Nyugat · / · 1927 · / · 1927. 7.szám · / · KASSÁK LAJOS: EGY EMBER ÉLETE
Ki tudja merre van az út, ami nyugvópontra vezethetne bennünket. Céltalanul mentünk a szemeink után, amik néztek, de semmit se láttak. A város sötét volt, néhány emberrel találkoztunk, nem mertük őket megszólítani.
- Fáradt vagyok - mondta Gödrös - fáradt vagyok, majd megdöglök.
- Szólíts meg valakit, talán kapunk valahol szállást.
- Mondom, hogy fáradt vagyok, most utálom ezeket a németeket.
Tovább botorkáltunk még vagy egy órahosszat. Mintha sötét üvegtakaró alatt lépegettünk volna, az éjszakából itt-ott kivirágoztak a lámpák, alakok mentek el mellettünk, zagyva beszédükből egy hangot se értettem. Valami térre érkeztünk, padok voltak rajta körben, az egyikre erőtlenül leereszkedtünk. Néha-néha megszólaltunk, de mindegyikünk másról beszélt, s így a szavainkkal se tudtuk magunkat ébren tartani.
- Nem fázol? - kérdeztem rövid időközökben többször.
- Fázom, - mondta Gödrös mindannyiszor és érezni lehetett a hangjából, hogy fájdalom van minden kimondott szóban. Egyszer aztán nem felelt. Bizonyára elaludt. Valahol egy torony közelében ülhettünk, időnként hallottam a sötét magasságokba kilökött óraütéseket. Pillanatokra el-elfeledkezem magamról, lehet, hogy ilyenkor egy órahosszat is aludhattam, fölriadtam és tájékozatlanul nézelődtem az idegen helyen. Úgy éreztem, hogy ezek a csipetnyi alvások még jobban kimeritenek, nyirkos utálat volt az egész testemben, elkesernyedett számat kinyitottam a friss levegőnek. Valami fizikai tárgyak húzták le szempilláim s már láttam, hogy az ismeretlen távolból jön felénk a világosság. Hatalmas, szürke cirádákkal telerakott épület előtt, csakugyan egy téren ültünk. Megjelent egy furcsa vaskazános kocsi, két oldalából nagybajuszos sugarakban locsolta ki a vizet. Messze tőlünk körbement a téren s mégis a csontjainkig éreztük a kiömlő víz hidegségét. A kocsi után utcasöprők jártak, hatalmas ecseteikkel tisztára mázolták a kemény földet. A nedves kövek visszaragyogtatták a napot.
Egyszerre, mintha a földből nőtt volna ki, egy rendőr állt előttünk. Beszélt valamit németül, éreztem, hogy a szavai kérdések lehetnek, de semmit se tudtam válaszolni. Lehet, hogy ez a kiglancolt, uniformisba szorított ember egész éjszaka a hátunk mögött állt s most, hogy előbújt a nap, ő is előlépett, hogy elveszejtsen bennünket. Együgyű értelmetlenséggel néztem rá és néztem Gödrösre s nem tudtam fölfogni, mi történhetett vele ezekben a pillanatokban. Különben rózsaszínű feje most lángvörös volt és láttam, ahogyan a rózsaszínű szakálla fölött elrepülnek a hangok.
- Bitte, bitte - sokszor egymás után mondta ezt a zagyvaságot. Kezeivel idegesen a zsebeiben kotorászott, mintha valami fegyvert keresett volna bennök.
A rendőr beszélt és hadonászott. Most éreztem, hogy valamit akar tőlünk, hogy valamit sürget.
