Nyugat · / · 1927 · / · 1927. 8. szám
Van egy novellám, Kilenc óra tájt, mit ujságíró elfoglaltság közben is külön gonddal csiszolgattam - emlékszem, hogy vagy ötször kipróbáltam és átírtam szavainak teherbírása, mondatainak kicsengése iránt. Emiatt igen szerette apám, ki művésze volt a német nyelvnek s ebbeli érzékenységgel értett magyar íráshoz. Neki jutott eszébe, hogy le kellene a novellát fordítani németre, s kollegiálisan vállalta, hogy lefordítja. Én kisdiák korom óta büszke voltam rá, ha cikkeit nekem mondta tollamba, tehát ezt a fordítást is úgy képzeltük, hogy ő diktálja majd, én meg írom. Ám már az első két mondatnál kitűnt, hogy ez nem igen megy így. Ő szokott halk biztonságával mondta el, mintegy beszédszerűen, a mondatot, de én szokásom ellen felhökkentem s nem akaródzott a leírás. Egy percre furcsállotta, de sokkal inkább mesterségbeli volt, hogy tüstént pártomra ne állott volna, önmaga ellen is. Én tudniillik azt éreztem, hogy a mondat gyönyörű ugyan németül, szótár szerint is híven tolmácsolja az enyimnek foglalatát, ám más a lejtése, mint az enyémé, s ezzel megmásítja mondanivalómat. Mivel, ugyebár, a mondat a mondanivalót nemcsak szótári értelmével fejezi ki, hanem önnön zengésével is, - a hanggal, mely lehet tompa vagy csengő, emelt vagy ejtett, szakgatott vagy lélekzetes. Apám, mondom, ezt menten megértette, viszont figyelmeztetett, hogy lehetetlent akarok, mert a német nyelvnek más a zenéje, mint a magyaré, ugyanazon mondatmelódiát tehát általában alig lehet kiváltani belőle, még kevésbbé ugyanazon szótári szavakkal. Ezt persze én is tudtam, de megnyugodni benne nem tudtam, s most már mindkettőnket izgatott, hogy mennyire tudnánk megközelíteni az ideált, közös munkával, hol én eldünnyögöm a magyar mondatot, ő pedig át próbálja hangszerelni németre. Több estén át tartott, talán két hétig, míg elkészültünk a rövidebbnek képzelt dologgal; remeke a fordításnak, meg is jelent németül, tetszett is mindenfelé, csak két embernek nem tetszett: apámnak nyíltan nem, nekem titokban nem. Mellesleg mondom, hogy mikor sok év múltán Berlinben magam is megpróbálkoztam az egyenest való német írással, ami nálam idegennél természetesen akkor is fordítás, ha német szövegemet aztán nem tudnám visszafordítani magyarra: mondataimnak némettelenségeivel szemben a különböző Sitzredakteur-ök egyszerűen azt szentenciázták, hogy "ez nincs németül", "ezt nem lehet németül így mondani", és beleveresceruzáztak, mint cigány az anyjába. Ellenben maguk is írók és művészek, mint Theodor Wolff, Maxmilian Harden, Sigfried Jacobsohn: első szóra átértették, hogy író, ha ejt is hibát, valami oknál fogva írta úgy, ahogy írta, tehát nem lehet úgy javítani, mint az iskolásgyereket. S ugyanoly jókedvű megértéssel tűrték, hogy fogalmazásom védelmében belekotyogjak az ő szerkesztő dolgukba, mint tűrte volt annak idején apám. Ők türelmesek voltak; de én ma sem vagyok igazi német író, s mind e tapasztalat, mind e mesterekkel való találkozás, olykor együtt való dolgozás csak megerősített abban, hogy fordítás, abban az értelemben, hogy egészen azt adja, amit az eredeti, még ugyanazon nyelv dialektusából vagy pâtois-jából irodalmi nyelvébe is lehetetlen, annál kevésbbé idegen nyelvből idegen nyelvbe. Akkor sem, ha lelkük, közös származásuknál fogva, oly közel rokon, mint egymáshoz képest a román, a germán, a szláv nyelveké, és valamennyiükhöz képest valamennyiüké, csupa indogermán ivadéké. Hát még ha gondolkodásuk is más, mint a magyaré ez indogermánokhoz képest! Minél műveltebb a világ, annál kilátástalanabb a fordítás. Nincs az a tolmács, ki az idegennel megértessen, s ha magam élem bele magamat az idegen nyelvbe: holtomig idegen marad számomra, s én idegen maradok benne.
