Nyugat · / · 1927 · / · 1927. 8. szám · / · Kassák Lajos: EGY EMBER ÉLETE
Örömök és szenzációnélküli napok következtek. Belső összeütközéseim nem voltak, majdnem állati módra szemlélődtünk. Ha valami verset, vagy ujságcikket kaptunk hazulról, elolvastuk, tetszett, vagy nem tetszett, de nem kezdtünk fölötte vitába. Általában, mintha elhidegültünk volna egymástól. Lehet, hogy ez az első hetek gazdag élményeire jövő reakció volt bennünk, de lehet, hogy csakugyan terhesekké, nemkívántakká lettünk egymás részére. Gödrös folytonos hazudozásai, amik otthon mulattattak, itt kiszámítottan az én rovásomra történő merényletnek érződtek. A koldulási szisztémánk úgy alakult, hogy látszatra közös erővel, közös kasszába dolgoztunk. De észrevettem dolgokat, amik ellene szóltak Gödrös velem szembeni őszinteségének. Például, mikor én éhes voltam, ő nem panaszkodott éhségről. Mikor nekem elfogyott a cigarettám, neki véletlenül még mindig volt egy utolsó darabja. Ezek a kicsiségek gyanút ébresztettek bennem, leselkedni kezdtem rá és egyszer határozottan megfigyelhettem, hogy becsap. Ebédután érkeztünk valami kis városkába, volt pénzünk, mindjárt szállás után néztünk. Egy kocsma-szálló emeleti szobácskáját vettük ki. Én otthon maradtam, ő elment, hogy a szabókat lekoldulja. Véletlenül az ablaknál álltam, mikor ő visszafelé jött és láttam, hogy a túlsó utcasoron olvassa az összeszedett pénzt és megosztja azt két különböző zsebében. Mikor följött, panaszkodott, hogy nagyon rosszul sikerült az út és valóban csak néhány pfenninggel számolt el. Ettől az esettől kezdve tudatosan bizalmatlan és ingerlékeny lettem vele szemben. De pillanatnyilag semmit sem változtattam ezen az állapoton. A pénztelenség és tanyátlanság összekötött bennünket és sokszor órák hosszat jártunk egymás mellett, mint lelketlen automaták. S így megint terhesebbekké váltak a nyomoruságaink és fárasztóbbak lettek a menetelések a köves, mészporos országutakon. Naponta 30-40 kilométert hagytunk magunk mögött s esténként sajgó, intenzív fájást éreztem az izmaimban. Otthon szerettem a friss, kemény fekvőhelyeket s itt most valósággal el tudtam veszni, egy éjszakára valósággal meg tudtam halni a puha szalmazsákon, a fullasztó dunyhák alatt. S reggel megint előlről minden.
Sokáig tartott közöttünk ez az elhidegült állapot s hogy mindent kedvetlenül csináltunk, a legminimálisabbért is sokkal többet kellett dolgozni, mint azelőtt. Később, hogy beljebb kerültünk Németországba, idegen csavargókkal akadtunk össze, egy-egy darab útra összetársultunk velük, ezek a barátkozások kettőnket is megint közelebb hoztak egymáshoz és sok új koldulási fogást tanultunk el az idegenektől.
Németország belsejében államilag is segélyezték a vándorokat. Mintha a céhrendszerbe értünk volna vissza, itt még szinte kötelező volt a fiatal segédeknek kimenni az országútra, a saját felelősségükre látni, élni, tapasztalatokat szerezni a jövő életükre. A világot látni vágyó fiatalembereknek a részére "Verpflegung"-stációk voltak felállítva minden városban és községben. Ezeken a segélyhelyeken minden vándorló mesterlegény ingyen megkaphatta vacsoráját és reggelijét. Csavargó életüknek ezt az újabb létalapját mi csak most vettük tudomásul.
