Nyugat · / · 1927 · / · 1927. 6. szám · / · FILM-FIGYELŐ
Az idei filmszezonnak legértékesebb és legérdekesebb amerikai filmje. Értékeit és érdekességeit nem szimbolumainak és nem társadalmi szatirikusságának tulajdonítjuk, mert ezeket inkább csak a film magyar dramaturgja,
A film kompozícióban és rendezésben James
Egy szegény fiatal zeneszerző érdekházasságról álmodik, amely lehetővé tenné számára, hogy szív nélkül végzett pénzkereső munkák helyett szimfoniáján dolgozhasson: ez az álom a film tulajdonképpeni témája, mert ami ezt megelőzi és követi, az a szokott amerikai sablon.
James Cruze nem burleszk-rendező, mégis úgy érezzük, hogy ennek az álomfilmnek hatásos ötletei, merész technikai trükkjei nem születhettek volna meg a burleszk kultusza nélkül. A burleszk irrealitása, életet és fantázia-világot egybegyúró paradoxiája szublimálódott itt át, hogy virtuózan érzékeltesse az álmok fantasztikumát.
A «Jazzband» azonban nem kapná meg a megérdemelt dícséret teljességét, ha csak technikájáról beszélnénk. Az álom-lélektan igazsága, mélysége és a logikátlanságban is logikus rendszere az, amely feltünő ebben a filmben, feltünő, mert a pszichológiai igazság egyébként igazán nem kenyere az amerikai filmeknek, mint ahogy nem az az előbb kiemelt újszerűség sem. És még egy: nem okoskodó álom-analizis filmesült meg a «Jazzband»-ben: az összes álomképek és fordulatok egyúttal nagyon mulatságosak is, különösen a valóságelemek groteszkül felfokozott és egyre fokozódó beleszövése révén.
Nagyon jó példa ez a film arra, hogy a közönség milyen jól akceptálhatja a legabsztraktabb, legexpresszionisztikusabb kép- és filmhatásokat, ha ezeket valami, számára is hozzáférhető indokolással tudják a szerzők beállítani. Ha azt mondom: álom, őrültnek vagy részegnek viziója, akkor százezreknek «vadabb» dolgokat adhatok, mint a futuristák vagy expresszionisták kevés ezreknek.
*
A «Dagfin», mint ezek a régi Joe May-filmek, tipikus megtestesülése a bonyodalmas, szövevényes filmregénynek, sok egyenrangú szereplővel, parallel vezetett embersorsokkal, szélesen gördülő epikus előadási modorral, túltelítve a szó rosszabb és a szó finomabb értelmében vett romantikával. A kiélezett hatáskeresések, szándékosan feszített és elrejtett rejtélyek: ez az olcsó romantika, a szenvedélyek mélyről lángoló lobogása, az emberéletek erőteljes túlrajzolása: az a művészibb romantika benne.
A nemes romantikának legszebb értékét Sabi bey figurája hozza, olyan szinész kezében, mint Paul Wegener. Megtaláljuk, mint minden szerepében, a félelmetes és idegenszerű emberfölötti embert, annak minden romantikus elstilizáltságával. Játéka csodálatos példája annak, hogy miként hozhat ki mindent egy hatalmas szinész-zseni úgyszólván semmivel és semmiből. Egy-egy testtartásában a rendíthetetlen, pusztító erejű, de önmagát leláncolt szenvedély, egy-egy szemhúnyásában, állat-emberi mosolyában egy furcsa, erős, de szánandóan magányos lélek tragédiája. Sabi bey gonosz, számító gyilkos, becstelen eszközökkel, aljas hazugságokkal harcoló szerelmes és mégis szenvedelme fájdalmas erejével szimpatikussá tudja magát tenni, sorsára döbbentetni a nézőt, meghatni és felemelni oda, ahol az esztétika a tragikusan fenségeset jelöli meg.
Partnerei közül Marcella Albari, akit már láttunk néhány filmen, egyre komolyabb tehetségnek mutatkozik, Paul Richter azonban, aki a Nibelung-film Siegfriedje, még egy szerepében sem volt olyan sivár, üres, tehetségtelen és unalmas, mint itt, a Dagfin címszerepében.
*
Az «Ez Páris» szcenáriuma és rendezési megoldásai telve vannak a legfinomabb és legszellemesebb filmötletekkel, tempója is, mint mindig, friss és magávalragadó. Tovább fejlődik az a drámaszövésű szisztéma is, amelynek felbukkanását előző vígjátékfilmjeiben megfigyelhettük: a dialógus egy-egy mondata löki meg mindig további előhaladásra a cselekményt. Lubitsch megtudta alkotni a színpadhatásoknak és a filmhatásoknak bravuros szintézisét, olyan egyesítését, amelyben ez a két ellentmondó összetevő egymás hatóerejét sokszorozza meg.
Filmtechnikában és a hatás szuggesztivitásában a film tetőpontját a charleston-verseny jelzi, összefotografálásaival, bevágásaival, lencsetrükkjeivel és megragadó fényeffektusaival. Olyasféle hatásegyesítése ez a mozgásrészeknek, mint ahogyan azt a futurista festészet kísérelte meg, természetesen itt a filmen, a mozgások művészetében, összehasonlíthatatlanul eredményesebben és erőteljesebben.
