Nyugat · / · 1927 · / · 1927. 8. szám
A vendéglőbe besütött a téli nap a csipkefüggönyökön át. Kacér délibáb volt annak, aki a gázkályha kellemes melegében azt is hihette volna, hogy odakinn nyár van, tekintet nélkül a sarki hordár pirosra fagyott fülére.
Dobozy Dávid előtt egy palack bor állt, amely ezt az évszámot viselte: 1867. A palack egy grófi pince pókhálós sarkában aludt át hatvan évet, amely alatt a magános bánat nemesen mámorossá erjesztette szívét. Dávid szürcsölgette a bort, amely ereibe meleg áramok ifjító tűzét lövelte. Érezte, mint lüktet, fűt a vére, régóta alvó, fölébredő vére. Szíve, ez a próbált szív katlanként forrongott és kellemes látomásokat varázsolt eléje. Énekelni szeretett volna, ha nem lett volna józan déli nap és néhány vendég, aki körülötte ebédelt.
És ekkor történt, hogy a szomszéd asztalnál helyet foglalt egy fiatalember. Nem azzal a közömbösen bátor, szinte kihívó tekintettel nézett körül, amely a mai fiatalságot jellemzi Dobozy szerint, hanem szép csöndesen, inkább szerényen és bocsánatkérőn ült le. Szegény, mintegy húszéves ifjú lehetett, aki korán hozzászokott az alázatossághoz, mert ismerte azokat a "rugásokat", amelyek Shakespeare szerint az igaz embert az életben érik.
Hosszú, kissé romantikusan fésült haja művészembert árult el. Egy vázlatkönyvszerű vászonkötet, amelyet maga mellé tett le egy székre, arra mutatott, hogy festő.
A legfurcsább volt azonban a ruhája. Fekete zsakettje egy régi kor ízlését és stílusát lehelte. A nyolcvanas években a Nemzeti Szinház hősszerelmesei játszhatták ilyen fekete kabátban Dumas, Augier, Sardou hőseit. Melyik jelmeztárban aludt át ez a ruhadarab mintegy negyven évet, hogy most utólagos életre ébredjen egy szegény ifjú testén? Túlságosan világos nadrágja egyáltalán nem illett romantikus kabátjához, valami furcsa stílkeveredést okozott, amit csak a fekete Lavalliére nyakkendő enyhített, amely művészi lendülettel borult a fiatalember mellére és szemérmesen eltakarta az ingplasztron valószinűleg kopott vagy hiányos fehér mezejét.
Az ifjú nagyon szerényen rendelt és mohó étvággyal látott az evéshez. A pincér úgy szolgálta ki, mint akitől nem vár borravalót.
Dobozy nagy rokonszenvvel nézte a fiatalembert. A saját ifjúsága jutott eszébe. Ő is ilyen szerény, kellemes, csöndes fiatalember volt, aki mindig bocsánatot kért a ronda élettől. Meleg részvéttel kezdte nézni az ifjút. Titokban magához intette a pincért és halkan szólt:
- Mindenből dupla adagot adjanak a szomszéd fiatalembernek. A külömbözetet én fizetem. De a világért se árulják el ezt neki!
A pincér mosolyogva vette tudomásul Dobozy bőkezűségét és a fiatalember olyan adagokat kapott, hogy szeme-szája elállt a csudálkozástól. Mily nagy csalódás fogja érni ezt a fiatalembert másnap, ha a bő adagok kedvéért újra be fog térni ebbe a vendéglőbe, de nem lesz ott Dobozy. A grófi bor érzékenyre hevítette Dobozy szívét. Most magához intette a főpincért és súgta:
- Jean, ha ez a fiatalember máskor is bejön, szolgálják ki mindig tisztességesen és a külömbözetet írják az én számlámra.
- Igenis, méltóságos uram!
A vendéglőből lassankint szállingózni kezdtek az emberek, Dobozy és a fiatalember kivételével. A jóllakott ifjút alighanem megszállta az ihlet, elővette vázlatkönyvét, elkezdett rajzolni, mialatt sűrűn, de diszkréten pillantgatott oldalvást Dobozyra.