Ha fáradtan és eluntan beérkeztünk egy városba, legelsősorban ezek iránt a segélyhelyek iránt érdeklődtünk. A világ minden részéből találkoztunk itt hozzánk hasonló piszkos és elnyűtt emberekkel. Nem a szülői ház melegsége volt ezekben a fészkekben, legtöbbnyire petróleummal világított barlangokhoz vagy üres fáskamrákhoz hasonlítottak. De azért lehet, hogy éppen így volt ez jól. Senki se törődött velünk, evés előtt nem kellett megtisztálkodnunk, kedvünkre káromkodhattunk és köpködhettünk. Ha a házigazda bejött hozzánk, Jóatyának szólítottuk. Ő se vetett meg bennünket, mintha égi mannát hintene elénk, vörösre sütött cseréptányérokban elénktolta a vacsorát. Egész esztendőben, a tüzes nyelvek megjelenésekor csak úgy, mint Jézus mennybemenetelekor napokon át ecetbe áztatott pacal volt az eledel. Néha áldásosan jó volt ez a savanyú kegyetlenség, de ha egy deka kenyér volt az ember gyomrában, akkor az ecetben úszkáló pacalspárgákat rögtön megelevenedett csúszó-mászóknak láttam. És mégis mindig üres maradt a tányér és mégis mindig áldásosan búcsúztunk el ezekről az állami állattenyésztő-telepekről. És néha összeakadtunk ott kivénhedt öreg csavargókkal, akiknek már szinte lófejük volt a maró piszoktól és a bennük ekével dolgozó nyomorúságtól. És voltak ott vihorászó asszonyok ijesztően nagy hassal és szőke, kiszáradt varkoccsal a fejük tetején. És a világnak ezek a torzszülöttei mesélni szoktak csodákról, amikkel az országúton találkoztak és undorító, erotikus történeteket beszéltek el, amik sosem történtek meg, de amik után ők egész életükben vágyakoztak. Néha elgondolkoztam ezek fölött a dolgok fölött, irtóztam a körülöttem levő alakoktól és irtózás fogott el önmagamtól, akinek már majdnem-majdnem tetszettek is ezek a dolgok. Éreztem már, amilyen könnyű volt az országútra rálépni, éppen olyan nehéz lesz majd egyszer visszatérni az úgynevezett rendes emberek közé, elfogadni azok cikornyás törvényeit, törvények közé szorított szokásaikat. A legtöbb fiatal ember úgy indul el, hogy tisztán és kiváncsian végig vigye magát a világon s mint valami lelketlen, mindent elunt féreg hull el valamelyik árokban, menhelyen vagy kórházban.
De ki gondolt itt komolyan mind arra, ami elszomorító és reménytelen. Vacsora után összeszedelőztünk és úgy csoportosan baktattunk ki az Asylba. És ez a hely már az én számomra is lehetett volna akár maga a pokol, különösebben nem érdekelt volna, volt benne valami vacak, amin vízszintesen elnyújtózhatott az ember, elnyújtózkodtam és elaludtam, akárha Isten tenyerére helyeztek volna. Ezek a németországi menhelyek semmivel se kevésbé voltak hirhedt tetűmagazinok, mint az ausztriaiak s csak annyiban különböztek amazoktól, hogy esténként elszedték tőlünk a papírjainkat s reggel kétórai munka után adták azokat vissza. Ezek a menhelyek mintha valamennyien fűrésztelepek is lettek volna, az udvarok tele voltak fahasábokkal s nekünk az éjjeli szállás fejében fát fűrészelnünk, vágnunk és kamrákba cipelnünk kellett. Száz-kétszáz ember csúszott, mászott a hatalmas farakások között. De minden tulajdonképpen csak látszatra történt itt. A szolgák hiába ordítoztak, a munkának ilyen hadseregét másutt aligha láthatta volna a világ. Nincs kizárva, hogy a kétórai munka után több elvégezni való maradt mögöttünk, mint volt, mikor dologhoz láttunk. Két-két ember állt a fűrészbaknál, de inkább csak átkozták, káromolták az eléjük fektetett farönköt, mint sem hogy azt a fűrész fogaival megsebezték volna. Az udvar egyik végéből a másikba három-három ember szállított át egy-egy fahasábot. Egyenként bizonyára százszorta kényelmesebb lett volna ezt a munkát elvégezni, mint így hármasban, de ezeken az évtizedes szokásokon már nem lehet itt változtatni. Az emberek állandóan morogtak egymásra, letaposták egymás sarkait s minduntalan szét kellett választani az egymásnak szabadult verekedőket. Nyolc órakor vége volt a munkaidőnek, aki hol állt, ott ejtette ki kezéből a szerszámot s az egész udvar egy szétzüllött csatatérnek maradt mögöttünk. Eleinte nagyon nehezemre esett a semmittevő munkálkodásnak ez a formája, de később az én kezemben is vagy önmagától indult meg a fűrész, vagy én se mozgattam meg azt. Általában eszembe se jutott, hogy valahol és valamiért munkába kellene állnom. Orrom nem kívánta az égővas szagát, izmaim nem emlékeztek a szerszámok szorítására és súlyok emelésére.