Gödrös végre piros kis szótárt húzott ki zsebéből és dadogva abból olvasott föl nyelvtörő német szavakat. A rendőr sokszor közbe-közbe mondta, hogy Pass. De Gödrös, mintha észre se vette volna, tovább olvasott a szótárból. A rendőr végre is mindkettőnket karonfogott és kifelé vezetett a térről. Ismeretlen utcákon mentünk át, az emberek, akik szembe jöttek velünk, először csodálkozva megbámultak bennünket, de mikor elhaladtak mellettünk, fölényesen mosolyogtak. Az őrszobán, nagy gesztusokkal újra beszélni kezdett a rendőr és Gödrös is újból belekezdett, úgylátszik mindenki részére érthetetlen fölolvasásába a szótárból. Hosszú percekig tartott ez így s a rendőr végre is fájdalmasan fölordított. Alighanem káromkodott, de azt bizonyosan éreztem, hogy szid bennünket. Gödrös már hiába mondta, hogy bitte. A rendőr elvette tőle a szótárt, gondosan az asztalra tette, aztán maga elé húzta és nagy lármával beleturkált a megriadt ember zsebeibe. Piszkos rongydarabbal és még piszkosabb papirszeletekkel lettek tele kezei. Aztán én kerültem sorra. - Nekem ugyan gajdolhatsz - gondoltam. - Ha az a gazember Gödrös nem tud veled beszélni, mit akarsz akkor tőlem, akinek még szótára sincs.
Gondosan kutatott a papirjaim között. Én Gödrösre néztem, de ő nem mert visszanézni rám, a fejét kicsit hátradöntötte, mintha a mennyezeten keresett volna valamit s négy ujjával fésülgette a szakállát.
A rendőr valószinűleg célhoz ért, a papirhalmazból kiemelte a munkakönyveinket, látszott rajta, hogy boldogan nézegeti bennük a budapesti gyárak összegyűjtött bélyegzőit; aztán elégedett mosolygással azt mondta:
- Pass...
- Ja, ja - zökkent meg Gödrös is szinte boldogan és rám nézett és röhögtek a szemei.
A rendőr is mondott még valamit és el voltunk intézve. Mutatta, hogy mehetünk tovább és megveregette a vállainkat.
- Látod, micsoda marha itt még a rendőr is - mondta Gödrös, mielőtt én még szóhoz juthattam volna. - Nem köll itt németül tudni. Pass az azt jelenti, hogy utlevél s az a marha azt hitte, hogy a sok vacak bélyegző a könyvben mind a mi jó erkölcsünket bizonyítja.
Elkeseredett voltam, rá se néztem.
- Most már látom, hogy nem tudsz hazugság nélkül meglenni. Mért hazudtál, hogy tudsz németül, mikor egy kukkot se tudsz. Ha még egyszer rajtakaplak valamin, akkor elválok tőled.
- Jó, hogy össze nem házasodtunk, mikor elindultunk - mondta és cinikusan nevetett. - Buta kispolgár vagy, ha még most se látod be, hogy itt nem kell németül tudni.
Sokáig pörlekedtünk, aztán mégis összebékültünk és órákhosszát csavarogtunk, bámészkodtunk az idegen utcákban. Délfelé érezni kezdtük az éhséget, de se harapni valónk, se pénzünk nem volt. Gödrös, aki tegnapelőtt este azt mondta, hogy soha többé nem lép munkába, most azt indítványozta, nézzünk be mégis néhány mesterhez, hátha fölvennének bennünket valahol.
- Csak kis időre - mondta. - Csak addig, amíg ennivalónk lesz.
Ő tudta a mestersége nevét németül, az enyémet kikerestük a szótárból. Az első lakatosműhelybe egyedül mentem be. Épületműhely volt, két hosszú padsor előtt dolgoztak az emberek. Az ajtón belül megálltam, kalapomat idegesen a két kezem között forgattam, magyarul köszöntem, vártam, hogy valaki észrevegyen. Egy munkás, lehet, hogy maga a művezető, jött hozzám és beszélt valamit németül.
- Schlosser, facér. - Az ember felelt valamit, de megint németül.
Tehetetlenül néztem rá. - Schlosser - mondtam újra s éreztem, hogy lassan elönt a düh és a kétségbeesés. A hozzánk közel dolgozó munkások megálltak és jóindulatuan mosolyogtak.