- Lerajzol - mondta magában Dobozy és kezdte magát kényelmetlenül érezni. Egy idő óta nem szívesen nézett tükörbe. Úgy érezte, hogy a tükör megcáfolja azt, amit szíve ver: hogy még tevékeny, fiatalos ereje van. Félt az ifjútól, hogy ez majd a tükörnél is kegyetlenebbül tárja eléje az öregkor vigasztalanságát. Pincérek vették körül kíváncsin a művészt és ők is erősen pislogtak Dobozy felé, mint akik vizsgálják a rajz és az eredeti hasonlóságát.
A főpincér egyszerre heves mozdulattal kapta ki a szegény ifjú kezéből a rajzot és szinte diadalmas lobogtatással vitte Dobozyhoz:
- Ugy-e milyen jó? - mondta az egyszerű emberek naiv elragadtatásával.
Dobozy félénk pillantást vetett a rajzra. Hullámos fürtü, szőke, húszéves fiatalembert mutatott a kép. Dobozy megrendülve ismert magára, illetve húszéves korabeli arcképére.
Dobozy ránézett az ifjúra. Az ifjú visszanézett rá. Dobozy önkénytelen mozdulattal barátságosan maga mellé hívta a festőt. Az ifjú fölkelt helyéről, szerényen közeledett és helyet foglalt.
- Ön kitűnően rajzol.
- Mestereim is dícsérnek.
- Növendék?
- Az vagyok.
- Kit ábrázol ez a kép?
- Önt.
- Engem? !
- Ön ilyen volt húszéves korában.
- Ez igaz. Magam is csodálkoztam rajta, hogy ön vissza tudta idézni húszéves korombeli arcomat.
- Nézze meg az aláírást - mondta az ifjú művész.
Dobozy hangosan olvasta: "Dobozy!" és hozzátette:
- Ez az én nevem. Én is Dobozy vagyok. Dobozy Dávid.
A fiatal ember bemutatkozó mozdulattal felelt:
- Dobozy Dávid vagyok.
- Ön is?
- Én is.
- Különös véletlen! - mondta maga elé Dobozy.
- Nincsenek véletlenek - felelte a művész.
- Igaza van - mondta Dobozy. - A véletlen olyan törvényszerűség, amelyet nem tudunk emberi eszünkkel megmagyarázni. Hány éves ön?
- Húsz - felelte az ifjú.
- Mindenesetre különös véletlen, hogy amikor én hatvanéves vagyok, akad egy húszéves ifjú, akit szintén Dobozy Dávidnak hívnak. És amikor ön belépett ebbe a helyiségbe, valami ösztönös rokonszenvvel fordultam ön felé. Én is ilyen szerény föllépésű, alapjában véve azonban önérzetes fiatal ember voltam, mint ön.
- Szóval hasonlítok magára? - kérdezte az ifjú.
- Valamelyest.
- Arcban is?
- Arcban nem - felelte Dobozy.
Az ifjú művész széles mozdulattal mutatott a rajzra:
- Hiszen ez az önarcképem!
- Önarcképe? - csodálkozott Dobozy.
- Lerajzoltam magamat és mikor a rajzot önhöz vitték, ön csodálkozva fölkiáltott: "Hiszen ez én vagyok húszéves koromban!"
- Szóról-szóra így történt.
- És mi ebben a különös véletlen?
- Az, hogy nem tudom megmagyarázni.
- Tudja ön, mi az az alterego? - kérdezte az ifjú művész - olyan ember, aki megdöbbentően hasonlít valakire, mintha ikertestvére volna, holott talán nem is ismerik egymást. Másoknak kell figyelmeztetniök őket, hogy mennyire hasonmásai egymásnak... Én önnek a fiatalkori alteregoja vagyok...
- És hogyan jött erre rá?
- Amikor ebbe a vendéglőbe beléptem és megláttam önt, így szóltam magamban: "Ilyen leszek hatvanéves koromban!" Nem vette észre, mily érdeklődéssel és rokonszenvvel fordultam rögtön ön felé?
- Különös, hogy először a ruhája tűnt föl nekem - mondta idősebb Dobozy. - Szakasztott ilyen ruhát viseltem, amikor húszéves szegény ifjú voltam. És lassanként rájöttem, hogy ön modorában, szerényes, önérzetes föllépésében, korai csalódottságában mennyire hasonlít az én húszéves korombeli mivoltomra. De hogy arca is hasonlít az enyémre, erre nem gondoltam. Az ember nem ismeri a saját arcát.
