aztán hirtelen átfogta a gavallér öreg fejét és megcsókolta szomorú, ősz homlokát.
- Hát Isten vele, kedves barátom. Sohasem fogom elfelejteni.
Aztán hirtelen megpördült és befutott a kapun. A gavallér ott állt, csaknem lesujtva a boldogságtól és zavartan kiáltott utána:
- És ha holnap ötkor nem lennék itt, mademoiselle, bizonyosan a szívem szakadt meg a boldogságtól.
- Isten vele! - hallatszott ki a demoiselle kedves hangja a becsukott kapu mögül.
- Hová parancsolja? - kérdezte a soffőr.
- Hová? Haza! A Wenckheim-palotába! - Mondhatta volna a Karácsonyi-palotát is és akkor kevesebbet kellett volna hazáig gyalogolnia. Hiszen a gavallér Budán lakott, félemelettel a földszint alatt.
De a gavallér nem tudott másra gondolni, csak a demoisellre. Azt a sötét szobát, két szalmazsákra vetett ággyal, egészen elfeledte. A kocsi éles szelet hasítva száguldott vele. Kis kabátján feltűrte a gallért, fázott, remegett kegyetlenül, de azért mosolygott.
- Ez szép este volt - mondotta magában.
S amikor a Wenckheim palota előtt kiszállt, a százezer koronával együtt három darab milliós bankjegyet emelt ki a zsebéből.
Az autó már messze járt s a gavallér még mindig ott ácsorgott a palota előtt és nézte a pénzt. A szemei könnyesek voltak.
- Ó ez a mademoiselle! - suttogta magában. - Mért tette ezt velem?
Aztán megindult: Szegény gavallér, ment, egyedül, az öreg kabát nélkül, maga sem tudva merre. Szerette volna visszavinni a pénzt, vissza a demoisellenek: «Tessék mademoiselle. Minek ez nekem? Énnekem már ugysem lesz több ilyen estém.»
De hiszen azt se tudta már, hogy hol lakik a demoiselle.