Nyugat · / · 1927 · / · 1927. 7.szám · / · SZINHÁZI FIGYELŐ
1920-ban a magyar tragédia legérdekesebb szinpada csakugyan a határállomás volt. Itt gyűltek össze, akiknek sorsa nem változott lényegében a katasztrófa miatt: közömbös parasztok, akik csak úgy jártak a vásárra, mint azelőtt, de sehogysem bírták megérteni, hogy az új határ csakugyan azt jelenti, hogy ami azon túl van, az már nem Magyarország, szívtelen kalmárok, akik megcsinálják az üzletüket mindig és mindenütt, mindenféle más utasok, akiknek csak az a gondjuk, hogy le ne késsenek a vonatról, - de itt várakozott a menekült tanítónő, aki Budapestre törekszik, de csak Szolnokig van pénze s itt tartottak rövid pihenőt mind a menekülők, akik elhagyták otthonukat és özönlöttek Budapestre, új élet kezdésének kényszerével és a régi élet visszaszerzésének álmával. Egy drámát, mely a magyarság trianoni problémáját akarja megragadni, ezen a helyen elindítani, szép és íróhoz méltó lelemény. S ahogy aztán ezen a szintéren fűzi a dolgot: apró kis jelenetecskékből megcsinálja a hangulati középpontot, beállítja a főbb szereplőket, legfőképen Karakán Péter nyugalmazott huszárezredest, az elkeseredett, mindenkivel zsörtölődő, nyugtalansággal teli, erőszakos, de jószívű és pajtásságra mindig kész magyar urat, ahogy ennek viselkedéséből, szavaiból sejteti, hogy okvetlenül konfliktusba kell kerülnie a megkezdendő új élettel, - ez együtt a darab legjobb felvonását, sőt egyetlen jó felvonását adja, amely azt mondja és teljesen a néző rokonszenvét és érdeklődését összefogva, amit a szerző mondani akar. S nagy várakozást támaszt; nemcsak annyiban, hogy utána hasonló jó felvonásokat várunk, hanem annyiban is, hogy mennyire sikerül az írónak egy szinte zsurnalisztikusan aktuális témát, a legközelebb múlt és mai napok legégetőbb magyar témáját úgy előadni, hogy meg ne ossza a közönséget, hogy mintegy fölemelje arra a magas pontra, amelyen minden gondolkodó magyar ember, akármilyen párton áll is, találkozik.
Alighogy a második felvonás elindul, már bizonytalanná válik, hogy ezt a fölemelést az író valóban meg akarja és meg tudja-e csinálni. Sőt inkább maga osztja ketté a témát. Nyilván úgy számított, hogy a magyar problémának kétféle megoldását próbáljuk ma magyarok: az egyik a romantikus megoldás, nagy álmokkal, szép szavakkal, nagy elszánásokkal, melyek véghezvitelére nincs erő és csöndes, lassú, verejtékes, makacs munkával, melynek eredményei ki tudja mikor fognak mutatkozni. Az első megoldás hőséül az apát választotta ki, Karakán Pétert, aki nagy vállalatot alapít, szakértelem nélkül, pusztán úrvoltára támaszkodva és teatrális külsőségek között megalapítja a Fehér Szarvas egyesületet, amelyben minden megvan az integritás elérésére, programm, eskü, lelkes hívek, szónoklatok, romantikus requizitumok, csak éppen az eszközök hiányzanak, melyekkel a nagy célt meg lehet közelíteni. A másik megoldást a fiú választja, a Szibériát megjárt Karakán László, aki nem vesz részt apja egyik vállalkozásában sem, egyelőre be nem vallott, csak sejtetett külön úton jár s emiatt össze is zörren az apjával. A baj nem ebben a kettéválasztásban van, bár ez is megtöri a cselekvény vonalát, hanem abban, hogy a két férfi között nincs egyensuly. Az apa alakja folytonos mozgásban van, részletesen meg van világítva minden oldaláról. Az író állandóan reflektor-fénysávot tart rajta. A fiú szinte egészen mozdulatlan, már apjával való vitájában megmond mindent, ami mondanivalója van s ez a minden nem nagyon érdekes közhelyekből áll, - ki van merítve néhány