Nyugat · / · 1927 · / · 1927. 7.szám

HAMMERSCHLAG JÁNOS: BEETHOVEN

Fenkölt egyéniségének emléke megmozdította a legnagyobb és legritkábban megmozduló erőt: az egész emberiség szeretetét. Ő a világító szent kehely, amely magában hordozza ennek az egész korszaknak erkölcsi tartalmát. Ennek a száz esztendőből összerótt korszaknak, amelynek talán már vége is van, de amellyel sokan közülünk még lelki szálakkal fájdalmasan össze vagyunk nőve. Az Idealizmus korszakával. Mert minden korszaknak megvannak ugyan a saját ideáljai, de Idealizmus csak egyféle van: a hit, hogy az igazság már a földön is megvalósulhat. A középkor csak a túlvilági életben hitt, meg a pokolban, a renaissance csak az erőben, a tizennyolcadik század semmiben, a huszadik - ami gyanús egy kissé - mindenben egyszerre hisz - talán a pokolt kivéve. Csak a tizenkilencedik századnak volt naiv hite, hogy az erkölcsi igazság már a földi életben maradék nélkül megvalósulhat. Ennek a korszaknak a bejáróján és kimenő kapujában egy-egy erkölcsi óriás őrködik. Az egyikben Schiller. Szerinte a művész feladata, hogy az igazság földi aranykorszakát megteremtse: "Je reicher wird die Welt, die er umschliesset... je schwächer wird des Schicksals blinde Macht, je höher streben seine Triebe, je kleiner wird er selbst, je größer seine Liebe. Zuletzt, am reifen Ziel der Zeiten, noch eine glückliche Begeisterung, des jüngsten Menschenalters Dichterschwung, und - in der Wahrheit Arme wird er gleiten." Tolsztoj áll a másik kapuban, arrafelé, ahol a lélekharang kondul. Ő nem hisz abban, hogy a küzdő ember tévelygése adottság volna, amelyet mint lerázhatlan terhet akasztott reánk a kifürkészhetetlen sors akarata. Ő meg van győződve arról, hogy minden ember lelkiismeretében csalhatatlan mérleget hordoz magával, amelyre, ha figyel, az igaznak egyértelmű szavát mindenkor meghallhatja. De aki meghallotta, annak le kell mondania minden harcról, azt az egyet kivéve, amelyet saját énjével ví. És Tolsztoj kiméletlen harcot hirdetett - Beethoven ellen, mint aki érzéki örömtüzek mámorító fényébe csalogatja a megingott lelkülettel tántorgó emberiséget. Az ellentét Tolsztoj és Beethoven között letagadhatatlan. Beethoven a Prometheusi szellem reinkarnációja. Titáni erő és titáni dac van benne. S az istenektől nyert adományával, mintha egy lépéssel tovább menne, az istenek akaratának korlátain túl: az istenek a sötétség büntetését szabták az emberre és a világi művészet örömét csak mint enyhítő orvosságos cseppeket mérik, s íme, egy művész, egy félisten, istenadta tehetségének lobogó fáklyájával, felszabadítja az embert a sötétség nyomasztó járma alól. A művész megbüntettetik s leláncolt teste a szenvedélyek és betegségek kettős kínjaiban vergődik. De művészetének fáklyafénye kiolthatatlanul már tovaterjed, s végül is, mintha az ég is megbocsátana neki, s - miként az öreg muzsikusról szóló hindu mesében a felhők is megnyílnak e földi harmoniák földöntúli szépségeire s az angyalok mosolyogva ropják a táncot.

Öregségében Beethoven is megbékél. A "Missa solemnis"-ban megírta az egész zeneirodalom legbűnbánóbban epekedő "dona nobis pacem"-ét. De addig is - és azután is rebellis gesztusa fel-fellobban:

«Ihr führt ins Leben uns hinein,
Ihr lasst den Armen schuldig werden,
Dann überlasst ihr ihn der Pein:
Denn alle Schuld rächt sich auf Erden.»

Mintha az önhibáján kívül szenvedő ember fölé védőleg akarná kitárni erős karjait. S varázslatos erejű művészetének balzsamával enyhíteni a sebeket, miket a sors akarata ütött a szegény halandó gyönge testén.

Beethoven mindegyik szimfóniája, minden egyes szonátája, minden vonósnégyese, mintha egy-egy meg nem nevezett "Eroica" volna. Valamennyinek első tétele a hős küzdelméről szól; valahány második tétel, mind a hős elbukását hirdeti. A sorstragédia beteljesedett. De a műnek még nincsen vége. És Beethoven-Prometheus legigazibb missziója, mintha csak e pillanatban kezdődne igazában. Ennek a sorstragédiának utójátéka nem lasciv Kordax, de nem is ájtatos liturgikus korálének, amely fölfelé emelve tekintetét, eltereli figyelmünket a földi nyomorúságtól. Beethoven táncra szólítja halott hősét. S íme, a minden alacsony szenvedély salakjától megtisztult tánc itt megmutatja istenes voltát. Táncra perdül az Eroica, csak úgy mint a hetedik, a kilencedik szimfónia. S nem véletlen, hogy az "Eroica" fináléjának tánc-dithyrambusa a beethoveni "Prometheus"-zene főtémáján épül. A hetedik szimfóniában már Schumann is, Wagner is, a tánc apotheózisát látták meg. A IX. szimfónia záró-kórusa a legföldibb hatalomnak, az örömnek isteni voltát hirdeti.

S íme Beethoven, a mesterek mestere, zenéje erkölcsi kristályosságával kifordítja sarkaiból a zenetörténetet: egyenrangúsítja a világi muzsikát a vallásos zenével. Megszünt a démonok játéka a művészetek művészetében: a zenében. Megszentült a profán zene. Megtört a pokol hatalma. Elült az ördögtől való félés. Kiragyogott a nap. És tárva a mennyország kapuja. Beethoven hitet öntött az emberiségbe. Hogy el ne veszítse alacsony kishitűségben saját magát.

És halálának százéves fordulóján, mintha az egész emberiség reménykedve és epedve nyujtaná ki feléje karjait. Mily fenséges látvány! Testük büszke meztelenségben kiegyenesedik. Szemük csillog. Arcuk ragyog. Szájuk szelíd mosolyra nyílik.

Azután tekintetük lecsúszik. Egymásra néznek. Mintha tükörbe néznének.

És ismét szégyenkezve húzzuk magunkra takarónkat...