Nyugat · / · 1927 · / · 1927. 9.szám · / · K. K. NICOLAISEN: MARTIN ANDERSEN NEXÖ
«Hódító Pelle» befejezése után Andersen Nexö évekig nem kezdett nagyobb munkába. Az állandó erőfeszítés után egyelőre pihenni akart, másrészt a napi ujságírás foglalta le, aztán egészsége ismét annyira megromlott, hogy többször külföldön kellett üdülnie.
Ezalatt néhány kisebb könyvet adott ki; legkülönbek az előbb említett novellagyűjtemények, «A mélység énekei» és «A gyermekkor partján»; valamint a «Szerencse» című hosszabb elbeszélés és a különös dráma, a «Dangaardi emberek».
Aki Nexö költészetét teljes sokrétűségében meg akarja ismerni, kisebb elbeszéléseit se teheti félre. Nexö ugyanis kitünő novellista; összegyűjtött novellái nemrég jelentek meg három testes kötetben, «Vakondtúrás» közös címmel.
Ennek kapcsán legutolsó kiadványát is meg kell említenünk, a «Versek» szép és ragyogóan egyéni veretű kötetét (1926).
De térjünk át másik nagy regényének ismertetésére.
1917-ben kezdte meg Nexö új, terjedelmes regényének, a «Ditte Menneskebarn»-nak közlését. E munka főalakja Hódító Pelle női mása s benne a költő még mélyebbre ásott, mint első nagy művében s még messzebbre nyomult a proletariátus világába. De szemlélete is forradalmibb. Dittéje pária; oly szánalmasan kicsiny, aminő ember csak lehet; életföltételei kizáróan olyanok, mint a tömeg legalsó rétegének, a társadalom salakjának akármelyik gyermekéé. Azért annak, akivé lesz, egészséges és jó természetéből kell kinőnie. S Nexö épp ezt rajzolja.
Öt vaskos köteten át követjük e proletárlánykát és nehéz sorsát. A sok fényes részlet ellenére itt a tónus általában sötétebb a «Hódító» szineinél. Ditte nem ragadja meg a szerencsét, mint Pelle. Ő nem köt kompromisszumot a kapitalizmussal; ő a tiszta proletár, aki osztályán belül születik és hal meg. Történetében a legszegényebbek viszonyai és fájdalmai tükröződnek, káprázatos költői intuicióval.
Akárcsak «Pelle», «Ditte» is a gyermekkor festésével kezdődik. Nexö talán sose lendül magasabbra, mint amikor gyermekeket ábrázol. Nexö a munkások költője és a szegények költője, de elsősorban a gyermekeké.
Már első könyve, az «Árnyékok», a gyermeki lélek finom megértőjének mutatta s ez a megértés egyetlen későbbi könyvében se csökkent. Gyermekpszichológiája biztos és éles; ha a gyermekek világát érinti, szíve lágyan és melegen dobog s az erőszak és elnyomás ellen sehol nem kell ki indulatosabban, mint ahol gyermekeket gyötörnek (l. a «Bünhődés», «A Frank-család», «A mélység énekei» és «Hódító Pelle» számos jelenetét).
Szinte Nexö egész költészete a gyermekvédelmet szolgálja. Szilárd hittel bízik benne, szeretni pedig határtalanul szereti. Természetes, mindez forradalmi szemléletéből fakad. A világmegváltás reménye a gyermekhez, a legdúsabb lehetőségek hordozójához kapcsolódik.
Nexö nyilván egyetlen korábbi könyvében se hatolt oly mélyen gyermeki lélekbe, mint «Hódító Pelle» első kötetében és «Ditte Menneskebarn»-ban. Az utóbbi két teljes részét, egész a konfirmációig kizáróan egy bimbózó élet rajzának szenteli.
Ditte regénye már foganásakor megkezdődik. A kicsi egy észak-sjaellandi halászlány meg egy gazdalegény meglehetősen futó viszonyának következménye s jöttén nem igen áradoznak. De ő bátran napvilágra erőlködik, dacolva minden akadállyal, «szégyenkező tagadással, könnyekkel és hajtószerekkel».
Keserű iróniától és remegő fájdalomtól duzzadt szavakkal festi a költő azt a kelletlen közömbösséget, amellyel némely kisded már születésekor találkozik.