- Schlosser - mondtam szinte kétségbeesetten. Akárha egy siketnéma torkából szakadtak volna föl a hangok, fizikailag fájt ezt a szót kimondanom és fájt, hogy semmi folytatást nem tudok hozzáfűzni.
A szemben álló ember már hangosan nevetett, de a hangjából nem éreztem ki a gúnyt vagy a megvetést. Barátsággal nézett rám s mintha sajnált volna. Aztán a többiek felé fordult és azokhoz beszélt, levette a sapkáját és kért tőlük valamit. Pénzt kért és mindenki dobott a sapkába. Az összegyűjtöt filléreket átadta nekem, nem tudtam megköszönni, de illedelmesen, szinte gyerekesen meghajtottam magam mindnyájuk felé. Kimentem, majdnem elsülyedtem a szégyentől. Kint káromkodtam, elvadult dühvel ráztam az ökleimet az ég felé. Gödrös sunyin meglapult, hagyta, hogy kidühöngjem magam, s csak aztán kérdezte meg, hogy mi történt.
Megolvastuk a pénzt, több mint 20 fillér volt.
- Látod, ez így megy, itt igazán bolondság volna dolgozni - mondta Gödrös.
- Én nem megyek be több helyre. Én nem tudom ezt csinálni.
- Ja, barátocskám, úgy nehéz lesz az élet, ha te mindig nyafogni fogsz.
- Az anyád Istenit! hát mi vagyok én, koldus?
- No jó, majd meglátjuk, mit tudsz csinálni, ha nem lesz megint ennivalónk.
Pörlekedve ültünk be egy kis kocsmába, főzeléket ettünk és így evés közben kicsit megnyugodtunk. Én a hazai dolgokra gondoltam szótlanul, Gödrös szavakat írt ki a szótárból, szintén hangtalanul. Bort is ittunk, az egész pénzt elköltöttük. Mikor kint voltunk, azt mondta:
- Majd én bemegyek veled, ha egyedül nem mersz. Én majd beszélek velük.
Még órákhosszat kötekedtünk, aztán mivel se vacsoránk, se lakáspénzünk nem volt, megegyeztünk, hogy így közösen bemegyünk a mesterekhez. Ő lépett be először, a kezében tartotta a cédulát, amelyre a német szavakat fölírta. Az első helyen nem volt szerencsénk, Gödrös hiába darált össze mindenfélét, a mester mogorva ember volt, mondott néhány szót, aztán visszafordult a munkájához, tudomást se vett rólunk, mintha megszüntünk volna a részére.
- Látod, - mondtam, mikor kint voltunk - nem olyan könnyű mesterség ez, mint ahogy te gondoltad. - De nem beszéltem dühösen, valami ismeretlen félelem támadt föl bennem, az eljövő napokra gondoltam és majdnem megfogott a reménytelenség.
- No, persze, ilyen betyárok mindenütt akadnak, - felelte Gödrös és látszott rajta, hogy ő is izgul a sikertelenség miatt. Néztük a címtáblákat, mint valami kopók szimatoltunk, aztán megint bementünk egy helyre. Megint lejátszódott a komédia, megint nem kaptunk semmit. Aztán a harmadik hely, onnan is kinéztek bennünket. Idegesek és türelmetlenek lettünk. Nem mertünk szólni egymáshoz, éreztük, hogy a legkisebb ellentmondás verekedésbe vadított volna bennünket.
Végre a negyedik helyen kaptunk valamit. Aztán mentünk tovább, megint hiába, mult fölöttünk az idő, sietnünk kellett, ide-oda kapkodtuk a fejünket a címtáblák után. Estére összeszedtünk néhány fillért, de legalább annyira belefáradtunk a koldulásba, mintha kőtörő munkát végeztünk volna.
