Nyugat · / · 1927 · / · 1927. 9.szám · / · KASSÁK LAJOS: EGY EMBER ÉLETE

KASSÁK LAJOS: EGY EMBER ÉLETE
Önétetrajz III. - Csavargások (3)
VI.

Számolatlan multak el fölöttünk a napok. Mindig csak az általánosságban, semmi élmény nem akadt, semmi, ami kiváltotta volna belőlünk a felelősségérzetet. A komoly elfoglaltság hiánya idegesített bennünket, keveset tartózkodtunk a városokban, falvak és tanyák közt, napokon át az országúton éltünk. Egész közelről megismerkedtünk a parasztokkal és visszaéltünk a jámbor együgyűségükkel. Sokkal könnyebben jutottunk eledelhez és szálláshoz, mint a városok kőrengetegében, de igénytelenséggel és egyhangúsággal kellett fizetnünk ezekért a könnyebbségekért. A parasztoknak nem voltak szimpatikusak a vándorlegények, volt köztük, aki egész életében nem mozdult ki a falujokból s a fiai is otthon maradtak, a föld rabszolgaságában. Eleinte nehezen nyitották meg előttünk a zsebeiket vagy a konyhaajtójukat, de mi hamarosan alkalmazkodtunk hozzájuk és megtaláltuk a módot, amivel tőrbe ejtjük őket. Nem alázatosan koldultunk tőlük, hanem mindig meg akartuk vásárolni, amire éppen szükségünk volt. Ha mennyi pénzünk is volt, mielőtt benyitottunk volna a kapun, elővettünk egy pfenninget és mókás fáradsággal topogtunk beljebb.

- Éhes vándorlegények vagyunk - mondtuk -, se apánk, se anyánk s már három napja nem volt meleg kanál a hasunkban.

A parasztok morogtak és ki akartak bennünket űzni a portáról. De mi azt mondtuk:

- Nem ingyen kívánjuk mi az ételt, szívesen megfizetünk érte.

A paraszt megenyhült és húsz házban húszszor ugyanúgy játszódott le a folytatás.

- Magunk is szegény emberek vagyunk - dünnyögte a paraszt. - Savanyú tejnél nincs egyebünk a háznál -, de már meg se várta a feleletünket, ment a lefölözött savanyú tejért, hogy elénk öntsön belőle a hatalmas cserép edényekbe. Elővettük a pfenninget s alázatosan át akartuk nyújtani neki. Először értelmetlenül bámult ránk, aztán, mintha bicsakot eresztettünk volná bele, hirtelen fölhördült:

- Ördög vigyen el benneteket, gazemberek. Engem nem fogtok megbolondítani. Ennek a jó tejnek az ára még a testvérek között is 5 pfenning -, ilyenkor már rendesen az asszony és a gyerekek is ott álldogáltak a gazda körül. Az asszony fölkapta előlünk a tálakat, hogy elvigye, mi nyújtózkodtunk utána a szemünkkel.

- Ha nincs több - siránkoztunk -, honnan vegyünk, ha nincs több! - tudtuk előre, hogy az asszony megenyhül és a tej nálunk marad. S csakugyan mindig így történt.

- Vigyétek pokolba a pfenningteket - mondta, de már nem haragosan és már visszatolta elénk a tálat. - Az a mi bajunk, hogy megesik rajtatok a szívünk. A paraszt egész esztendőben dolgozik mint az állat és jönnek ilyen madarak s még a savanyútejet is kiénekelik a fazekából.

Lecsüggesztett fejjel hallgattunk, mint a bűnbánók. Aztán, hogy menni készült a dolgára, bátortalanul megszólaltunk:

- Ha már nem akarta, hogy fizessünk a tejért, legalább aggyon egy kis kenyeret ezért a pfenningért. - Mintha már észrevették volna, hogy játszunk velük, legtöbbnyire elnevették magunkat ezek a jó emberek, teljesen megpuhultak és adtak kenyeret s csak ritkán akadt közöttük olyan, aki a pfenninget elfogadta volna. Voltak olyanok, akik leültek mellénk és komolyan beszédbe elegyedtek velünk. Nem ritka volt náluk a csavargó mesterlegény, az előttünk jártaktól már hallottak valamit a városokról, az élő nagy világról, most tovább kíváncsiskodtak. Beszélgetéseink végén mindig a háború kérdéséig jutottunk el.