szóval, tehát nem érdekes. Nem is rokonszenves, mert nincs emberi mivoltában felénk fordítva, - egy rosszkedvű ember, aki néha bejön a szinpadra és semmikép sem akarja velünk megismertetni magát. Ennek az eredménye aztán az, hogy minden rokonszenvünkkel és érdeklődésünkkel az apa felé fordulunk, holott az író már értésünkre adta, hogy az ő nézete szerint a fiúnak van igaza s a darab afelé az irány felé igyekszik, melyet a fiú jelöl. Mindig veszedelmes, ha a darabnak csak egy részlete is másfelé viszi a nézőt, mint amerre az író vinni akarja. S ezt az optikai csalódásunkat teljessé teszi a második felvonás zárójelenete, a Fehér Szarvas egyesület gyűlése a történelmi gyertyákkal; az öreg Karakán fulmináns beszédével, az esküvel, a Boldizsár eszelős bombájával, csupa teatrális, de az idegekre ható rekvizitumokkal. Ennek a jelenetnek a darab szempontjából legnagyobb hibája, hogy szépen és hatásosan van megírva s éppen ezért nem érezteti semmiképen, hogy az író, vagyis a darab tendenciája nem a jelenet és szereplői pártján van. Az író ezt megsejttette néhány jelenettel előbb, tehát tudjuk, de ebben a pillanatban nem érezzük. Már pedig a nézőnek minden pillanatban éreznie kell mindent, amit a szerző bármely ponton fontosat elébe tárt.
Most aztán a Fehér Szarvas ügye teljesen elejtődik, alig van többet róla szó, - a Karakánok sorsába egyáltalán nem játszik közbe. Minek kellett akkor előkapni? A nézőben feltolakszik a gyanakvó felelet: két hatásos felvonásvég kedvéért. Ekkor kelletlen érzéssel gondolunk rá: a szerző beugratott. Szinte rösteljük, hogy azt a két felvonásvéget engedtük hatni magunkra. Nem jó, ha valamely hatás íze utólag akár csak egy kicsit is megkeseredik. S most már figyelni kezdünk az írónak arra a különös szokására, hogy darab közben minduntalan elejt valamit. Így elejti a derék nevelőnő rajongó szerelmét az öreg Karakán iránt, elejti azt a flirtöt, melytől vártunk valamit, Karakán Lászlóra fontosat, a felesége és az elegáns viveur Drágffy között s ezzel elejti a női szerepeket, úgy hogy nem is tudjuk, minek kellett ezeket a nőket egyáltalán bevonni a darabba. S mikor már kezdjük remélni, hogy végre megtudunk valami érdeklődésre méltót Lászlóról, aki észrevette, hogy Drágffy udvarol a feleségének, - a szerző egyszerűen abbahagyja a dolgot, félretolja Lászlót és végez Karakán Péterrel. A büszke úr nem tudja elviselni, hogy üzleti vállalata bajba került s neki le kell mondani a részvénytársaság elnöki állásáról, már tegnap szélhüdési rohamot kapott s most izgatottan vár egy táviratot egy az ő javára remélt határkiigazitásról. Ilyen állapotában üli meg két cimborájával a nevenapját, pezsgő, cigány mellett. Ez a jelenet, bár mi únjuk már kissé a szinpadi boroscigányos mulatozást, melyet a közönség úgylátszik még mindig készséggel elfogad, jól és érdekesen van szinpadilag megcsinálva. A cigányok csoportja és Karakán nótáról nótára tragikusabb mulatozása hatásosan kapcsolódik, a cigányjelenet, ahogy a primás lassan becsempészi az egész bandát, kedves és mulatságos, - bár az én érzésem az, hogy iróilag szebb lett volna, ha a cigányok közül a vezetőszerep az öreg, süket és vak primásnak jut. Ekkor még hatásosabb lett volna a zárójelenet, mikor az öreg Karakánt a mulatozástól, rossz hírt hozó távirattól, elkeseredéstől szélütötten viszik ki a szinpadról, az öreg cigány, semmiről semmit sem tudva, húzza tovább a nótát. Így ahogy van, felvetődik a kérdés: mért csak most húzza, holott eddig a fiatal primás húzta? S a felelet megint csak ez: hatásos felvonásvég.