- Illetve művészi szem kell hozzá - felelte ifjú Dobozy - hogy valaki egy húszéves arcot megöregítsen hatvanévesre vagy fordítva. És ez az oka annak, hogy a köztünk lévő megdöbbentő fizikai és lelki hasonlatosságot én fedeztem föl először.
- Ebben önnek igaza lehet - felelte a hatvanéves.
- De ha már ilyen különös véletlenből összekerültünk, engedje meg, hogy szívességre kérjem meg.
- Óh kérem...
- Szerény ebédet ettem itt és nincs nálam egy fillér se...
- Hogy tudott ilyen vakmerő lenni?
- Az éhség elvette a józan ítélőképességemet. Megebédeltem. Lesz, ami lesz.
- És ha kidobták volna?
- Még mindig jobb, ha az ember tele hassal van megszégyenítve, mint ha a következő utcasarkon az éhségtől összerogyik.
- A saját filozófiámra ismerek rá - mondta idősb Dobozy. - Az ebédjét ki fogom fizetni. Elárulhatom, hogy titokban utasítást adtam a pincérnek, hogy dupla adagot szolgáljanak föl önnek az én kontómra.
- És miért tette ezt?
- Rokonszenvből... Mindenesetre...
- Tehát önben is fölébredt rögtön, ha homályosan is, az az érzés, hogy van valami közünk egymáshoz!
Dobozy végignézett a húszévesen és félig magában kérdezte:
- A fiam?...
- Alig hinném - felelte az ifjú. - Az én szüleim rendkívül tisztességes, becsületes emberek voltak és amikor születtem, még ifjú házasok voltak, valóságos szerelmes galambpár.
- Mint az én szüleim is.
- Ha fia volnék - folytatta az ifjú - akkor valami különbség volna köztünk, legalább is anyai ágról. De úgy érzem, köztünk semmiféle különbség nincs. Én tökéletesen olyan vagyok, mint ön volt húszéves korában.
- Én is azt hiszem - felelte idősb Dobozy. - És valami nagy, nagy megindultságot érzek önnel szemben. Szeretnék önnel olyan jól bánni, mintha húszéves korombeli saját magammal volna dolgom.
- Én is érzem, hogy nehezen válnék meg öntől - felelte az ifjú. - És volna egy szerény indítványom, amely lehetővé tenné, hogy én huzamosabb ideig maradhassak az ön oldalán.
- Valami ilyesmit akartam én is indítványozni - felelte idősb Dobozy Dávid.
- Itt vagyok én az én húsz évemmel - mondta az ifjú - és itt van ön hatvan év tapasztalataival a vállán. Ön most olybá vehet engem, mintha húszéves korabeli második énje volnék. Ha az első énjét elhibázta, itt vagyok én, az ön második énje. Még jóváteheti azt, amit elmulasztott. Bölcs tapasztalatai segítségével megmutathatja nekem az utat, amelyen járnom kell. Megmutathatja nekem, hogyan élne ön, ha húszéves lenne és újra kezdhetné életét.
- Nagyszerű eszme! - kiáltott föl idősb Dobozy átszellemült szemmel. - Oly üres volt eddig életem, mint egy gazdag és mégis magának élő agglegényé. Még kutyám, macskám sincs. Csak meddő nagy vagyonom. Ezentúl én fogom kezembe venni az ön életének irányítását, mintha saját életemet kezdhetném újra húszéves koromban, És gyönyörködni akarok abban, hogy ön élje át mindazt a szépet, gyönyörűségesen jót, amit én annak idején koldusszegényen elmulasztottam.
- Oh, azt el is vártam - felelte az ifjú.
- És hogy ezt az ünnepies pillanatot valami szertartásszerű módon is megünnepeljük, fogd ezt a poharat, Dávidom és töltsd tele, mert te vagy az ifjabb. Inni fogunk egymás egészségére.
Dobozy, az ifjabb, teletöltötte poharát.