A tapasztalat ennek mintha ellent mondana. Nagy nyelvek is alakultak úgy, hogy egy-egy fordításból indultak, mely művészete hatalmával ráigéződött a népre, s magához formálta beszédét. Legnagyobb ilyen eset a Luther Márton bibliafordítása, melyen a mai német irodalmi nyelv épül. Nyelvnek remek is, de ez nem jelenti azt, hogy fordításnak hű volna. (Mellékes, hogy szükség-e ilyenkor a hű fordítás, bár ép a most folyó napokban veszekszik Róma városában a Vulgátának, vagyis a Szentírás latin nyelvű s az Egyházra kötelező fordításának javítása körül egy oda külön meghítt eszéki zsidó magántudós, Donáth úr, a reviziós bizottság elnök-kardinálisával s többi írástudó tagjaival. Vitájuk tárgya egy bizonyos héber szónak igazi értelme s ehhez képest az, hogy a Vulgáta e szót híven tette volt-e át latinra? Donáth úr azt állítja, hogy nem, s a vitával nem kisebb dolognak kell eldőlnie, mint hogy a régi zsidók az ő Jehovájukat igazán bosszúálló istennek képzelték-e?) A Luther Márton bibliafordítása - épúgy, mint nálunk az övé után készült Károli Gáspár-féle s a Szenczi Molnár Albert franciáról fordított zsoltárai - alapvető hatással volt a nemzeti nyelv alakulására, de hozzáértők szerint nem ad hű képet az eredetinek sem szaváról, sem hangjáról. Doktor Buber német-zsidó tudós és író most próbálja ezt, mai német nyelven, új fordítással jóvá tenni, de éppen héber tudósok fanyalognak, hogy ez még kevésbbé héber, mint a Lutheré. Ugyanígy lett a német nyelv és vers számára klasszikus a Voss Homérosz-fordítása s a Schlegel-féle Shakespeare. A német íróművészet s verselés mondhatatlan gazdagodott tőlük, de ma már mindenki egy abban, hogy a Homérosz naiv bája épúgy elvész a Voss iskolamesterségében, mint versének méze a Voss homokosságában, s a Schlegel hasonlíthatatlanul magasabb kultúrája s gazdag merészsége sem tudja megéreztetni, ami nélkül Shakespeare nem Shakespeare: az erzsébetkori még igen katholikus, gráciát. A mi drága Vörösmartynk Lear királyában s Julius Caesarjában ez megvan, de szónokibban s ezzel nem elég feszülően, - Arany Jánosnak pedig nemcsak Hamletjából hiányzik, de Szentivánéji álmából is, bármily ködös andante az ő Hamletja, bármily napos-holdas scherzo az ő Szentivánéji álma magában véve. Arisztofánesze is inkább falusi duda, mint városi síp - ez külömben nem egészen az én szavam: Hatvany mondta, minden hódolattal a remek iránt, a Babits Commedia-fordításáról, hogy benne mindazonáltal a Dante fuvolaszava klarinéttá harsányul. Hogy ilyen remekek sem érik el a tökéletességet: ez mutatja éppen, hogy nem is érhetik el, hogy a tökéletesség itt lehetetlenség, s nincs az a legnagyobb genie, hogy elérje. Goethe megpróbálta a Byron Don Juanjának kezdő strófáit lefordítani - s amellett az angol nyelv tulajdonkép német dialektus, csakúgy, mint a holland és sokkal inkább, mint a svéd vagy a dán! - s bár a verselésben, rímekben is vakmerő szabadságokra bátorkodik, már emiatt sem hű Byronhoz, ki a világ egyik legbiztosabb verselője. Ahogy Schiller az Aeneas beszámolóját Didó királyné előtt a trójai hőssel stanzákban mondatja el, az meg kivált kiforgatottság - legjobb esetben drezdai Zwinger-Rococo a római Pantheonhoz képest. A mi irodalmunknak van két olyan fordítása, mely magában véve, az eredetihez nem mérve, mint művészi stílusmunka sok mindennel felér: a Győry Vilmos Don Quijoteja s a