Nyugat · / · 1927 · / · 1927. 8. szám · / ·
A tizenkilencedik század tipikus és reprezentatív művészete a regény. A középkor a gótikus dóm csodáiban örökítette meg magát, a renaissance festményekben mutatja arcát, melyeknek túláradó bőségével minden lehetséges és minden lehetetlen felületet elborít, a barokk kor szinpadra viszi magát, Shakespeare, Calderon és Racine drámáiban. A tizenkilencedik század tükre a regény: ebben ismeri és tárja föl magát az idő.
Élmény-típus és műforma minden korban párhuzamosak. A művészet világszemlélete azt a formát érleli meg és kerekíti ki, mely az életritmusban mint tendencia, s az élmény-típusban mint sejtelem jelen van. A tizenkilencedik század reprezentatív művészete a regény. Ez kétfélét jelent: a kor élményei regényszerűek, és a regény a korélménynek szenvedélyesen következetes fölfokozása, a végső következményekig és kényszerekig.
A tizenkilencedik század, miután a régi hit táblái széttörtek, keresi az új törvényt. A fölvilágosodás szellemi revoluciója után, mely a forradalmat megelőzte, s a tettek revoluciójának társadalmi felfordulása után a tizenkilencedik század keresi az új formákat, az új értékeket, az új Istent. Keres és hisz, és elveti és újra keres. Ez a nyugtalan keresés, s ez a pihenést nem adó találás, ez a lázas megragadás és ez a fáradt eleresztés a század gesztusa. A filozófusok dogmatikus racionalizmusát és a moralisták (Voltaire stb.) kritikai és forradalmi racionalizmusát követte a racionalizmus uralmának megbuktatása Kant filozófiai kriticizmusával. Fichte, Schelling és Hegel minden létben gyönyörködő világkölteményei, melyeket az emberiségben, a lélekben és szellemben vetett mámoros és mámorító hit duzzaszt, s melyek egy egész világ érzelmét és büszkeségét adták, varázsukat vesztve sápadnak el a schopenhaueri pesszimisztikus filozófia csalódott világ- és embergyűlöletének ostroma alatt, mely a szellem tehetetlenségének halálos belátása és az értelmetlenül zsarnok akarat korbácsütései elől a semmiségnek vágytalan és tompa lemondásában keresett menekülést.
De még mélyebbre kellett süllyednie a szellemben való hitnek, melynek hajnalígérete játszotta körül a század napfölkeltét. Nietzsche árulást követett el a brahman érzületével szemben, a harcost bámulva. Schopenhauer letépte az álarcot az emberi ostobaságról és a kerítő természet kegyetlenül értelmetlen csalásáról és a megváltott bölcs megvetését köpte az élet arcába: aki többé nem tart vele, aki már Máya fátyolát széthasította és legyőzte az akaratot. Az akarat a gonosz, hirdeti Schopenhauer. Az akarat, - a Wille zur Macht - az élet értelme, felel Nietzsche. Megvetni a világot, megtagadni az életet: ez Schopenhauer végső bölcsessége. Az életnek legnagyobb jutalma az élet, újjong Nietzsche-Dionysos. A lemondó aszkéta, a szent: megváltott boldog legyőzője a világnak, vallja Schopenhauer keserű dühe. Szent és pap: az emberi nem ellenségei, a világ rágalmazói! Az akarattól megszállott uralkodó, az Übermensch a teremtés koronája! felel Nietzsche. Schopenhauer tana a szellem átka a valóság ellen. Nietzsche proféciája a valóság megdicsőitése a szellem minden eszközével, de a szellem öngyilkos megtagadásával.
A valóságot a szellem uralma alá lehet hajtani, s a szellem uralma boldogságot hoz: ez az áldott ígéret lelkesítette az embereket a század elején. A szellem a gyengének tehetetlen bosszúja a lét hatalma ellen, mely az egyetlen valóság és igazság: így töri szét Nietzsche a szellem elsőbbségét, mely századokon át világított az emberiség előtt, mint vezető és vigasz. Amit a filozófus önmagát romboló mámorban, tragikus kiélezéssel látott, otromba durvaságban és meghamisítva váltotta valóra a tömeg. Az Isten és szellemnélküli, ezért értelmetlen élet feláldozott minden emberiességet és minden emberi értéket valami céltalan expanziónak és oktalan mozgalmasságnak, elárulta a célokat az eszközökért, az embereket a gépekért. Míg azután a mechanizmus és a gép önuralkodóvá váltak és rászabadítva az emberiségre eltapostak őt a névtelen, megfoghatatlan világháborúban, mely őrjöng, mint a síneiből kiugrott gépezet.
Így kezdődött a század: rousseau-i hittel az Emberben, az emberi szellem törvényeinek a világ törvényei közé való kanti beiktatásával. És útja a világ groteszkül borzalmas pusztulásához vitt a szellem és az emberiesség sírján.
A forradalom néptavaszától a világháború nép-haláláig: az a XIX. század útja. Ezer bálványt imádott, a szabadságot, nacionalizmust, fajt, gazdasági imperializmust - feláldozta nekik magát, de nem talált megváltóra. Oly áhitattal keresett, mint semmi más kor és ezer katasztrófán, szociális és nacionális forradalmakon át, nemzeti, faji és gazdasági háborúkon át mind csak bukását találta, - borzasztóbb bukást, mint bármely más korszak.
A XIX. század a kiábrándulás százada. Művészete, a regény, a kiábrándulás világnézetének költeménye.
A század minden nagy regénye - gondoljunk Goethére és Flaubertre, Jacobsenre és Kellerre, Zolára és Pontoppidanra - egy-egy csalódás története, valamely teljesületlen vágy, reménytelen szerelem, meghiusult élet története. És oly reménytelenül kikerülhetetlen, oly magától értetődőleg szükségszerű mindezen életsorsoknak hajótörése, hogy még csak lázadás sem sikolt ki a regényekből. A regény csak panasz és nem vád; s még ha vád volna is, nem irányul a világ tompa ellenállása ellen, melyen az ember megfeneklik, csak a balga remény ellen, mely az embert harcra csalta. És így beszél a regény életbölcsessége: hogy reméltél, ez bűnöd, amiért megbűnhödsz. Hogy reméltél, ez mégis az egyetlen, ami megmarad számodra. Harcba szóllítottak, - egy mű, melyet meg kellett alkotnod, egy szépség, melyet át akartál ölelni, egy emberi szenvedés, az emberiség szenvedése, melyet megváltani hivattál. Így szálltál ki a reménytelen harcba a valóság ellen. Mert vágyakozó, reménykedő, szerető voltál: szenvedned kellett. Álmaidat kerested - és sebeket vittél haza. Le vagy győzve, de nem volt ellenfeled, szétzúzódsz valami névtelen, megfoghatatlan, valami kicsinyes, rest és oktalan ellenálláson, a világ teljesen összefüggéstelen, tompa értelmetlenségén - legyőződ nem ember, nem démon, nem is Isten. Legyőzetés győzelem nélkül. Ami harcbavitt, az álmod volt, s mi az, ami még ma is csábít fényével? Vércseppek, melyek csüggve maradtak, mikor szívedből a világot kitépted. Remény és emlékezet: mindkettő agyrém: az indulás előtt, s a hazatérés után. Csalódásról panaszkodsz? Csak csalódásokért érdemes élni. Kiválasztott ember vagy. Megtaláltad a legmagasabbat, amit az élet adhat: a remény költészetét, s az emlékezését.
Fordította: Török Sophie