Nyugat · / · 1927 · / · 1927. 8. szám · / · IRODALMI FIGYELŐ · / · M. POGÁNY BÉLA: RÉVÉSZ BÉLA

Hevesy Iván: KARMAZSIN
Palasovszky Ödön könyve

Palasovszky Ödön az extázis költője. Költő, akiben a forradalmiság szelleme kiirthatatlanul adódik temperamentumából és életérzéséből. Minden forma csak pillanatig élhet nála, hogy a következő pillanatban lerombolja. És mégis túlhalad az anarchián és destrukción, mint minden igazi, teremtő forradalmár. Optimista és romantikus, aki az élet teljesebb formáit hiszi és akarja. Gyűlöl mindent, ami félúton megállás, ami megalkuvás, ami ragaszkodás a meglevőhöz, ami nyárspolgári. Nem gyakorlati forradalmár az ilyen költő, a szó köznapi értelmében, költészete nem politikai agitáció, hanem harc az ember radikális felszabadításáért. Nemcsak politikai, gazdasági, társadalmi és világnézeti tekintetben, hanem mélyebben és rejtettebben: tárgyakban, fogalmakban, szavakban, fantáziánk beidegzett képeiben mindenütt ott lappang valami csökevény, valami elhalt izület, amely útban áll és hátráltat. Ezért hirdeti és keresi az extázist, amelynek forróságában elégnek ezek a csökevények és igenli mindennek teljes intenzitású átélését. És hiszi azt is: nem a spekulatív szemlélődés, hanem éppen ez a túlfűtött extázis az, amely visszavezetheti az embert újra a dolgok elvesztett lelkéhez, a világ közvetlenebb, egyszerűbb és bensőségesebb kapcsolataihoz.

Palasovszky költészetére valóban érvényes: annyira egyszerű, hogy nehéz megérteni. Pedig nem kell egyebet tenni, mint akár intellektuális, akár intuitív úton elhajítani azokat a közvetítő elemeket, amelyek a komplikált kapcsolatot tartották a dolgok és szavak között és nem kell egyebet tenni, mint követni őt azon az úton, amelyen kidobja a fantázia homokzsákjait, azokat a homokzsákokat, amely ellen egész költészetével harcol.

Előző kötetében, a Punaluában, a dolgok teljességét, az extázist egy szó jelölte, ugyanaz, mint a kötet címe: Punalua, a polinéziaiak testvéri közössége; új kötetében a szimbólum, a jel még egyszerűbb: Karmazsin. Ahogyan a Punaluában a szimbólum nevét megválasztja, jelzi ennek a szinte vallásos érzésnek szociális tartalmát. A világot átélő egyéni újjászületésünk lehet csak alapja a közösség újjáteremtésének. Doktrinák, elvek, teóriák nem válthatják meg a világot.

Palasovszky formai revolúcióját életérzésbeli revolúciója indokolja, mert nála ez a kettő annyira egybetartozik, mint más modern költőnél alig, akik legtöbbjénél a merész formában kispolgári sóhajok húzódnak meg. Azonban mégis Palasovszkynál is a forma az, ahol ellentétbe kerül önmagával. Túlságosan ragaszkodik az elmúlt költői formaforradalomnak ma már csökevénnyé, homokzsákká vált nyárspolgárt botránkoztató fordulataihoz. Elvégre tudjuk jól, hogy nem a költőnek kell alkalmazkodni közönsége nyelvéhez, hanem fordítva, mégis vannak természetes határok; amelyeket éppen szellemi céljai érdekében be kellene tartania. Hiszen, mint minden költő, ő sem akarhat mást, mint hatni és kapcsolatokat teremteni. Lehetetlen, hogy azt ambicionálja, hogy kötetei a culturcuriosa-gyűjteményébe kerüljenek!

Palasovszkynak egy önfeláldozó gesztussal el kell hajítani mindazt a keresettséget, forradalmi stílusromantikát, szó- és képfordulat-hieroglifeket, amelyek könyveit túlterhelik, írásmódját hol fárasztóvá, hol bosszantóvá teszik. Stílusának egyértelműre válását várjuk tőle, magyarán mondva gondolatainak érthetőbb kifejezését. Azt hisszük, ő sem volna megelégedve azzal, hogy könyveit csak e sorok írója érti meg néhányad tucat magával egyetemben.

Palasovszky annyi bátor áldozatkészséget tanúsít, mint író és mint előadó is, a szellemi közönynek és elalkuvásnak mai szomorú éveiben! Nem kételkedhetünk abban, hogy a lényeg és a modorosság elválasztásában, - önmegtagadással is, - el fog jutni költészetének megtisztulásához.