- Grófi bor, hatvanéves - mondta idősb Dobozy - amilyen csak Magyarországon termett valaha régen. Élettel, tűzzel, ifjúsággal tölti meg az embert. A valóság ballasztját elveszti tőle az ember és vidáman, könnyedén repül ama titkok felé, amelyeket egészen sohase fogunk megérteni és amelyek közé tartozik az a különös véletlen is, amely minket összehozott egymással...
Koccintottak.
- Egészségedre, Dávid öcsém.
- Egészségedre, Dávid bátyám.
A borban nem igazság van, hanem misztérium.
*
A jazzband ütemeitől fűtött kávéház egyik páholyában foglaltak helyet idősb Dobozy és ifjabb hasonmása. Délután öt óra volt. Odakinn téli, ködös napnyugta, idebenn enyhe, simogató meleg, tejfényű lámpák. Még csak néhány asztalnál ültek. Divatos szabású ifjak, még elegánsabb és ragyogóbb nők.
A lámpák hirtelen elsötétedtek, hogy annál tündöklőbben gyúljon ki a terem közepén lévő üveg négyszög, amelyet alulról világítottak villanylámpák. Néhány pár kiállt a négyszög közepébe és a jazzband néger ütemeire járni kezdte a "charleston"-t. Ifjabb Dobozy színes képzelete előtt ébenfából faragott bálványok hajladoztak a Kongó víze mellett és szalmazsupos négerkunyhókon táncolt a trópusi éjszaka holdfénye. Idősb Dobozy ezt gondolta magában: "Szélhámos, vadító zene, perverz kis európai nőcskék ideges erotikumának felcsigázására." A vetítőlámpa hangtalan aranypénzeket szórt a táncoló párokra. "A trópusi nap aranyesője", gondolta magában ifjú Dobozy. "Itt minden eladó", szólt magában idősb Dobozy.
A zene elhallgatott, a táncos párok helyükre mentek és újra teljes világosság volt a teremben. Ifjabb Dobozy figyelmét fölkeltette egy különös pár, amely közel ült hozzájuk. Tisztes, őszfejű öreg úr egyszerű fekete ruhában, a nyugdíjasok igénytelenségével. Mellette ragyogó szépségű fiatal nő ezeregyéji toalettben, amely bőkezűn elárulta a nő idomainak tökéletességét és különösen vállának és hátának alabástrom csodáját, amely csaknem derékig le volt meztelenítve.
- Öreg férj, ifjú feleség? - találgatta ifjabb Dobozy. Idősb Dobozy gyanúpörrel élt és egyelőre nem állapított meg semmit. Dávid, a fiatalabbik, nem tudta szemét levenni a nőről. Egy kis idő múlva Dávid, az idősebb, csöndesen hátbaütötte:
- Ne bámulj úgy, Dávidkám! A szemed csaknem kiesik. És a kis nőcske lenézőn biggyesztette ajkát, amikor rádnézett. Ez a szegényes ruhádnak szól.
Dávidka felelt:
- Meg tudnék halni érte, oly szép!
Dávid gúnyosan szólt:
- Meg is fogsz halni, ha így folytatod. A nő sose fog egy pillantására se érdemesíteni. Légy hűvösebb, tartózkodóbb. Átadom neked monoklimat. Illeszd szemedbe és nézd hidegen végig a nőt. Hadd érezze, hogy te vagy fölényben.
- Képtelenség! - felelte Dávidka. - Majd megbolondulok, oly szép!
- Ilyenkor hibázzák el a fiatalemberek - oktatta Dávid az ifjút. - Rögtön elárulják kártyájuk színét és többé a nőt nem érdekli igazán a játék. De ha hidegséget tudsz színlelni, ha úgy tudsz ránézni a nőre, mint a kígyó a kiszemelt áldozatára, akkor szinte nyert ügyed van... Olyan ostobán egyszerű az egész szerelmi harc, hogy mindig a nők, a primitívebb lények tudják ügyesebben használni egészen közönséges, durva fegyvereit.
- Oh, ez a nő nem olyan, mint a többi! - suttogta Dávidka. - Egészen föl van háborodva, mert nézem. Szűziesség van benne, amely könnyen sértődik.
