Nyugat · / · 1927 · / · 1927. 7.szám · / · KÉPZŐMŰVÉSZETI FIGYELŐ
Második Tavaszi Szalonját rendezi a Szinyei-Társaság «a fiatal művész-generációk számára, hol az érdeklődés teljesen reájuk koncentrálódik és a közönség, az elismert tekintélyek és a kiforrott egyéniségek varázsától menten, együtt láthatja az ígérkező közeli jövendőt». Így szól a Társaság főtitkárának a katalógushoz írott előszava, mely kiemeli azt is, hogy «a Szinyei Társaság sohasem bírálja az irányt és minden irányzatban a művészi kvalitást keresi». El kell ismernünk, hogy a Társaság legjobb indulattal igyekszik beváltani programmját, ami az irányzatoktól való függetlenségét illeti; kevésbé szigorú azonban a kvalitást illetőn. A kiállított anyag (így éppen a főteremé is) részben az iskolás nívót semmivel sem haladja túl. Nem lehet célszerű, a növendékek önkritikáját ilyen túlkorai nyilvános szerepeltetéssel tompítani.
A művészfiatalság egy része hiányzik a kiállítók között. Ez nem a rendezés hibája, hanem a fiatalok tartózkodása, akik a Szinyei-Társaságot konzervatívabb testületnek tekintik, semhogy törekvéseiket teljesen elismerhetné. És bizonyos fokig e fiataloknak talán igazuk is van, ha a tavalyi dijazottak listáját tekintik. A két fő-kitüntetett, Istokovics és Rozgonyi, már az idei kiállításon gyöngén szerepel.
Mind ennek ellenére a kiállítók között akad egy sor hivatott művész, aki a legkülönbözőbb irányokat képviseli. Nagyjában talán három csoportba lehetne őket foglalni. Az első csoport abban a levegőben él, melyet Réti István és Rudnay Gyula teremtettek az akadémián. A kifejezés skálája náluk a barokkos romantikától a romantikus expresszionizmusig terjed. Rudnay nyiltan romantikát hirdet és tanítása lelkes, rajongó követőkre talál. Réti néhány évvel ezelőtt Szőnyi Istvánban láthatta ideáljai kifejezőjét; Szőnyi azóta más irányban fejlődött, de a «szőnyiszerűségnek» igen sok képviselője van a fiatalság körében.
Így az első csoportba sorozhatjuk - minden egyéni különbözőségük mellett - a következőket: Barcsay Jenőt, aki fanyar-barna tónusba ojtja zárt formájú, meleg érzéstől átitatott nyomor-figuráit; Erdélyi Ferencet, akinek jól elgondolt figurális kompoziciói felfogásban Barcsayhoz állanak egész közel, és a két Basilidest, akik túlfűtött modorosságu expresszionizmus felé törekednek. Témáikban, rajzuk szaggatott hullámvonalában, a rajziság és a festőiség szeszélyes keveredésében, a torzításig fokozott pátoszban a nyugati festői expresszionizmus háborúelőtti stádiumát képviselik. Fonó Lajos és Tihanyi János Lajos nyugodtabb formaösszefoglalásra törekszenek; előbbi két érdekes tájjal, utóbbi egy szerény monumentalitású csendélettel szerepel. E csoportba tartozik továbbá egy sor fiatal művész, akiknek képességei még nem alakulhattak teljesen ki.
A második csoport skáláját az egyik póluson Csók, a másikon Vaszary vezéralakja jellemzi. E csoport stílusa franciás; világos foltszerű színességre törekszik; a színfolt hol szétfolyik és pikáns árnyalatokban játszik, hol energikus, szögletes vágásokba csoportosul. A színjátékban beleformálódik a többé-kevésbé bizarr és többé-kevésbé hangsúlyozott rajz. Általában ez a csoport az izgatott örömök, a felajzott derű expresszionizmusát képviseli és többé-kevésbé épít az odavetett kézjegy véletlen szépségeire. Ez leginkább Ecsődi Ákosra vonatkozik, aki édes színeit akvarelesen folyatja szét. A vékony, dekadens kontúrt jobban hangsúlyozza ki Rafael Viktor. A körvonalak által határolt területet alig dagadó formák halvány szürkében tartott pikáns színfoltjai töltik ki. A fiatalon elhúnyt Sándor István is ide sorozható, aki még tanulmányai kezdetén tartott, de jellemzőképességével sokat ígért. - Itt kell említenünk Miháltz Pál újabb képeit. «Páholy»-a érdekesen elgondolt, zárt sziluetekbe foglalt, izmos, bár kissé elnagyoltan ecsetelt munka.