- Hallottatok-e valamit Németország sorsáról? Lesz-e mostanában háború? - kérdezték és mi mindenfélét hazudoztunk nekik, könnyű szívvel beígértük a győzelmes háborút és bejósoltuk nekik, hogy utána minden német rettentően gazdag lesz majd. Mindebből egyelőre csak annyi volt igaz, hogy mi csordultig tele ittuk magunkat savanyú tejjel, teletömtük magunkat savanyú fekete kenyérrel és gondtalanul tovább indultunk.

A mezők felé tartottunk, hogy dologtalan testünket elnyújtózzuk a nap alatt. De nem minden történt velünk olyan szépen, ahogyan azt előre elgondoltuk. A sok mindenféle zagyvalékkal elrontott gyomrunkban dolgozni kezdett a savanyú tej, morgott, nyugtalankodott bennünk és kegyetlenül csavarni kezdte a beleinket. Szörnyű emésztési zavarok álltak belénk. Úgy éreztük, az egész belsőrészünk elhagy bennünket, legyöngültünk, elszomorodtunk, újból megéheztünk és nem volt kedvünk a továbbvándorláshoz. Napokig tartott, amíg a tejet megszoktuk, gyomrunk rendesen emészteni tudta. És mértéktelenül lakmároztunk és az orrunk lassan tele lett a megsavanyodott illatokkal, utálatos savanyú tej lett körülöttünk a világ és savanyú tej ömlött rá az agyvelőnkre. Éjjel, ha álmodtunk valamit: nagy köcsögökben és hordókban a savanyú tej is megjelent, mint egy új vízözön szakadt ránk s már valósággal fojtogatott bennünket éjjel, nappal. Hiába nyugtatgattuk magunkat, hogy ez csak a mi oktalan finnyáskodásunk miatt van így, legyünk türelemmel, ezen a vidéken jól föltáplálhatjuk magunkat s így majd sokkal könnyebben úszhatjuk meg a még ránk várakozó bajokat. Nem bírtuk tovább. Valósággal menekültünk, a legközelebbi patakban megfürödtünk, ruháinkat kiteregettük a partra, hogy a szél kivigye belőle az átkozott tejszagot.

- Nehéz veled az élet - mondta Gödrös. - Én még kibírtam volna, úgyis nagyon kilátszanak a bordáim. Ha tudtam volna, nem indultam volna el veled az útra.

- Elmehetsz tőlem most is.

- Ha már jobban tudnál németül, el is mennék. Butaság, hogy az ember mindig a másik után igazodjon. Nem elég volt nekem Újpesten, acsarkodtak rám, hogy mindig más irányba akartak téríteni, mint ahogy én kívánkoztam. Ha most egyedül vagyok, akkor ezen a vidéken maradtam volna őszig.

- Ha viszont én vagyok te, akkor egész életemben itt maradtam volna. Tudod jól, hogy mi nem Párisba készültünk! Nem akarunk világot látni vagy verseket írni! De azért fecseghetsz nekem, amit akarsz, én még se fogok a savanyú tejbe belefulladni!

- Ja, nálad az más. Hogy zseni vagy, azt már a hosszú hajaddal is elárulod s így mint az egy futóbolondhoz illik, meg akarod váltani a világot... Nekem fáj a tüdőm s én csak úgy jól élni szeretnék még néhány évig.

- Látod, ha annak idején nem faszobrásznak, hanem püspökinasnak mentél volna, akkor most már öreg püspök lehetnél. Igaz, hogy a szakálladat valamelyik falusi kecske rázogatná a savanyú tejes vályú felett.

Hasonló buta zsörtölődésekkel töltöttük az egész napot. Későn este érkeztünk egy kis városba, koldulásról már szó sem lehetett, néhány pfenningünkért szállást vettünk az egyik korcsmában.

- Ne feküdjünk le mindjárt - mondta Gödrös -, lehet hogy itt még akad valami.

Lementünk a kocsmaszobába, az egyik sarokba a magányos asztal mellé telepedtünk. Az ivó még üres volt, mi is hallgattunk és szuszogtunk, mint a betegek. A plafondon petróleumlámpa csüngött, gyéren világította meg a szobát és groteszkül megnyujtotta az asztalok és székek árnyékait. A falakon egy kis oltár, a császár arcképe, vadászjelenetek és csataképek függtek. A korcsmáros meg se kérdezett bennünket, hogy akarunk-e valamit. A söntés mögött vacsorázott, néha-néha nagyokat kiáltott, a nyitott ajtón át pörölt a konyhába.

A kakukkos óra valahol nyolcat kakukkolt.