A negyedik felvonásban végre megtudjuk, amit eddig is tudtunk: Karakán László Szibériában tanult asztalosmesterségét értékesíti, mint segéd egy műhelyben, csinálja apja koporsóját, mely úgylátszik a romantikus álmok, a Fehér Szarvas koporsója is, megmagyarázza a feleségének, mért lett asztaloslegény, a lelkes fiatal diáknak, hogy nem a politika, nem a frázis és nem az olcsó lelkesedés fogja feltámasztani Magyarországot, hanem a szívós, megátalkodott munka. Itt végleg megérezzük, hogy Karakán László alakja nem lélekkel, hanem ujságpapirossal van megtöltve. Olyan ujságpapirossal, melyre egészen okos mondások vannak írva, de mégis csak papiros. S a sziréna-búgás, mely a szomszéd gyárból kihallatszik, az ablakok kigyulladása megint nem az ő sorsának, a magyarság sorsának szimboluma, hanem csak hatásos felvonásvég. Igazán szép és igazán szimbolum akkor lett volna, ha a szirénabúgásba valahogy belekapaszkodott volna László cselekvése s nemcsak a frazeológiája.
Ezzel a fejtegetéssel arra akartam rámutatni, hogy Zilahy darabjának gyökeres és semmivel jóvá nem tehető betegsége az, hogy semmi sincs benne organikusan megcsinálva. Hogy Gyulai Pál egy szavát variáljam, minden jelenete jobb az egésznél. Nyilvánvaló, ez abból származik, hogy a téma magvát nem fogta meg keményen és teljes bátorsággal, - tapintatos akart lenni jobbra is, balra is, szinpadi hatásokkal - jórészt igen jól átgondolt és elmés kézzel keresztülvitt szinpadi hatásokkal akarta elleplezni a dolgok lényegében mutatkozó hibákat. Félt megosztani a közönséget, - tehát megosztotta. Végeredményben egy nagy témát kis eszközökkel próbált megoldani s a téma és eszközök diszparitása megbosszulta magát.
Az előadást a főpróbán láttam s ekkor még nem volt teljesen kész. A tempója túllassú és ez főként az első felvonás hatását csökkentette, de élénken érezhető volt a harmadik felvonás cigányos jelenetében is. A szinészek közül a leghálásabb szerepe Kiss Ferencnek van, a vad temperamentumú Karakán Péter alakja az ő testére van szabva s ő játékával valóban ki is teljesíti a szerepet. Ez az alak él. László nehéz és kevéssé hálás szerepében Petheő Attila szokatlanul jól dolgozik, a merev, egyvonalú alakot elevenebbé tette az író elképzelésénél, sőt egy-egy pillanatban csaknem szimpatikussá azzal, hogy valami lefojtottságot vitt bele. A félőrült bombakészítő Boldizsárt Sugár Károly játssza, a második felvonás végén dermesztő erővel, a groteszknek a tragikusig fokozásával. Milyen kár, hogy ma oly ritkán írnak darabot, melyben Sugárnak igazi szerep jut! Kis szerepeket nagyon jól csinálnak Horváth Jenő és Pethes Sándor. A többi szereplők nagyon sokan vannak, de alig jut alkalmuk a játékra; ez elsősorban a női szereplőkre áll.