Lubitsch tökéletes tudással és fölényes biztonsággal szólaltatja meg szinészeit, valamennyit, kivétel nélkül, és így nem volna szabad filmjének sztárjait külön kiemelni. A legkisebb epizódista is, kezdve a gyors hajtásért igazoltató rendőrön, tökéletes alkatrésze volt a pompás és lendületes összjátéknak.
Komoly megrovással kell megemlítenünk a magyar filmkölcsönzőnek, az Iris-vállalatnak hanyagságát és rossz helyen alkalmazott szűkmarkúságát. A film «kiállitása» egyenesen gyalázatos: a silányan fotografált felírások egyenetlenül világított, rosszul olvasható, elsötétülő, majd kivilágosuló piszkossárga betűi hunyorogtak a foltos, bágyadt-szürke alapon. A magyar filmkereskedelem eddig legalább az ilyesmire nagy súlyt helyezett. Ezentúl már erre sem?
*
Néhány évtizeddel ezelőtt, amikor a film csodájára, a fal vásznán élő emberre egyre inkább rányílott az ember szeme, mindig ezt hallottuk, mint az új művészet legnagyobb dicséretét: a film az ember életét, a szinész produkcióját az enyésző pillanatokból a halhatatlanságba menti át. Azóta azonban szomorítóan tűnt ki, hogy a film halhatatlansága csak elvi lehetőség és nem a gyakorlat valósága. Ha egy filmet lejátszottak a mozik, akkor az nyomtalanabbul eltűnik, mint egy műsorról levett színdarab, mert ez, ha másként nem, szövegkönyve útján továbbra is hozzáférhető marad. A jó színdaraboknak felújítása is rendszeresebb, míg a meghalt filmeket csak a kiszámíthatatlan üzleti számítás támaszthatja fel néhánynapos új életre. Ezért kell minden filmreprizt örömmel fogadni, különösen akkor, hogy ha a felújítás értékes és szép filmet juttat újra levegőhöz.
Ilyen örömmel szolgált a Forum-Szinház új műsorában egy régi, régi Conrad Veidt-filmnek felelevenítése. Megint új bizonyság ez a film amellett, hogy a filmművészet ma stagnáló állapotba jutott és csak technikában mutatkozik lényegesebb fejlődés.
A «Borzalmas Éjszakák» a német film hőskorának figyelemreméltó emléke. Felépítése szvitszerű, az egyes mesék érdekesen vannak beillesztve az összefoglaló keretbe: egy antikváriumban az ördögnek és halálnak képe megelevenedik, kilépnek kereteikből és az ódon könyvekből rémtörténeteket olvasnak fel az ugyancsak képből kielevenedett kokottnak.
A grand guignol-témák hálás hatáslehetőségei sorakoznak fel, mindvégig megtartva a művészi izlés szigorú határait. Kezeskedik erről
A filmet forgalomba hozó Cito Cinema jól sikerült új mutációkkal igyekezett elfeledtetni a film technikai primitivségeit.
*
Rudolf Valentino utolsó filmjéről nincs sok mondanivaló. George
Valentinóról kialakult véleményünket sem fogja ez a film megmásítani: szimpatikus jelenség, átfestve valami lírai, érzékien meleg színezéssel. Ha el nem adta volna magát a pénzért és az olcsó sikerekért, komolyabb szinész is lehetett volna belőle.
Közelebbről is érdekelhet bennünket partnere, a világkarriert csinált magyar
Akiben mélyebb lélek lakik, egyénisége színesebb és magasabbrendű az átlagnál, aki el szeretne térni a sablonoktól, aki alakítani akar, aki nem anyag akar lenni a filmen, hanem művész, az ritkán viheti többre az amerikai filmgyárakban a jelentéktelen epizódszerepeknél.
Akik szeretik Bánky Vilmát és akik büszkék Bánky Vilmára, legyenek nyugodtak: ő igazán teljességgel mentes a felsorolt hátrányos tulajdonságoktól és egészen bizonyos, hogy sikerei csak fokozódhatnak, karrierje csak emelkedhetik.
*
Murger regényének filmváltozata amerikai gyár stúdiójából került ki. Rendezésében megkapjuk a jó amerikai filmek összes jellegzetességeit, erényeikkel és hibáikkal egyetemben.
A Bohémek filmjében megtaláljuk a sokat emlegetett amerikai tempót, amelyről azonban jól tudjuk, hogy az csupán fizikai mozgások pergésének tempója, nem pedig a drámaiság belső hajtóereje, megtaláljuk a változatosan és gondosan felépített dekorációkat és a kitünő fényelosztást, lágy és finoman plasztikus hatásokkal, a többszörös ellenvilágítások következetes és változatlan alkalmazásával.
Nincs meg azonban a Bohémekben, mint ugyancsak az amerikai filmek legtöbbjében, a dráma hangulatatmoszférája és nincs meg a belső stílus folytonossága és tiszta egysége. Az amerikai rendező nem művész, hanem mesterember: kétszeres erővel érvényes ez a megállapítás a Bohémek rendezőjére. Ezért nem találjuk meg a filmben sem az eredeti regénynek, sem az operának derűs, könnyed, kedves és igazán, nemcsak külsőségekben bohém tónusát. Leszámítva talán a kirándulás plain air-képeit, amelyekben volt báj, hangulat és illuzió.