Lassan szállingózni kezdtek a vendégek. Félig paraszt, félig városi emberek voltak ezek, látszott rajtuk, hogy már túl vannak a munkán és túl vannak a családi vacsorán. Sört rendeltek nagy kőkorsókban, kortyogva ittak s napi teendőjük felől beszélgettek. Mi föltámasztott állal néztük őket s én éreztem, hogy az ő életük sokkal különb a miénknél. A kocsmáros új söröket hozott, a hab kiloccsan az asztalra s én megnyaltam a szám szélét, mintha érezném a sör zamatát.

- A fene a cudar németjeit, ezek jól értik.

- Jó lenne lekoldulni őket, az ilyen emberekből könnyen le lehet venni néhány pfenninget.

- Én nem próbálkozom! Utálom ezeket a dagadt kispolgárokat.

Valaki most hozzánk kiáltott a másik asztaltól: - Mi bajotok van, gyerekek? Mért vagytok olyan csöndben, mint a döglött verebek?

Mechanikus mozdulattal föl akartam állni, hogy a magunk koldus illendőségével válaszoljak neki. De Gödrös az asztal mögött belekapaszkodott a kabátomba. Most már tudatos számítással továbbra is csöndben maradtunk. Láttuk, hogy a kocsmáros rólunk beszél valamit a társaságnak. Azok megértően bólogattak, aztán a korcsmáros fölkelt, hozzánk jött.

- Rendeljenek maguknak sört - mondta. - A tisztelt urak majd kifizetik.

Gödrös, mint az iskolásgyerekek, fölállt a padról, csendesen és nagyon okosan visszautasitotta az ajándékot.

- No, ne komédiázzanak - mondta a korcsmáros. - Nem a tulajdon pénzükbe kerül s az urak szívesen fizetik.

- Köszönjük szépen - mondta Gödrös -, de nem iszunk. - S mintha halál kerülgette volna, visszaereszkedett a padra. Én szó nélkül maradtam, néztem a két embert és nagyon tetszettek Gödrös mókái.

A korcsmáros lármásan hátraszólt: - Nem akarnak inni - felénk leggyintett és visszament a társasághoz.

- Ebből még valami jó fog kisülni - súgtam Gödrösnek.

- Persze, hogy az - válaszolta. -. Csak maradj csöndben, csinálj úgy, mintha aludni kezdenél.

- Halló, Kamerad! Fáradjon csak ide azzal a szép szakállával - szólt felénk az egyik vendég. - Sose búsuljanak úgy, a világ vége még messze van. - Gödrös nehezen cihelődött föl, az ember biztatta, a többiek röhögtek. - Méltóztassék, tisztelt vándorló úr, méltóztassék közelebb fáradni!

Gödrös már ott állt előttük, vékony hátát szépen meggörbítette és sovány ravaszképű volt az előretolt szakállával, mint valami csavargásaiból megtért kandúr.

A társaság tagjai mind össze-vissza beszéltek s végre Gödrös is kiadta a nagy tromfot.

- Hogyan ihatnánk sört, tisztelt uraim, mikor már három napja nem volt meleg kanál a hasunkban. Rossz vidéken jártunk, majd elvesztünk éhen.

A társaság vidáman nevetett.

- Hát mért nem méltóztattak szólni, a vándor urak, hogy éhesek? Wurstot nekik - parancsolták a korcsmárosnak. - Annyi Wurstot, amennyi csak beléjük fér és sört még többet, mint amennyi beléjük fér. - A korcsmáros egy egész koszorú szafaládét tett elénk, tányéron kenyeret és két nagy kőkorsóval sört éppen úgy, mint az uraknak. Ettünk, ittunk. Először suttogtunk egymás között, aztán megeredt a nyelvünk és hangosan beszélgettünk át a másik asztalhoz. A társaságban akadtak olyanok, akik már itt-ott jártak a világban, egyikük Párisban is élt évekig. A keserű sörlé már elöntötte az agyát, hogy megtudta, mi is Párisba készülünk, mindenáron franciául akart velünk beszélni. Mi se hagytuk magunkat, magyarul felelgettünk neki. A korcsmáros sürgetett bennünket, hogy igyunk, újra és újra telehozta a korsónkat. Valóságos cirkuszi hangulat lett a szobában. A Párisban járt ember németül és franciául fölköszöntött bennünket, a többiek éljeneztek, kézzel, lábbal beszéltek, összekoccintottuk a korsóinkat. Hogy miért ért bennünket ez a nagy megtiszteltetés, azt nem tudtuk volna megmondani, de nem is igen kutattunk az okok után. Az egészet rendbenvalónak találtuk úgy, ahogyan az adódott.