Miután kifejtette, hány nagykészültségű tudós lesheti állandóan az eget: hátha a másfélmilliárd ismert csillagot megpótolhatja egy újabbal, így folytatja:
«Minden pillanatban új lélek születik a világra, új fény gyúl ki, amely talán ritkaszépen világít majd, s amelynek mindenesetre megvan a maga soselátott spektruma. Új lény, amely talán lángészt, talán szépséget áraszt s úgy csókolja meg a Földet; ez a soselátott valaki hússá és vérré válik. Egyetlen ember sem ismétlődése a másiknak és senkisem ismétlődik önmagában; minden új lény üstököshöz hasonlít, amely a Föld pályáját az öröklét alatt csak egyszer érinti, sugárcsóváját hirtelen ráveti - egy foszforlobbanás a homály két örökkévalósága közt. De vajjon az emberek örömmel fogadják-e ezt a most kigyúlt lelket? Megállnak-e mellette, hogy kifürkésszék, mit hozott? Ó, az ember nem csillag; fölfedezése és belajstromozása nem jelent dicsőséget».
Ellenben Andersen Nexö annál jobban örül e kifényesedett léleknek. Kézenfogva vezeti a kis Dittét s szépségtől és mély emberi részvéttől átfűtött képekben tárja ki előttünk, oly élénkké és kedvessé, hogy a költő rokonszenve minket is megindít.
Nexö emberábrázolása, akár korábbi munkáiban, itt szintén kettős: egyénít s egyszersmind tipizál. Ditte egészen egyénítve él, mégis minden proletárgyermek megtestesül benne. S hogy az ilyen általánosítás a költő számára fontos volt, többször kiviláglik, pl. a Ditte MenneskebarnMenneskebarn = embersarj.* és a Mand
Ditte csakugyan embersarj; proletárvirág, aki a legsivárabb talajból szökkent ki.
A kicsi gyermeki útja nagyon terhes. De a szívós természet újra meg újra föltápászkodik. Ditte első évei legboldogabbak. Szülei elhagyják őt s a nagyszülőkre bízzák, akik az ártatlan csöppséget szeretettel gondozzák. Az öregeknél, keserves szegénységük ellenére, boldogság lakik. A gyermek mellett ismét megújult ifjúkorukat élik.
Amikor a nagyapa meghal, Ditte életére komor árny terül. Most a nagyanyára hárul, hogy a maga meg a kicsi élelmét megszerezze. Kuruzsolni kezd, erre mindenki megveti. Nehéz útját együtt járja unokájával s koldulásuk során lépten-nyomon megalázzák őket. De Ditte sora csak rosszabbra fordul, amikor anyja, aki közben férjhez ment, anyai jogaira hivatkozva beállít s három kisebb gyermeke mellé dajkának viszi.
A gonosz és érzéketlen anya kemény munkára fogja őt. Nem is bírná szenvedéseit, ha mostohaapja, Lars Peter Hansen, a bemocskolt és megvetett pecér, meg nem szeretné. Ez azonban szánakozó és megindult gyöngédséggel védi.
E megtépázott, de türelmes és jó tömegember mögött, aki olykor Lasse apóra emlékeztet, ismét a finomszívű költő látszik. Legkisebb alakjában is meglátja az értékes vonásokat.
A könyv első kötete néhány erősebb jelenetben harsan ki. Az öreg «nyanyó» meghal; lánya fojtja meg, aki a Ditte számára összekuporgatott filléreket el akarja kaparintani. A gyilkost elfogják s a három kisgyerek a tizenegyéves Dittére és mostohaapjára marad.
A második rész, «Anyuska» (1919), a pecér kudarcos kisérleteit mondja el: a «szégyentelep»-ről nem lehetett kiverni a nyomort. Ditte a család éltető lelke. Ő ösztökéli az elcsüggedt apát munkára; ő ápolja az anyjukat vesztett kicsiket; az ő fürge ujjai és áldozatos szeretete tartják össze az omladozó otthont. «Az élet egy felnőtt szigorú kötelességeit rótta rá s ő mindezt robosztus szilárdsággal vállalta... De gyermeki lelke a fölszín alatt titokban, külön világban élt».
A harmadik kötet, «A bűnbeesés» (1919), Ditte idegenek közé hányódását, fölserdülését és megaláztatásait festi. Nexö, mint biztos pszichológ, a leányka átmeneti éveinek rajzában az elsőrendűen női vonásokat hangsúlyozza.
Dittét szolgálati helyén, a gazda fia révén éri el sorsa. Ez afféle együgyű, lezüllött és beteges fickó: Ditte nem szereti őt; de örökké segíteni vágyó ösztöne vigasztalására küldi. Ellenkezve, vágy nélkül adja meg magát s mielőtt igazán fölserdült volna, anya lesz.