Éjszakai szállást kezdtünk keresni s valami zúgszálló-félében fejenként 10 fillérért kaptunk is fekvőhelyet. Maradt még némi pénzünk, mielőtt lefeküdtünk, vacsorázni szerettünk volna.
- Tudod mit - indítványozta Gödrös - spórolnunk kell, vegyünk valami olcsó dolgot.
- Persze - feleltem - valami virslit.
- Vegyünk szamárhús virslit.
- Jó, azt hallottam, hogy az nagyszerű.
A szótárból kikerestük a szamár és a virsli német nevét és Gödrös bement vásárolni. Olyasmit hozott ki, mint a szalámi, de nagyon drága volt, kenyérrevalónk már nem maradt. A lakás felé mentünkben rágtuk a drága szamárhúst, kegyetlenül kemény, ízetlen és zsírtalan volt.
- Az annya Istenit annak a gazembernek! - tört ki Gödrösből. - Ezért a pénzért fürészporral is megtölthette volna azt a lóbelet, amibe ezt a döglött szamarat beletólta.
Én megadtam magamat a sorsomnak és nem lázadtam. Amióta Pestről eljöttem, állandóan álmosnak éreztem magam, most is csak aludni, kényelmesen aludni szerettem volna.
A szobánk valami elátkozott kamra volt, négy gyanúsan sötét ággyal. A szobát egy deszkafal választotta el a másik kamrától. A fal rései többszörös újságpapirossal voltak beragasztva, néhol föl voltak szakadva ezek a papirok, mintha valaki nagy, mocskos sebeket késelt volna a falba. Az egyik sarokban mécses állt, alig gombostűfejnyi lánggal, ez volt minden világosság. Se szék, se mosdóedény. Az ágy szélén vetköződtünk, ruháinkat a lábhoz tettük. Fáradtak voltunk, alig beszéltünk egymáshoz. Ahogy lehunytam a szemem, egy csatorna partján álltam, a piszkos víz kijött a medréből, a talpaim alá csúszott, a hátára vett és megindult velem, akár egy óriási állat. Fölriadtam, mert valaki lökött rajtam egyet és tólt befelé a falhoz. Hallottam, hogy németül beszélnek fölöttem, aztán éreztem, hogy nagy, rosszszagú testtel valaki mellém fekszik. Szörnyű gyilkosságok jutottak az eszembe, arccal egészen a falhoz lapultam, szerettem volna megsemmisülni, lélegzeni is alig mertem. Kiváncsi voltam rá, ki az, aki mellém feküdt, irtóztam az érintésétől, pálinkagőz terjengett körülöttem, ebben a szörnyű büzben megint elfogott az álom. De nem tudtam igazán elaludni, a bőrömmel, az orrommal és az idegeimmel mindent éreztem, csak éppen a védekező cselekvéshez nem volt erőm. Valami csípte a lábaimat és éreztem, hogy időnként mintha fűszállal csiklandoznának, valami végigmászik az arcomon.
Még alig viradt, mikor felébredtem. Egy kövér öregember feküdt mellettem. Nagy, felfujt, mezítelenre vetkőzött testével kibújt előttem az ágyból, majdnem rosszul lettem a látásától. Németül beszélt hozzám és dühös volt, hogy semmire se tudtam neki válaszolni. Átnéztem a másik ágyba, Gödrösnek is akadt párja. De ő az ágy külső felén maradt, jóízűen még most is aludt, szakálla világított a takaró fölött.
Az éjszakai megundorodás egész napra bennem maradt. Ha gondolatban el is feledkeztem róla, az egész testem emlékezett rá, minden porcikám beteg volt tőle.
Egész nap a lakatosműhelyek látogatásával és lekoldulásával voltunk elfoglalva. Ami pénzt összeszedtünk, az ennivalóra is alig volt elég, egy fillér nélkül mentünk bele az estébe és átkozódtunk és marakodtunk egymás között, mint az ellenségek.