A harmadik csoportot ma még kevesen képviselik. Akik a legfrissebb irányok szelét felfogták, importálják hozzánk az utolsó tíz év e legújabb «izmusát» melyet a «posztexpresszionizmus» terminusza minden szemléletesség hijján jelez csak. A háború utolsó éveiben, amikor az expresszionizmus tombolta ki magát végletes hevességgel, - lassan alakulóban volt egy ellenáramlat, mely a különböző országokban a különböző művészegyéniségek sajátsága szerint, más-más formát öltött. A magyar művészek túlnyomó része - a fiatalok is - még elnéznek e legújabb tendencia mellett, bár biztos, hogy két-három éven belül a tehetséges fiatalok nagyobb hányada fel fogja fedezni a maga számára az új irány beláthatatlan lehetőségeit. A «posztexpresszionizmus» ismertetése ezúttal nincs helyén, és így csak annyit jelzünk, hogy az új tendencia a plasztikus formák, a konstuktív perspektíva nyugalmas kompoziciójára utal, amellett, hogy a kifejezésben az expresszionizmus «démoniságát» igyekszik megtartani.
Ezen új tendencia első népszerű képviselője nálunk Molnár C. Pál. Háttereiben sok a festői önkényes játék. De figurái melodikus kontúrokban zárulnak és emelkednek ki szoborszerűen a háttér egyvelegéből. Molnár hajlik a tetszetős dekoráció felé. Munkássága virtuóz, de kissé komolytalan. Talán innen népszerűsége is. - A második, aki ezt az irányt a kiállításon képviseli, Medveczky Jenő. Ő oly híven ragaszkodik a programmhoz, hogy külsőleg minden jellegzetességet betart. «Fekvő akt»-ja a par excellence uj klasszicista munka: előtérben a szobrászilag mintázott figura, a középtéren, perspektivikus kicsinyülés hangsúlyával, egy második figura, a hátteret pedig spanyolfal és dobogószerű síkok és kockák rendszere tölti ki. A színek szigoruan helyi színek, azaz ridegen az élesen elhatárolt formákon tapadnak. Kár, hogy Medveczky is kissé külsőségesen látja feladatát. Ecsete felett még nem úr; gyakran kisiklik, és megoldatlanul hagy problémákat. De nem úr a forma felett sem; nem látja át elég megértéssel az emberi testet és a holt perspektívát. Képeiből hiányzik a meggyőző erő. - Az irány harmadik képviselője Rauscher György. Kevésbé programmszerűen dolgozik de eminens művészi ösztönnel. Női arcképe kissé édes és tetszetős. Férfiarcképe azonban elsőrangú teljesítmény. Az idomok plasztikája erős és biztos, amellett, hogy a kissé brutális skurc nehéz feladat elé állította a művészt. A színek formához kötöttek, de amellett festőileg is finomak. E kép azonkívül az, aminek lennie kell: jellemrajz, szuggesztív portré.
Fel kell végül is említenünk Derkovits Gyulát, akinek lovaskompozíció-töredéke egyik csoportba sem tartozik. Harsogó színű, feszült ritmusú, izmos teljesítmény.
A szobrászi anyag feltűnően érdektelen. Lajos Bélának egy jólmintázott férfifejét kell kiemelnünk. Vonzó tehetség Schaár Erzsébet, bár érzéssel telített, nagy formák felé kivánkozó romantikája bizonyos szertelenség veszélyét rejti.
*
A Nemzeti Szalon 55. csoportkiállításán mutatta be a Deli-házaspár újabb munkásságát. Deli Antal tehetsége legjavát most kisebb tájfestményeiben adja. Meleg derű és élénk színek jellemzik ezeket a friss meglátású olaszországi emlékeket. Deliné Bacher Rózsi két év előtt meglepett kompozíciói robusztus férfias erejével. Női festőinkre jellemző ez a nagystílű nekiugrás, mely után majdnem mindig elbágyadás következik be. Ez az elbágyadás Bacher Rózsinál sem maradt el. «Hálóhúzói»-nak feszült dinamikája nincs kellőképpen átéltetve. Igen szerencsés azonban egynéhány kikötőtája, melynek egyszerübb és természetközelibb kompozíciója jó keret az életörömös színek számára. Zsótér Ákos immár évek óta ígéri érdekes tehetsége kifejlését, és a mostani kiállításán is még csak ígéri; biztos iránya még ma sincs. Néhai Teuchert Károly hagyatéka is szerepelt e kiállításon. Tájfestészete sok finom érzékről tanuskodik.