- Földiekkel játszó égi tünemény, ah! - gúnyolódott Dávid, az öreg. - Te, figyelmeztetlek valamire. Ez a nő a szeme sarkából hegyesen, mereven néz rád. Rám is. Ez csalhatatlan! Ebből meg tudom állapítani, hogy ez a nő már megkóstolta a szerelem legmámorosabb borát. De lehet, hogy úgy ízlelte meg, hogy azért egy szórakozottabb vagy tompább elméjű polgár nyugodtan feleségül veheti. Mikor én deli fiatal férfi voltam, egy Marcel Prévost nevű francia író megteremtette a "félszűz" Maud alakját. Ez a nőcske ilyen félszűz lehet.
- Én nem bánom, ha Lherbier kisasszony is! - felelte ittasan Dávidka. - Én imádom!
- Ah, a "Garçonne" - szólt Dávid. - Olvastam ezt a tudálékos erotikumot. Óriási könyvsikere mutatja, hogy alakja él a mai társadalomban. És sajnálni kezdtelek titeket, fiatalemberek. Mert a félszűztől a Lherbier kisasszony legényéletéig oly lecsúszás van az erkölcsi lejtőn, amelyet a háború véres iszapja tett még sikamlósabbá, hogy nektek, mai fiatalok, az élet már vajmi kevés illuziót, kellemes meglepetést tartogathat. Harminc évvel ezelőtt mégse voltak olyan romlottak a nők!
- Óh, bár egészen romlott volna ez az alabástromfehér tündér! Akkor talán még remélhetnék. De félek, hogy ez az erős szűzek közé tartozik, akik csak egy milliárdos előtt eresztik le a fölvonó hídat.
- Szóval, te tudni akarod, hogy ki ez a nő - szólt idősebb Dávid. - Az üzletvezető jó ismerősöm. Majd megmondja.
Az üzletvezető hódolattal, mosollyal közeledett. Dobozy Dávid félrevonta bizalmasan:
- Ki ez az ifjú hölgy a szomszédunkban?
- Tessza kisasszony. Óh nagyon tisztességes hölgy! Aki vele van, az a papája. Nyugdíjas úr.
Idősb Dobozy nem volt megelégedve az üzletvezető magyarázatával.
- Ha a kisasszony olyan tisztességes, mért visel olyan feltűnően kivágott ruhát? És az apja szegényesen van öltözve. Miből telik a hölgynek ilyen szemfényvesztő, drága toalettre?
Az üzletvezető hunyorgatott:
- A toalettet a főnököm vette neki... De ne tessék rosszat gondolni... Tessza kisasszony alkalmazva van nálunk, mert gyönyörűen táncol. Klasszikus táncosnő. Persze nem kimondottan fellépési szám. De fizetést és kosztümöt kap a főnöktől.
Idősb Dobozy drága havannaszivart vett ki tárcájából és megkinálta vele az üzletvezetőt, aki boldogan hajlongott:
- Ezt elteszem a születésnapomra - mondotta.
- És mondja, barátom, Tessza kisasszony igazán olyan erényes?
- Nagyon érdekli uraságodat?
- Nagyon érdekel.
Az üzletvezető úgy elhalkította hangját, hogy ifjabb Dávid akárhogy fülelt, nem hallotta, amit tárgyalnak.
- Hát lehet vele ismeretséget kötni... - suttogta az üzletvezető idősb Dobozy fülébe.
- És az apja beleegyezik ebbe?
- Óh, az apja nem tud róla. Agyonütné a leányát, ha megtudná...
- A hülye! - mormogta idősb Dobozy. - Lám, mire jó a hülyeség. Az ember megőrizheti mellette apai gyöngédségét, büszkeségét...
- A kisasszony, - felelte az üzletvezető, - el tudja hitetni papájával, hogy óriási fizetést kap és ebből telik autóra, ékszerre, fényes vacsorára.
- Szeretnék a hölggyel megismerkedni, de a papáját szívesen elengedném - mondta Dobozy Dávid.
- Azt meg lehet csinálni, méltóságos uram. A papát elküldjük a postára, hogy adjon föl egymilliót... Kérek egymilliót.
- Elég lesz ötszázezer is?... Negyven pengő!
- Kérem...
Ifjú Dávidka csak nézett, bámult. Mindebből alig értett meg valamit.
