Nyugat · / · 1927 · / · 1927. 6. szám · / · SZINHÁZI FIGYELŐ
Hogy elfeledtük legtöbben a diákéveinket! Vidéki urifiú-korunkat, a kávézsúrok, a vasárnapi csendes misék, az éjjeli zenék, a cigányzenés bálok és majálisok romantikáját, a gondtalan és szépreményű esztendőket. Régi ideáljaink - ma talán többszörös családanyák - ki tudja melyik eldugott fiókban őrzik lánykori emlékkönyvüket, amelynek valamelyik lapjára ábrándos versikét jegyeztünk Farkas Imre modorában, mert hisz akkor ő volt a divatos költő, az ő köteteit bújta a mindkét nembeli fiatalság. Őt utánozta, aki tudta, ő volt a siker irigyelt embere, aki könnyed és érzelmes lantján eltalálta a fiatal szívek nótáját. A poézise lekerült a napirendről, bölcsen megérezte, mikor kell elhallgatnia, de ő ma is - kicsit megderesedve - az, aki volt: kedves, ügyes és aggálytalan föltálalója a kelendős közhelyeknek. Nem felejtette el a fiatalságát, nem ábrándult ki az életből és nem tudott leszokni a könnyű népszerűségről. Idejekorán fölfedezte a maga számára a színpadot és a muzsikát. A szandolint fölcserélte a motorcsónakkal, de ezen a komplikáltabb járművön is a magyar vidék szelíden kéklő hangulatvizeit keresi fel legszívesebben, azokat a tájakat, ahol neki mindig termett egy koszorú babér, vagy legalább egy cserép muskátli. Egyszóval: operetteket ír, magyaros daljátékokat, többnyire eltalálva a szerényebb igényü szinházi publikum ízlését.
Uj darabja se nem jobb, se nem rosszabb az előzőknél. Kissé hanyagul fölvázolt história egy huszárhadnagyról, aki Fecském nevü paripáján, mint a távlovaglás győztese eljut Bécsbe, ott beleszeret egy gazdag sörgyáros leányába s el is veszi feleségül, de csak a harmadik felvonás végén. Előbb még drámai konfliktus támad - Erckmann-Chatrian receptje szerint - közte és leendő apósa közt. De aztán minden elintéződik a lovagiasság szabályai szerint. Nem hiába vagyunk lovagias nemzet, sőt lovas nemzet, aminek jeléül a címben szereplő «Fecském» több ízben meg is jelenik a színpadon. Miért re? Ha Grane-nak szabad az Istenek alkonyában?
Farkas Imre abban is rokon Wagnerrel, hogy a zenét maga szerzi a darabjaihoz. Hogy hogyan, azt maga szokta - kedves és fölényes öngúnnyal - leleplezni a zongora mellett: Egyszerű fortéllyal, ismert nótákból és rigmusokból «kerekíti kerekre» ártalmatlan slágereit, amelyek többnyire shimmy, vagy charleston-álruhás csárdások. Azt hiszem, ő mulatna legjobban rajta, ha valaki kritikai pápaszemen át akarná vizsgálni muzsikáját.
A «Repülj Fecském» előadásán úgy láttuk, hogy szerző és publikum megtalálták egymást. És a publikum ismét fölfedezett egy jó szinészt,