Nyugat · / · 1927 · / · 1927. 8. szám · / ·
A dráma-cirkusz legszembeötlőbb példája annak a művészet- és kultúraroncsolásnak, amit mai nap el kell viselnünk. E szimptomatikus jelentőség oly súlyt kölcsönöz a Reinhardt-féle vállalkozásnak és reklámjának, mellyel különben nem bírna. Ebben a tükörben felismerjük minden hanyatló korok bélyegét: napjaink diagnózisát.
Az idealitás frontjának áttörése: a művészet bűnbeesése.
A művészet teremtés. A szellem műve. Az emberi szabadság birodalma, fölvetítve a szükségesség birodalma fölé. A szellem teremtő. Ebben áll ereje. Szellem és erő: oly szétválasztás, mely elárulja az intellectuelt, azaz a Szellemtől idegent. A szellem hatalom, de csak a szellem birodalmában.
A szellem vizióit alakba öltöztetve állítja be az élet adottságaiba. Az élet fiziologice hat a jelenség teljessége által, a művészet szellemileg a forma zártsága által. A művészet a forma által határolja körül birodalmát az élettel szemben. A művészet a forma elszigetelő szuggesztiója által kényszeríti az átélőt, hogy praktikus vonatkozásaiból kilépjen, s alkotását entuziasztikus magasságban szemlélje.
Gyenge művészek és alkotásra képtelen korok, melyek nem tudják az ember entuziasztikus erőit a forma zártsága által felszabadítani, megkísérlik a teljesség által fiziologice hatni. Megkísérlik szellemüknek gyenge és kihagyó szuggesztióját empírikus, azaz közvetett hatással pótolni. A tartalommal hatnak; tárgyi dolgokkal. Hatásuk nem szellemi. Az élet két nagy, praktikus varázsa által hatnak: a fiziológiai inger és a morális okosság varázsával. Fiziológiai és moralizáló tendencia: oly bélyegek, melyek mindig a művészet és a költészet szellemi hanyatlását jelentik.
A művészet hanyatlásának korszakai tehetetlenségükből erényt csinálnak. Az ösztönös és öntudatlan törekvés, tartalmi ingerekben keresni kárpótlást, utólagos elmélettel igazolja magát. Ami kisegítő eszköz volt a szegénységben, azt utólag egy egyedül üdvözítő művészeti teória megvalósulásaként magasztalják. Ez az elméleti igazolás megerősíti a művészeket gyengeségükben, mely azután modorrá fajul. Művészetelmélet és manierizmus egy tő hajtásai. A teóriát még dogmává is emelik, melynek nevében minden teória-mentes művészetet eretnek-égetők módjára kárhoztatnak. A művészetelmélet papi és jakobinus művészetpolitikát érlel meg. Ezt a régi színjátékot éljük újra napjainkban. Aktivista jakobinusok és expresszionista papok fegyverként használják teóriájukat a művészet és költészet ellen. Elméletükkel, amit igen mulatságosan szellemnek neveznek, kikezdik a Szellem műveit. Igy támadták meg aktivista irodalmárok Shakespearet és Flaubert-t, Eichendorffot és Thomas Mannt és Reiner Maria Rilkét.
Művészet helyett ma művészetteória járja. A műalkotásra képtelenek művészeti akarásaikról beszélnek, s előfogat-irodalmáraik a kísérleti képeket és verseket egész cikkekkel öntik körül, melyekben «művészi akarásukat», műveik «értelmét», «szellemét» és «lényegét» «megérzik», «meglátják» és «körülfáklyázzák». A művészi akarás helyettesíti a teljesítményt. Művészet a «műből» származik: ami munkát jelent. Manapság a szándéknak kell pótolni a munkát. Szándékoktól részegülnek meg és nemes érzelmekkel pöffeszkednek. Mind a hisztéria szimptomája.
Mint minden iránynak, az aktivizmusnak is megvannak a maga tehetségei - malgré elle. De általában az aktivista és expresszionistakísérletek nem a szükségességből magát a szabadságig fölküzdő Szellem megváltó alkotásai, hanem hisztériás komplexumok lereagálása. A hisztéria korunk betegsége. Így volt lehetséges, hogy e kor megértéséhez a hisztéria egy elmélete adta meg a kulcsot. Freud pszihoanalizise, mely valóban megmagyarázza a ma embereit, kiszorította a pszihológiát.
A hisztéria nagy szellemei: Rousseau és Strindberg, ma a lelki rokonság vonzóerejével hatnak. Rousseau az öncsaló élmények költője, ő a nyavalyatörősen önkínzó gyónások gyónója s egyszersmind kiismerhetetlen hazudozó. Strindberg az üldözési mánia mystagogja. Művészete a kínzott ösztönök és negativ benyomások bosszúja.