Hosszasan kellene most elmondani, hogy Tessza kisasszony, aki az imént még papájával ült, hogyan került a két Dobozy páholyába, de úgy, hogy külső tisztességén ne essék csorba. A látszatra nagyon vigyáznak azok, akik a látszatból élnek. De hát nem minden csak látszat ezen a világon?
*
Közelebbről még szebb, még nagyobb varázsú nő volt Tessza kisasszony. Idősebb Dobozy a "connaisseur" pillantásaival méltányolta rózsás kis fülét, aranyszőke haját, amelyet a legújabb párisi divat szerint viselt, finomrajzú orrát, rúzs nélkül is tündérien ívelt ajkát, mesékbe ringató kék szemét. Ifjabb Dobozy egy kubista mámorával részletezte a hölgy aktját és idomainak plasztikus pompáját.
Tessza kisasszony testi bájait erősen fokozta az, hogy az átlagnál intelligensebb nő volt. Zavar és félénkség nélkül foglalt helyet a két férfi közt, de okos, tartózkodó viselkedésével elárulta, hogy megköveteli a jó modornak és tisztességes tónusnak legalább is a látszatát. Idősebb Dobozy egy vakmerőbb, agresszivebb mozdulatát annyi bájjal és oly bölcs szavakkal hárította el magától, hogy Dobozy önkénytelenül felkiáltott:
- Tessza kisasszony, nagy jövőt jósolok magának. Nem vagyok cigányasszony, de tejfelszínű tenyeréből egy herceg közeledését olvasom ki.
Tessza hálából megengedte, hogy idősb Dobozy megcsókolhassa tejfelszínű tenyerét és Dávid úr úgy tett, mint macska a tejjel.
- A kisasszony tiszteletére pezsgőt fogunk inni! - jelentette ki idősb Dávid. És a jeges vödör egy üveg francia fojtott borral oly gyorsan a páholyban termett, mint ahogy ezeregyéji mesékben a dzsinnek teljesítik a parancsot.
Tessza okos nő létére rögtön tisztában volt a helyzettel, hogy a két férfi közül kinél van a pénz. Azzal is tisztában volt, hogy a kettő közül kit nehezebb meghódítani. A fiatalabbik, érezte, már úgyis az övé volt mindhalálig.
Úgy helyezkedtek el, hogy idősebb Dobozy a középen ült, a fiatalabbik Dobozy és a hölgy közt.
- Dávidkám - mondta tréfálkozva - ebbe már bele kell nyugodnod. Én is fiatal koromban titkára voltam egy kikapós öreg úrnak, aki nagyon féltékeny volt rám. Tőle tanultam meg azt a bölcseséget, persze a saját káromon, hogy az ember sose engedje közel egymáshoz a fiatalokat. Rajtam keresztül aztán táviratozhattok egymásnak drót nélkül.
A tréfás megjegyzés után idősb Dobozy elhallgatott, de magában folytatta gondolatmenetét: "Hiszen azért mégis hiábavaló volt a kegyelmes úr minden bölcs ravaszsága, mert titokban valamennyi szeretőjét elhódítottam, némelyiket hamarább, mint ő."
Idősebb Dobozy elnézte az ifjabb Dobozyt. Meggondolt, szép beszéde, amellyel el akarta bűvölni Tessza kisasszonyt, túlságosan magasröptű volt.
- Én is - gondolta magába idősebb Dobozy - mindig ebbe a hibába estem bele nőkkel szemben. Ez az ifjú valóságos alteregóm. Én is gyönyörködtem a saját szárnyalásomban, ahelyett, hogy éreztettem volna a nővel, hogy benne gyönyörködöm. Azt hittem, hogy a nők meg fogják érezni, hogy ők ihletnek meg engem az önkívületileg szép beszédre. Ehelyett azt kellett tapasztalnom, hogy a pálmát azok a nyeglebeszédű emberek vitték el, akik saját ékesszólásuk és géniuszuk híján a legócskább, legotrombább eszközökkel ostromolták a női hiúságot. Talán azért sablónosak a bókok, mert évezredek óta bevált fegyverek és mindig szíven találják a női hiúságot. Undorodtam tőlük, amíg rá nem jöttem hasznosságukra, olcsóságukra és biztos hatásukra.
