Nyugat · / · 1927 · / · 1927. 8. szám · / · SZINHÁZI FIGYELŐ
Emma Gramatica vendégszereplése során játszott nálunk egy öreg nénikét is. Ez egy mindenkitől elhagyatott cseléd, ki a világháborúban megindító agyafúrtsággal leveleket, tortákat küldöz a frontra egy ismeretlen katonának, a névrokonának, elhiteti környezetével, hogy ez az édesfia, a katona szabadságot kapván meglátogatja s így az anyóka egy este kiélheti kései anyai ösztönét, megvendégeli őt, szinházba megy vele, aztán a fiú visszautazik csapattestéhez, elesik és ő gyászolja. Akkor, mikor mások fiúkat vesztettek, ő nyer egyet. A nagy zűrzavarban kölcsönkér egy kis örömet, lop egy kis bánatot, egy kis gyászt is. Ezúttal nem beszélek arról, mit ér Barrie darabja, mely alkalmi ötletből született, de a lehetetlennek látszó, sokszor ízléstelenséget súroló helyzeteket költői biztonsággal oldja meg. Csak az alakról számolok be, melyet a szinésznő mintázott remekbe. Mrs. Dowey vásott, fekete ruhát hord. Feje búbján csenevész, szürke haj lengedez, mint a pókháló. Szétterpesztett lőcs-lábakkal bakalász, melyek nyilván a sok lépcsőjárástól koptak meg, ferdültek el. Vidámsága: fogatlan vigyorgás. Kacaja: halk, alig hallható egércincogás. Sírása: valami sajátos szipogás az orrán keresztül, az orrával sír. Az aggkor érzelmi élete az ellenőrzés híján laza, szétfolyó. Még munkálnak az érzelmek, de megnyilvánulásai torzak. A szervek már elromlottak, a könnycsatorna kiszáradt. Ennek a szegény páriának az anyai szeretet, odaadás, rajongás kifejezésére mindössze egy baljós, hamiskás, de még mindig nőies kacérkodása maradt. Levetkőzik előttünk a szinpadon, hogy felöltse egyetlen, csipkés selyemruháját s akkor látjuk lapos mellét, kulcscsontjait, sótartóit, az öregasszonyok mintegy századok porától belepett barna réklijét, hináros alsószoknyáit. Egy némajelenetben, mely a tragédiát jelzi és szavak nélkül - visszamenőleg és előre - évek eseménytelen csöndjét sejteti, tesz-vesz, motoz, babrál, fölkel, elpityerdül, leül, odabotorkál önként választott fia frontról hazaküldött katonaládájához s valami eszelős szertartással mellére biggyeszti a hős hadiérmeit, melyek gyászosan csilingelnek. Nincs nagyobb művészet, mint éreztetni a valóságot, egy ember különvalóságát, egy élet végzetes zártságát. Ezt műveli az igazi költő, az igazi elbeszélő, az igazi drámaíró s az igazi szinésznő is. Ezzel eszünkbe idézi, hogy mi mások vagyunk, általa részvétet kelt, fölébreszti a legtöbbet, amire művészet képes, az emberi testvériesség érzését. Közönségünk egy része az úgynevezett «mélység»-et jobbára német példák után képzeli el s nem egyszer összevéti a homállyal, a zűrzavarossággal, az eredetieskedéssel, egy értelmi szándékkal, melyet a művész nem tudott megvalósítani. Itt csakugyan nem leltünk ilyesmit. Minden kézzelfogható volt, forma és arány, minden egyszerű és világos volt. Gramatica játéka közben állandóan firenzei házigazdám kislányaira kellett gondolnom, kik egy nyáron szinházat játszottak az udvarban s a maguk mulatságára sírtak, bolondoztak. Alakításában a latin művészet tisztaságát bámultam.