Bérczy Károly vörösmartyasan bájos Anyéginja. Mindazonáltal - spanyolul, valamint oroszul tudó magyaroktól hallom - a magyar Don Quijote nem Cervantes s a magyar Anyégin nem Puskin. Nem lehet, nem lehet, nem lehet, - ez alól nincs kivétel, ezt nincs mód megkerülni. Semmi mód - mikor Baksay Homéroszt Toldiba oltja vagy Lévay a Burns Sweet Tibbie Dunbar-ját Kedves Dunbár Fáninak fordítja, az mintha a lepkét tarhonyával főzné pörköltnek. Ments isten, hogy ezt gúnyolódva mondanám: magam is így tarhonyáztam el egyszer Morris Rosenfeldnek, a jargon dalosnak egy már dialektusos voltánál fogva is a népdalian üde zsidó-karácsonyi versét. Viszont, ami Burnsöt illeti: Lévaynál nem volt szerencsésebb az én áldott emlékű hajdani német professzorom, Weber Rudolf sem, ki szepesi ember lévén, a Burns skót rigmusait cipser-népnyelven s mértékben próbálta németre átültetni. Így sem ment, - az az elegancia hiányzott belőle, mely az angol nyelv minden változatában megvan, minél népibb. De ha valaki Burnsöt például irodalmi angolra költené át: az sem járna jobban. Éppen, mert minden dialektus, mig irodalmi nyelvvé nem vált, már magában népi, tehát naiv, s minden irodalmi nyelv, bármint népiből emelkedett legyen irodalmivá, már magában ápolt, tehát nem naiv. Egészen más anyag, egészen más hangszer, - nem lehet belőle, nem lehet rajt ugyanazt kihozni.
S ez még mind istenes, olyan nyelvekről szólván, melyek, mint a német s a magyar, valahogy kimesterkedték magukból a görög s a nyugati verselést is. (Bár, ami a magyart illeti, alighanem igaza van Kodály Zoltánnak, hogy benne a jambus és a trochaeus hamisság és rontás, s Adynak ebben is nagyságára vall, hogy mindinkább visszatette az időmértéket a hangsúlyra s ezzel a verslejtést a mondatéba.) De az a geometria, amivé Villon és Ronsard után a francia nyelv és verselés merevedett: e tökéletesnek tetsző nyelvet képtelenné teszi ezer meg ezer dolog éreztetésére, mint más nyelvekben igenis lehet - talán ép azért, mert más nyelvekben még lehet éreztetni, de a franciában ki kell mondani. Hogy franciául nem lehet homályosnak lenni, az gyönyörű volna; ha nem járna azzal, hogy a kultúrembernek száz meg száz olyan közleni valója van, mit francia emberrel nem lehet megértetni, mert "nincs franciául", s ami iránt (kevés olyan genienek kivételével, mint Baudelaire, ki bele tudta magát élni Poe-ba, bár ne feledjük, hogy Poe is geometrikus lélek, - ő az őse a leggeometrikusabb műfajnak, a detektív-novellának) - ami iránt, mondom, a francia embernek akkor sincs érzéke, s csak elnéző mosolya van, ha megtanul idegen nyelven. Amily csodálatos ész a francia, olyan türelmetlen s ennek rendjén értetlen, éppen ez eszességénél fogva, - s amily tökéletes szerszámnak tetszik a francia nyelv: e tökéletességig a korlátoknál fogva jutott, mellyel magát a francia ész a rációra korlátozza (in der Beschränkung zeigt sich erst der Meister!) s amik miatt ez éleseszűség valósággal korlátoltsággá fajult, a korlátoltságnak minden gőgjével. Dóczy Lajos egyszer hosszú tárcát írt volt arról, hogy ő nem érti Adyt, s én erre azt bátorkodtam felelni, hogy, ha ő mondja, kénytelen vagyok elhinni - de mért oly büszke erre? Így büszkék a franciák is sok mindenre, mi, úgy látszik, örökre el van előlük zárva, s nyelvük, mondom, amily tökéletes és felülmúlhatatlan szerszám az ő saját mondanivalójuk