Idősebb Dobozy, mennél inkább tanulmányozta húszéves alteregóját, annál inkább kedvet érzett hozzá, hogy tapasztaltságával és pénzével föléje kerekedjék. Most látta csak igazán tisztán, milyen ostoba volt húszéves korában nőkkel szemben. És így könnyen belelátott alteregója húszéves, balga idealizmusába. Hiába játszotta Dávidka a cinikust, mint általában a városi húszévesek, minden szavának valami szűzi illata volt. A húszéves ember szíve virág, amely még romlatlan illatot lehel magából. Mezei ibolya és nem farkastej.
Idősebb Dobozy valami casanovai vágyat érzett, hogy ezt a diadalmas ifjúságot, amely nem érti a saját erejét és nem érzi diadalának biztosságát, kijátssza, legyőzze.
És ez sikerült is neki. Dávidka egyre inkább tért vesztett, Tessza már alig törődött vele és minden figyelmét az öreg úrnak szentelte, aki ravasz alattomossággal ejtette tőrbe a fiatal hölgy szívét, hiúságát, érdeklődését. Tessza egyszerre csak fölugrott helyéről és valami ürüggyel távozott.
A két férfi négyszemközt maradt.
Egy percig csend volt köztük.
- Dávidkám - szólalt meg végre idősb Dobozy - vetted észre, hogy Tessza szándékosan ment ki?
- Én is azt hiszem - felelte Dávidka.
- Unja már ezt a párbajt kettőnk közt.
- Párbajt?... Már rég nem párbaj ez, bátyám. Nem akarod észrevenni, hogy visszavonultam a te javadra.
- Visszavonultál, Dávidkám? Elhiszem. Ez azonban kényszerű visszavonulás volt. Tessza már alig figyelt rád. Mindent kétszer kellett mondanod, hogy egyáltalán rád hederítsen.
- Hiú, ostoba nő - mondta keserűn Dávidka.
- Hát többé nem földiekkel játszó égi tünemény?... Vagy talán savanyú a szőlő!
- Bátyám, ne haragudj, de az én helyzetem nagyon nehéz, csaknem elviselhetetlen volt... Mert hiszen hálával tartozom neked.
- Hát aztán?
- Nem harcolhattam ellened - felelte Dávidka.
- Ezzel akarod szépíteni a vereségedet?
- Belátom - felelte Dávidka - elvesztettem a csatát veled szemben. Tessza, úgy látom, pénzéhes. Lemondok róla. Átengedem neked. Igaz, hogy mást vártam tőled. Azt hittem, hogy te a bölcseségeddel fogod diadalra segíteni az én naiv húszévességemet. Azt reméltem, hogy az én ifjúságomban a saját alteregód diadalát fogod élvezni. De ha neked saját, külön ifjúságod van még, akkor hát érvényesítsd. Erre az önzésre jogod van.
- Megvallom - felelte idősb Dobozy -, nekem nagyon tetszik Tessza... Ifjúvá varázsolt és örülök a saját külön diadalomnak. A saját húszévességem győzelmét akarom élvezni hatvanéves koromban.
- Sok szerencsét! - mondta Dávidka és fölállt.
- Lehet, hogy a grófi bor és pezsgő beszél most belőlem, Dávidkám. Holnap, ha kialuszom kellemes mámoromat, tisztábban fogok látni. Semmiesetre se szeretném, hogy ennek a mai különös találkozásnak ne legyen folytatása. Lakásom címét már megadtam. Keress föl holnap este hat órakor. Szervusz.
Kezet szorított Dávidkával, aki búsan elballagott. Idősb Dobozy utána nézett:
- Ilyen szamár voltam én is húszéves koromban - mondta magában.
*
Jó néhány perc telt el, míg Tessza visszajött.
- Ah, egyedül van! - mondta örömteljes hangon Dobozynak. - Dávidka elment?
- Elbúcsúzott. Kérte, hogy mentsem ki ön előtt. Álmos, fáradt, hazament.
- Ugy-e, a fia önnek?
- Nem.
- Hát?
- Titkárom.
- Ön úgy hasonlít rá, mint apa a fiára - mondta Tessza, de észrevette, hogy csacsiságot mondott és kijavította magát elég ügyetlenül. - Legalább is azt hittem, hogy testvérek.