A negyedik kötet, «A tisztítótűz» (1920), Dittét a fővárosba viszi; itt a legváltozatosabb körülmények közt szakad rá a magány, a kivertség, az elcsigázottság, a gúny, a nélkülözés és a durvaság tisztító gyötrelme.
Először egy titokzatos szülőházba szegődik el, dajkának, ahol alaposan belenézhet a kínok és átkok poklába; majd különböző családoknál szolgál, gyakran egész állati sorban.
A kivertségnek ez a tragikus mondája a könyv legszebb része. Nexö, tárgyának alapos ismerője, lehatol a gőg és igazságtalanság gyökeréig, amely annyi fiatal nőt kötöz igába.
De Ditte nem pusztul el; csak megkeményszik - hogy védekezhessék. S reménye sokáig töretlenül csillog.
«Éhezett valamire, amit még se jó, se rossz helyein nem kapott meg: emberlétének táplálékára... Ditte nem habozott, ha másokért kellett tennie vagy hátát tartania; a közösség érzését minden ízével érezte! De itt kölcsönösségről szó se lehetett: munkájáért megkapta bérét és eleségét, - ezzel az ügynek vége volt. Gazdáinak eszébe se jutott, hogy emberszeretetének parancsára cselekedett s viszonzásul szintén szeretetet kívánt; föl sem ötlött bennük, hogy ő is ember, aki örömet és fájdalmat érez s a háziakkal együtt akar nevetni - és sírni is. Lelke nem kellett, még részvéte sem; végezte dolgát s amennyire csak tudott, visszahúzódott».
S amikor végre jó helyhez jut, sorsa minden eddiginél rosszabbra fordul. A férfi megejti s neki menekülni kell. S most folyton mélyebbre szédül.
Az utolsó kötet, «A csillagok felé» (1921), utolsó éveit írja le, mialatt a zuguccabeli nyomoruság megőrli. Mint minden jó embernek, neki sem elég a maga baja. Kisgyerekeket vesz magához, akikről különben a köznek kellene gondoskodnia, de általában a munkáskaszárnya összes szegényeinek, akik közt meghúzódik, buzgó támasza.
Alig 25 esztendős korában pusztul el, egészen kisajtolva. Hány szívet lágyított meg? - kérdi a költő. Kizsákmányolói közt pórul járt. Jóságát prédának tekintették. De szenvedő társai benne látták a jövő reménységét. Mindenkinek hozzá hasonlóvá kell majd válnia; szívében Isten vére dobog, gondolták róla. S Ditte bizonyára története olvasóinak szívét is meglágyította. Akik e szép emberlélek csirázását és növését, hervadását és elomlását látták s megfigyelték, hogy tövébe sose szívódhattak föl a gonoszság nedvei, nem menekülnek meg varázsa elől.
A befejező rész az első kötet magaslatán áll. Ditte sorsa a kitűzött célba futott. Megmutatta a jóság hatalmát. Nem szenvedett hasztalan. A szegénységnek ez éposza, a meztelen embernek e rajza érdeklődésünket az ég hideg csillagaitól földi testvéreink felé fordítja.
A könyv utolsó jelenetei - a munkanélküliség átka, a nyomor torkolászása, a gyermek halálos balesete, Ditte összecsuklása és halála - oly erővel peregnek, hogy gyászaik és rémségeik és áldozatos örömeik egészen eláradnak az olvasón.
Morten, a proletárköltő, akit «Hódító Pelle»-ből is ismerünk, így szól valahol:
«Az a feladatunk, hogy a szívet ismét trónra emeljük. A szegényember mellőzött szívét, amely az előbbretörekvést csak gátolja! Eddig a szív szégyenebb volt, mint a púposság; véghetetlen szenvedések bugyogtak belőle. Ha győzünk, megint áldássá válik».
Az a költő, aki Lasse apó és Lars Péter áldott alakját kivéste s megalkotta Dittét, csakugyan trónra emelte az ember szívét.
Andersen Nexö két főműve egyforma értéket jelent. Erős benső kapcsokkal fűződnek is egymáshoz. Roppant pilléreket csodálunk bennük s úgy hisszük, nemsokára a híd íve is elkészül.
Bárcsak a trilógia utolsó része, az a könyv, amely Pelle és Ditte életének következményeit, tehát napjaink társadalmi változásait fogja ábrázolni, ugyanolyan mély emberséggel és költői lendülettel teljesednék, mint az előbbiek!