Nyugat · / · 1927 · / · 1927. 9.szám · / · K. K. NICOLAISEN: MARTIN ANDERSEN NEXÖ
Manapság kevés dán költő akad - ha ugyan egyáltalán akad - aki oly nagy és hálás közönséggel dicsekedhet, mint Martin Andersen Nexö. Évek során át rengeteg bizonyítékát láttuk, hogy könyveit az összes társadalmi osztályok mennyire becsülik, nemcsak hazájában, de úgyszólván az egész civilizált világon. S ez természetes. Költészetében a legtávolibb körök gyönyörködhetnek.
Martin Andersen Nexö embernek is, költőnek is roppant érdekes egyéniség. Mindenkép méltó, hogy megismerjük.
Kopenhága egyik legszegényebb és legrégibb munkásnegyedében, a christianshavni Anna-uccában született, 1869 január 26-án. Nexöék «afféle udvari zúgban laktak, ahonnan csak az eget láthaták, meg egy puszta, végtelen tűzfalat, amelyre a nedvesség fantasztikus térképet rajzolt: hátpáncélos, soktagú szörnyek, pincebogarak és százlábúak számára».
De ebben az egyszerű környezetben igaz szépségek rejtőztek. S a költő, H. C. Andersentől elütően, nyomorúságos gyermekkorára a boldogság sugarait vetíti: «A piros tetők szinte habzsolják a napfényt s lángra szítják a fölocsudott lelket... A padlásszoba ablaka előtt csatorna húzódik; ezt végül eldugja a föld, a madarak magot hullajtanak bele s a gyermek csodálkozó szeme előtt egyszer csak kibújik a zöld növény. Csupán a szegények kertje nyit ily könnyen és olcsón».
Nexö szülei nem kopenhágai eredetűek. Apja, Hans Jörgen Andersen, aki kőfejtőként kereste kenyerét, régi bornholmi parasztcsaládból született, míg anyja, Mathilde Mainz, egy falsteri kovács lánya volt. Anyai dédapja a németországi Mainzból vándorolt Dániába; a női ág vezetékneve innen származik.
Kopenhágában kegyetlenül szűkölködtek, bár az egész család dolgozott. Anyjának naponta ott kellett hagynia otthonát; kézitargoncával járta a várost: halat és zöldséget árult. S a gyermekek is - számszerint tizenegyen - mihelyt tipegni kezdtek, rögtön belesodródtak a robotba. A költő, sorban a negyedik, elmondja, hogy egész kiskorában ujságot hordott ki vagy az ácstelepeken forgácsot gyüjtött s a tehetősebbeknek eladta. De mindennél terhesebb volt neki, amikor hajnaltól késő estig a sivár lakásban marasztották, hogy kistestvéreit dajkálja.
Így alaposan rájárt a rúd s közben néhány döfést is kapott - többet, mint amennyi egy gyermeknek egészséges. Kilencéves korába családja átköltözött Bornholmra, az apa hazájába. A gyermeknek itt szintén dolgoznia kellett; de munkaközben megismerte a bornholmi táj szépségeit: télen, amikor apjával a sziklák közt követ fejtett s nyáron, amikor a nexői legelőkön a város nyáját őrizte.
«A mélység énekei» és «A gyermekkor partján» című novellásköteteiben a költő igen sok érdekes vonást közöl gyermekkoráról; leírja, hogyan játszott és hogyan dolgozott.
Ha lehetett, úgy-ahogy iskolába is eljárt. Félévig, a nyári hónapok alatt, rendszeresen mulasztott; télen pedig csak akkor jelent meg az órákon, amidőn az öbölben nem volt rakodás. De Nexö ezt egyáltalán nem tekinti valami nagy szerencsétlenségnek. «Az életet a természet útján ismertem meg», mondja; «később, felnőtt koromban, már könnyen ment a rendszerezés. Azt hiszem, a jövő iskolája kiaknázza majd, hogy a gyermek magukért a dolgokért liheg - s a fekete táblát elrejti az érettebb korig, amikor az ösztön finom éle megkopik, viszont a szem szélesebb áttekintésre törekszik. A mai helyzet igazi fordított világ s én hálás vagyok, hogy frisseségem és fogékonyságom az iskola padjában nem száradt ki».
Konfirmációja után Nexö egy évig tanyán bojtárkodott, igen rossz sorban. Kicsi volt és vézna; testének korán hozzá kellett törődnie az örökös munkához. Ám a kemény iram jól megedzette; nem könnyen állt ki s akárki előtt nem tágított. De mégis csak nehéz dolog volt ez. Télen éjjeli három órától este kilencig szakadatlanul hajszolták, erejének megfeszítéséig, gyakran azon túl is. Azért nem igen panaszkodott. Viselte sorsát, ahogy az elnyomottak átkukat viselik. Ha körülményeinket nem enyhíthetjük, rázzuk le a kínokat.
Az év leteltével Nexö béresnek szegődött, majd elment Rönneba, ahol cipészinasnak állt be.
Jó sokáig, 4
De sem a hideg, sem az éhség, sőt még a túlfeszített munka és a magányosság érzése sem csökkentette életkedvét. Szakmájában hat évig dolgozott; ezalatt sok furcsán elvénhedt embert és viszonyt ismert meg («Hódító Pelle» II). De többé nem volt maradása s a kőművesekhez ment, napszámosnak.
Itt találkozott Nexö egy német üvegessegéddel, az Internacionále tüzes hívével, aki proletáröntudatra ébresztette őt s megismertette a szocialista tanokkal.
Tanulóévei során, amennyire szegénységétől telt, magánúton igyekezett ismereteket szerezni s másfél esztendő alatt, amíg Rönneben és Nexőben cipészsegédként dolgozott, néhány munkanélküli periódusát a bornholmi felső népiskola falai közt töltötte. Tudásszomja folyton fokozódott; 1891-ben - barátainak támogatásával - az askovi nagy ismétlőiskolába íratkozott be.
Ismétlőiskolai tanulmányai igen fontosak. Ezt a korát maga is gazdagnak és termőnek mondja, amely «annyit adott, hogy jó sokáig megélt belőle s később is mindig örömmel gondolt vissza rá.» - Askovból egy odensei iskolához került, tanítónak. De hamarosan rosszindulatú tüdőbaj támadta meg s egy ideig élet-halál közt lebegett. Amidőn némi erőre kapott, hogy elszállíthatták, egyik régebbi jótevője, Molbech költő özvegye, pénzt szerzett neki s leküldte Délre. Húsz hónapig járta Itáliát és Spanyolországot, sok viszontagságon vergődött át, de valahogy mégis csak meggyógyult, tudása gyarapodott s tolla bizonyos gyakorlatra tett szert.
Hazatérte után a kopenhágai állami tanítóképző egyéves tanfolyamát látogatta; ennek elvégzése után a frederiksbergi iskola dán nyelvtanítójává nevezték ki. Itt írta első könyveit - éjszaka. De ez a kettős tevékenység annyira kimerítette, hogy állásáról 1901-ben le kellett mondania. Azóta írásaiból él.