- Semmi rokonság sincs köztünk. Beszéljünk másról, Tesszácska... Tudja, hogy maga nagyon tetszik nekem?
- Maga is nekem! - mondta erős, meggyőződötten lelkes hangon Tessza. - Ön bűbájos egy ember. Igazán nagyon megszerettem.
- Megszeretett. Hogy értsem ezt?
- Ahogy akarja.
- Óh, ez nagy szó, Tessza!...
Tessza arca borongó és ábrándozó lett, mint tündérmesékben a sóvárgó királykisasszonyoké és halkan, mint a mesékben duruzsolta maga elé:
- Az ideálom mindig olyan ember volt, mint maga. Én szegény leány vagyok. Apám egyszerű nyugdijas hivatalnok. Megkuporgatott garasain taníttatott engem, klasszikus táncosnőnek képeztetett ki. De engem a szinpad nem vonz. Férjhez se akarok menni. Utálom ezt a mai üresfejű ifjúságot. Énnekem az ideálom mindig olyan komoly-, olyan tisztatekintetű férfi volt, mint ön. Az én igényeim nem nagyok...
- Melyek? - kérdezte Dobozy kíváncsian.
- Óh, istenem! Hát ha ön a nevemre irat egy kis villát...
- Egy kis villa! - mondta Dobozy és föltartotta a jobbkeze hüvelykujját.
- Egy autót is szeretnék... olyant, amilyen a Sugár Magdának van...
- Egy autó! - szólt Dobozy és föltartotta a mutatóujját.
- Szeretem nagyon az ékszert... A Petőfi Sándor-uccában láttam egy colliert...
- Egy collier - szólt Dobozy és fölnyitotta a középső ujját.
- De úgy látom, hogy maga csak tréfál - mondta Tessza, aki egyszerre észbe kapott.
- Dehogy tréfálok - felelte Dobozy. - Nem is a magam nevében, hanem a titkárom nevében érdeklődöm a föltételek iránt.
- Látom, hogy bolondozik - mondta Tessza és fölállt. - Bocsásson meg, haza kell mennem. Vár otthon édes apám.
- Ha nagyon siet, nem tartóztatom.
Tessza könnyedén elbúcsúzott, de visszajött és szólt:
- A kávésnak tartozom ötszázezer koronával. Nem volna szíves ezt kifizetni helyettem?
- A kedves papáját elküldtem a postára. Nála van az ötszázezer korona. Kérje el tőle.
- Haragszik rám? - kérdezte Tessza naiv hangon.
- Én önre? A világért se! Boldog voltam, hogy megismertem.
- Holnap délután négy és öt óra közt egyedül lesz otthon?
- Valószínűleg. Miért kérdi?
- Akkor szokott az apám sétálni. Felmehetnék önhöz, ha akarja.
- És miért jönne föl hozzám? - kérdezte Dobozy színlelt naivsággal.
- Ujra megtárgyalhatjuk majd a föltételeket.
- Én nem leszek otthon - felelte Dobozy. - Hanem majd a titkárom...
Tessza összevonta szemöldökét, haragosan nézett az öreg úrra, aztán úgy tett, mint a vásott gyerekek, akik kiöltik a nyelvüket:
- Meeee!
És kiszaladt.
Dobozy ravaszul mosolygott magában. Már nem Tesszára gondolt, hanem ifjabb Dobozy Dávidra. Látta maga előtt testi és lelki alteregóját. Belelátott lelkébe, mintha saját magáról volna szó. Látta, amint ifjú Dávid a szegényes vaságyon vagy priccsen fetreng, a héj nélkül való vánkosba harap könnyáztatta szemmel és az aranyhajú Tesszára gondol, akit a vén, de hatalmas Pénz leütött kezéről. Nincs az az átok, amelyet most ne szórna idősebb alteregója fejére. De hiába csikorgatja fogát tehetetlen dühvel. Az ifjú Dávid lángbaboruló tekintete előtt megjelenik a Hótiszta Leány, akit sárba és fertőbe hurcolnak mohó ujjak, mint Zsuzsánnát a vének. Oh, ha egy csapással most agyon lehetne ütni a világegyetemet, Dávid keze erős volna hozzá.
És öreg Dávid fölkacagott:
Az ember húszéves korában nem is sejti, milyen ostoba állat!