Éjfél után volt, mikor aludni mentünk. A társaság asztala előtt meghajoltunk, éreztem, hogy tántorogva megyünk az ajtó felé s hogy mi történt tovább, arra nem emlékeztem. Tudja az ördög, hogyan kerültünk föl a rozoga lépcsőn a padlás-szobába, ahol az ágyaink voltak. Másnap későn délelőtt ruhástól ébredtünk, keserű volt a szánk és fájt a fejünk. Zsebeink tele voltak szafaládéval, amiket elővigyázatosan bizonyára tegnap este mentettünk meg a koszorúból. A korcsmáros még egy-egy üveg pálinkát adott az útra, amit szintén a vendégek fizettek ki a részünkre. Későn volt már, rég kint kellett volna lennünk az országúton, de nem volt pénzünk, a város egy részét le kellett még koldulnunk. Elég jó eredménnyel dolgoztunk, mintha a szerencse fészke lett volna ez a város. Egy ideig tanakodtunk, ne maradjunk-e itt pár napig, izgattak bennünket eddigi könnyű eredményeink, de végül mégis a továbbmenés mellett döntöttünk. Tudtuk, várost már nem érhetünk estig, már előre szitkozódtunk a "Brotsuppés" és savanyútejes parasztok felé.

- Talán ha komolyan pénzért vennénk tőlük valami ennivalót - indítványoztam. - Biztosan van nekik valami húsféléjük is.

- Nem - makacsodott meg Gödrös. - Azt már régen elhatároztam, hogy ezek tőlem egy vasat sem fognak zsebrevágni! Elég, ha megmutatjuk nekik a pfenniget. A savanyú tej se lesz most rossz. Ez után a muri után legalább egy kicsit rendbehozza majd a hasunkat. Azt a néhány szafaládét pedig, amink van, majd megesszük éjjel.

- Fene jó dolgunk van, az már igaz. Most már éjjel is virslit fogunk enni.

Megnyújtott, könnyű lépésekkel meneteltünk. Jó hangulatban voltunk, elfelejtettük egymás kiállhatatlan hibáit, maradék nélkül pajtáskodtunk és ismét a versek is szóba kerültek köztünk.

- Amióta eljöttünk hazulról, még jobban szeretem Adyt - mondta Gödrös. - A többiek érzelgős, pipogya emberek lehetnek, de ő biztosan még a lányokkal is úgy bánik, mint a szavakkal. Ha kedve van hozzá, legyűri őket s aki az ő keze alól kerül ki, az biztosan nem hasonlít a tegnapi magához... Hallottam, hogy szifilissze is van neki.

- Lehet és az elég baj is! - mondtam. - Lehet, hogy tévedek, de azt hiszem, ahhoz, hogy valaki nagy költő legyen, nem föltétlen szükséges a sok ital, meg a nemi betegség. Ha jól meggondolom, akkor én Adyt nem fogadom el szocialista költőnek. Szépek és maróak ezek a versek, de abban igazat adok az ellenségeinek, hogy nem egészségesek. Látod, én megvallom őszintén most, hogy versekről beszélgetünk, én szégyellem magam a tegnap esti dolgok miatt. És azt is megvallom, hogy az az érzésem, ha sokáig így fogunk csavarogni, akkor nem lesz belőlünk semmi. Mi komiszul felelőtlen emberek vagyunk most, kis praktikákban utazunk és vakon elszaladunk minden mellett, ami szép vagy nagyszerű akad elénk.

- Igaz - dünnyögte Gödrös is magába szálltan. - Még se egy templomot, se egy múzeumot, se egy temetőt nem néztünk meg. Egye meg a fene, mikor az ember egész életét lefoglalja a napi kenyér utáni szaladgálás.

- Azért máskép is csinálhatnánk a dolgot!

- Jó, hát csináljuk máskép.

Tervezgettünk és tanácskoztunk, szörnyen okosak voltunk. Ha most valaki hallhatott volna bennünket az otthoniak közül, bizonyára ránk se ismert volna. Lehet azonban, hogy Gödrös most is csak a szép szavakért mondta a szépet. De néha ezek a semmiségek is mód felett jól esnek az embernek. Arcunkat símogatta a friss levegő s az országút alázatosan feküdt alattunk, mint egy végtelen dunyha.