Nyugat · / · 1927 · / · 1927. 6. szám · / · SZINHÁZI FIGYELŐ

Ignotus Pál: CSÓKRÓL CSÓKRA
Francia operett a Magyar Szinházban

Ezt az operettet tegnap láttam. Amit meséjének nevezhetnék, abból csak annyira emlékszem, hogy a harmadik felvonás végén mindenki találkozik a Dísz-tér 100 fldszt. 1 legénylakásban és összeházasodik. Egyes jelenetek azonban tisztán maradtak meg a fejemben. Így azok, amelyekben Titkos Ilona vagy Molnár Vera Dénes Györggyel vagy Kertész Dezsővel charlestonozik vagy énekel. A játék egységes: Titkos Ilona is tud charlestonozni, Molnár Vera is tud charlestonozni, Dénes György is tud charlestonozni, Kertész Dezső sem tud énekelni.

Emlékszem azután szóviccekre és versecskékre, amelyek a kitünő fordító, Heltai Jenő jóvoltából kerültek a darabba. És végül és főként néhány dalmelódiára, fülbemászóra és kellemesre, amely igazán jól esett - nem tudom, hogy noha-e vagy mert nem értek a muzsikához. Különösen szeretem azt az édes mű-exotikus dalocskát, amelyet általában Havaji gitár néven emlegetnek s amelyet már ezelőtt is több izben hallottam pesti magánházakban, gramofonból. Mindig meghatott ez az érzelmes üvöltés, amely olyan volt, mint ha széplelkű kutyák az 1700-as stílusban adnának szerenádot s amelyet még meghatóbbá tett, hogy az egészet a boszorkányos érzéketlenséggel forgó korong fujta a fülembe. A Csókról csókra előadásán ezt a dalt a zenészek egyéni művészetétől megfinomítva s megnemesítve kapja az ember. A kutyai, gépi és műhavaji bárgyúság polgári bárgyúsággá enyhül benne, a szentimentális ugatásból szentimentális nyávogás lesz, az érdekes bizarrságból pleonazmus. A zene mellett a zseniális Csortos állítólag angol szavakkal sírva vigad.

Csodálatos, hogy milyen maradéktalanul tudja az ilyen operett felhigítani azt, ami amúgyis híg. Csodálatos, hogy az igénytelenségnek, a semmilyenségnek milyen magas fokára tud emelkedni. Ez, azt hiszem, nem csak hatalmas sikerének egyik főoka, hanem annak is, hogy senki idegét nem fűrészeli, senki ízlését nem bántja. A bécsi-pesti fajta operettre ez nem áll: az igenis pretenciózus műfaj, akár annak szánják a szerzők, akár nem. Költői igazságszolgáltatással operál főúri társaságok és vadregényes vidékek couleur localejaivál, szívre és agyra pályázó melodramatikussággal; elviccelt romantikával, de romantikával. Külön hangjai és külön formái vannak. A párisi fajtának nincsenek: az csak vicceket viccel el, - főként azokat a polgári malac-vicceket, amelyek a párisias bohózatok erejét teszik. Abszolute pretenciótlan, szag és íz és jelleg és értelem nélkül való, s ez a kedves benne.