Hogy a munkábaállásnak a lehetőségét is elkerüljük, egy, magunkat megvédő és másokat megtévesztő módszert találtunk ki a kolduláshoz. Mielőtt beérkeztünk volna a városba, jobbkarunkat mind a ketten a nyakunkba kötöttük, mintha sebesültek lettünk volna. Bent a műhelyekben így már nem is munkát kértünk, mint rokkant lakatos, suszter, szabó, borbély és cukrászsegédek csak némi kis pénzsegélyért nyujtottuk ki a balkezünket. Ez a kis ravaszkodásunk módfölött bevált. Az emberek általában sokkal nehezebben adnak rendes munkabért a dolgozóknak, mint alamizsnát a nyomorultnak. Mi pedig nem voltunk rátarti természetűek. Ha a szükség úgy kívánta tőlünk, egy kukkot se tudtunk németül, ha úgy gondoltuk jobbnak, ájtatos hülyékké változtunk, vagy, ha úgy kellett volna, bizonyára már meg is tudtunk volna halni anélkül, hogy életben ne maradtunk volna. Gödrös ezeket a mókáinkat szerette mindig valami gazemberkedés felé kiélezni, én szerényebben és meggondoltan játszottam. Az én módszerem ezért belsőleg megnyugtatóbb és külsőleg eredményesebb volt.
Falu alá érkeztünk, az első ház kovácsműhely volt s Gödrös egyedül akart bemenni.
- Nem, azt nem lehet - mondtam. - Ne gazemberkedj, mert ha itt rájönnek, hogy csalsz, akkor összetörik a derekad!
Együtt mentünk be és én beszéltem.
Nagy melák ember volt a kovács, a kohó előtt álldogált, fogóba zárt vasdarab melegedett a tűzben.
- Mi? te kovács vagy?! - förmedt rám mogorván. Kezeit a csipőjére fektette s mint az óriás nézett le rám a Guliverre. - A cirkuszból gyűsz, mi? - s ne úgy, hogy fájjon, belemarkolászott a hosszú hajamba.
Belémszállt az önérzet, milyen oktalanság, most az egyszer, hogy igazat mondok, nem akarja elfogadni ez az ember.
- No várjatok - mondta röhögve. - Ha mégis gazemberek vagytok, akkor megsütlek benneteket.
A tűz szikrázott mögötte, már olvadt, égett a szén közé dugott vas.
- Ha kovács vagy, hegyezd ki hát azt a vasdarabot!
Pillanatig sem haboztam. A régi virtus lobogott bennem, arcomat megcsapta a tűz forrósága, hátamon éreztem a mester gonosz, kajánkodó szemeit. A tűzből kiemeltem a vasat, a szikrák fölrepültek és szétzáporoztak. A következő pillanatban már ott álltam a tőke előtt, az üllő szarván harangozott a kalapácsom s az erős jobb kezemben égett és virított a fehérre izzott vasdarab. Éreztem, hogy körülöttem elsülyed az idegen értelmetlen világ. Már csak a kovács állt előttem s a szétzilált hajszálaimmal és a homlokomon kifakadt veritékcsöppekkel látom a két rám bámuló szemét. Gyerekes csodálkozással bámul, most én vagyok a világot forgató óriás. Ütéseim alatt nyúlik a vas, nyúlik és hegyes végbe kényszerül. Mikor készen voltam, az egészet elégedetten a földre dobtam.
- No? - kérdeztem fölényesen és elégedetten.
A kovács kezet fogott velem és megdicsért; mintha valami jótéteményt követtem volna el vele. Látni lehetett rajta, jól esik neki, hogy nem csalatkozott bennem. És én is boldog voltam, csordultig megelégedéssel tele. Az apámhoz sohasem voltam annyira közel, mint most ehez a mahomed, bizonyára nagyon buta és nagyon igénytelen emberhez.
- Ha úgy is nézöl ki, mint valami cirkuszi komédiás - mondta - fölvennélek, bizony Isten fölvennélek, ha munkám lenne. A jó kovácsokra nagy szüksége van Németországnak.
Húsz pfenninget adott, mikor elmentünk s én meleg emberi áldással és töretlen, fiatal erőkkel vándoroltam tovább. Sokáig bennem maradt a diadalmas munka ize. Még napok multán is kísértett a vágy, hogy visszaforduljak Pest felé, hazugságaival együtt elhagyjam Gödröst, elhagyjam az Asylokat, a segélyhelyek moslékos tálait és visszaálljak a munkapadhoz és beteljesítsem a hivatásomat, amiért születtem. De mindezt kint az országúton gondoltam el, lábaim rakoncátlanul topogtak a földön, a végtelen ég kék volt fölöttem és mentem, mintha a szél hajolt volna el Pest felől a még keresztül nem hasított térbe és föl nem mért időbe. A munka szeretete már csak pillanatnyi rossz betegség volt a számomra. Valami megnyughatatlan erők laktak bennem, ezek vittek és én engedelmeskedtem. Merre és hova, nem érdekelt.
(Folyt. köv.)