Nyugat · / · 1927 · / · 1927. 8. szám · / · IRODALMI FIGYELŐ · / · M. POGÁNY BÉLA: RÉVÉSZ BÉLA
Révész Béla fejlődésének legutolsó állomását, az író új arculatát a «Miniatürök» fejezik ki. Ez fokozatos eljutás lénye legbensőbb szellemi anyagához, amelynek izgalmas vibrálása egyre intenzívebb. Magasba ívelő tisztulási folyamat jegyében költészete szublimálódik, leveti a heterogén elemeket, a staffage-t, a témákat és a figurákat s mindennek csak a magva, csírája marad meg. A naturalizmus színei áttetszőkké tompulnak, az élet fenyegető, durva darabossága megfínomodik s gyakran egészen eltűnik. Előtörnek a tisztára lírai s individuális érzelmi áramlások, minden valóságelem lendületté válik, mindenütt emberi, egyéni megfinomodás és kivirágzás zsendül. Feltárja szívét, többször első személyben beszél s újraéledő, elhanyagolt multja állandóan kísérti. A régi fájdalmak visszajárnak, mintha csak lehulladoznának az objektív fegyelem kapcsai, a régi láncok. Újabb s vakítóbb sugarak, színek serdülnek föl szólamai mögött; meg-megenyhül a Szenvedés; néha már mosolyogni is tud; a halál már nem üldözi annyira; az élet teljesebb arca tárul föl lapjain. Mindamellett megmarad az «örökkévalóság képében» való szemlélete; lírai lázát rázáporoztatja a hajdani unanimista szárnyalással a teremtett bús dolgok rendjére, de most már igazi magasságból, föntlebegésből. A Város, amely azelőtt mindig egyénből a tömegre futó óriási szerv volt és minden szava mögött egy néma Hatalom érzése sűrűsödött, megváltozik most, enged fölszippantó szigorából s Révésszel megesik, hogy a tömegből, a milliókból visszakanyarodik az egyesbe. Magasból nézve meglátja már a forradalomban őrjöngő városon túl, a lankás hegyoldalon sétáló szerelmespárt. A friss, a tiszta színek, az újraélt, régelcsendült hangok feltámadása ez, szőkeség, enyheség, fények föltündöklésének állomása. A tiszta lelkű, gazdag belső tartalmú, egész ember minden nagyságában megmutatkozik. A realitások meginduló magvából, belőlük és mögülök, kibomlik az elért és megérdemelt fölszabadulás végtelenbe lejtő költészete.
Mások egyéni lírával kezdik s fejlődnek a sallangmentes valóság felé. Ő azonban gyötrelmes állomások után jut el a jelzőktől megfosztott dinamizmusig s ebben is merőben elkülönböző minden ősétől, mert feszítő ereje és súlya, abszolút átéltsége és valósága folytán epikus telidedséggel nyilvánul meg: epikus líra. Önmagával szemben is megőriz bizonyos objektív fölfogást, bármily magasra lendüljön a vulkánikus erők taraján. Onnan is hallja az utána felzúgó szenvedés kiáltásait. A messziről, a magasból nézett hőseinek fájdalma most is megnő, sőt talán mérhetetlenebbül, mint azelőtt és betölteni látszik a világegyetemet. Révész Béla ilyenkor, lírai fölmagasodásban, vérbeli költővé válik, prózája megkülönböztethetetlen a versek ritmusától s követelményeitől és elsírja az egylelkű fájdalom könnyeit.
Azt hisszük, saját művészetére gondolt, amikor egyszer ezt a meghatározást tette: «az emberiség legnemesebb produktuma, a... művészet, akkor lesz igazán méltó az emberhez, ha nem kisajátítottan intézményeket, osztályokat vagy kiváltságos nagyurakat fog szolgálni, hanem egyetemesen ráborul az emberiségre és a gyárimunkás a búvárló tudóssal együtt egyszerre fog és tud majd felüdülni tőle». - Hiszi, hogy a művészetnek «átformáló hatása van elmére, lelkületre» - s szociális értelemben ebben látjuk művészetének a célját.