számára, annyira békó éppen a művelt, éppen a gazdag lelkű idegennek, ki franciául akarja magát megérttetni. Ennek érezte az új-görög Jean Moréas is, ki pedig úgy költött és verselt franciául, hogy a franciák kénytelenek költőnek elismerni, és bár igen kelletlenül, de tűrni a szabadságokat, tehát az ő hitük szerint barbárságokat, melyekkel Moréas a francia nyelv és verselés kötöttségén túlteszi magán. Láttam minap egy kirakatban - sajnos úgy a szerzők nevét, mint a könyv címét elfelejtettem - két orosz embernek (az a számíze maradt, hogy orosz-zsidónak) egy nyilván humorosan írt, de lelkében komolyan gondolt könyvét a francia nyelv ostobaságairól. Mihelyt rájövök a nevekre, a címre, menten meghozatom; látatlanban sejtem, hogy lelkemből írták; nyilván fordítók, kiket oroszról franciára fordítván, lépten-nyomon a guta kerülgetett a reménytelenség miatt, hogy ezt sem lehet, azt sem szabad, franciául semmitsem szabad.
Ám más nyelvekben is: ha a nem szabad talán nem ily merev, a nem lehet épily áthághatatlan. A nyelv, mely eszköze volna a közlésnek, mindinkább akadályává tökéletesedik. Szemmel még megértheti egymást, mondjuk: a kínai s az angol, beszéddel mind kevésbbé. A fordítás, hogy erre térjek vissza (s ez egyaránt áll prózára, mint régi értelemben értett versre, de erre: rímesre és mértékesre persze még inkább) a fordítás logikai lehetetlenség. Ha a szónak, mint a Poe Ulalume versében, csak zenei rendeltetése volna, még el lehetne gondolni fordítást, de lévén a szavaknak szótári értelmük is: képtelenség és kilátástalanság, hogy ugyanazon szótári értelmű szavak a más nyelvnek más lélekzetű mondatával, más zenéjével, más esésével, más összecsengésével ugyanazt hozhassák ki: hangulatról s egyéb imponderábiliákról nem is szólva, de bár szótári értelem gyanánt. Akadnak az irodalomban kétségbeesett kísérletek, hogy és ha "a lehetetlent lehetne letetni". Egy Sabatier nevű nagyerejű művész megtette, hogy a Goethe első rész Faust-ját franciára fordítván, úgy próbálja a francia verset a német Knittelvershez hozzátörni, mint mi csaltuk volt ki a mi nyelvünkből a hexámetert s a jámbust. Néha csodálatosan megközelíti - de azért Goethének nem Goethe, franciának pedig nem francia. Egy fiatal magyar nyelvművésznek, Gáspár Endrének olvastam nemrég néhány Nietzsche-versfordítását s egy Milton-szonettjét, melynek még enjambementjait is szinte átfotografálja magyarra. A Nietzsche fúvásából sok, a Milton pedantériájából valami megcsapja belőle az embert - de aki nem tud németül és angolul, még ennyi sikerültség után sem tudhatja, megközelítően sem, hogy milyen Nietzsche és milyen Milton, - épúgy nem, mint ahogy semmi festmény, fotografia, rajz és mozgófénykép után nem tudom, milyen London, ha nem jártam ott. Ha híven fordítok, akkor a más nyelv mond mást, mint az eredeti, ha szabadon fordítok, akkor én mondok mást. Ha két nyelvben ugyanazt csinálják, akkor mást csinálnak, ha pedig mást csinálnak, akkor meg éppen más lesz belőle.
Nescio. Sed fieri sentio - et eacrucior.
Ezt az édes Catullus dalolja, s az imádnivaló Mőrike így fordítja:
Aber ich fühls und das Herz möchte zerreissen in mir...
Mind a két vers tündéri, s érdemes egyikért megtanulni latinul, a másikért németül. De nemcsak hogy, természetesen, Catullus nem tudhatta, milyen lesz Mőrike, hanem Mőrikénél sem tudhatni meg, milyen volt Catullus.