Nyugat · / · 1927 · / · 1927. 6. szám · / · IRODALMI FIGYELŐ

François Gachot: RENÉ CREVEL

Már legelső könyve, a Détours, amely 1924-ben, a Nouvelle Revue Française-nél jelent meg, Crevelt az új generáció legjobbjai közé emelte. Akkor is, mint azóta is, résztvett minden új lap alapításában: ő adta ki az Aventure-t, a surrealisták előfutárját, egyideig titkára volt az azóta meghízott Nouvelles Littéraires-nek, s ma is állandó munkatársa a surrealista orgánumoknak, így a Feuilles Libres-nek és a Revue Surréaliste-nak... Mindazt, ami az új írók elvitázhatlan hozadéka: egy bizonyos miszticizmus, a lelki élet hegemóniája, a benső valóság hangsúlyozása a külső látszatokkal szemben, - ha nem is Crevel találta ki, de ő valósította meg az elsők között, és pedig nem a fiatalkor minden új után kapó szimatjával, hanem mivel egyénisége egyben egész korának is a kifejezője...

A Détours-ban, melyet regénynek nevez, bár híjján van minden cselekvénynek, főképp a hősnek, Danielnek elemzése és szemlélete fontos. Alapjában nem más ez, mint a mai ifjúság arcképe, vadságával, ábrándjaival, keserves vergődéseivel. De már itt is kóvályog az a dupla tragédia, amely, míg kortársai lelkében latens marad, Crevel-nél könyörtelen élességben mutatkozik. Ezt rajzolja hőse helyzetében, szülei közt, akiket Daniel megvet s akiknek öngyilkosságát is mintegy ő idézi elő, valami félig véletlen, félig szántszándékos módon; ezt érezzük Daniel tehetetlenségében, a körötte gravitáló Leilával és Cyrillával szemben, akikhez vagy nem akar, vagy pedig nem tud ragaszkodni; s ezt mélyíti el lassankint a megszálltság, a monománia misztériumáig. Az a szinte szorongó hang, amely azóta túlárad minden művén, itt még csak egy-egy villanás Daniel szeszélyes sétái, «kerülői» között. Csakhogy ez a villanás megkeseríti örömét, elrontja a másokkal való együttlétet, s magára hagyja, távol attól, akit szeretni vélt egy pillanatra...

Második könyve: Mon Corps et Moi inkább tanulmány, mint regény. Egyedül, egy hegyi szállodában, minden díszlet és környezetrajz nélkül, az író itt nem tesz mást, minthogy szorgosan vizsgálja multja és jelene minden percét. Felidézi mindazokat, akik elől elmenekült s akik felett ítélkezni akar, hogy végre rendbejusson önmagával. A prousti alakok pokla ez, de annak a tekintetén át, akit nem csalnak meg a látszatok. Crevel elvet minden leplet. Megvallja minden gyötrelmét, a testével küzdő emberéit s egyben ítéletet tart az életbeli és irodalmi képmutatás felett. De ez a könyv még csak pamflet, vádirat önmaga ellen, s a test és lélek viaskodásából egyelőre nem születik új etika...

La Mort Difficile, legújabb könyve, még mindig inkább emberi tartalmával, mintsem a formájával hat az olvasóra. E regény első fejezete - két anya végtelen párbeszéde egy auteul-i szalónban - Crevelnek tán legérettebb, legfölényesebb teljesítménye. Az egyik anya leánya, Diane, a másik anya fiának, Pierre-nek, a festőnek barátnője, amíg, hála a két anya alacsony bizalmaskodásának, intrikáló-kedvének és korlátolt szeretetlenségének, Pierre végképp megutálja az otthont, a családot s Diane helyett, aki visszatartja, rossz szelleméhez, Bruggle-höz menekül. Itt, e «nyíltszemű kis vadnál», új csalódások, új hazugságok, újabb fájdalmak fogadják, - s, Diane-nal a szívében, öngyilkos lesz... E könyv újsága abban áll, hogy szakít a célzásokkal, a tettetéssel, a burkolózásokkal s egy eddig titkolt szenvedést nyíltan és leplezetlenül tár elénk. Ez őszinteség világánál az, ami érthetetlen bűnnek látszott, mostan mintegy emberibbé, fájóbbá és érthetőbbé válik. Pierre, Bruggle és Diane, e három, akiket a szerelem kapcsol egybe, de akik közt, akarva-akaratlan, a nő játssza a barát szerepét, - mintegy immanens létükkel töltik be állandóan e könyvet (Bruggle például csak a könyv végén jelenik meg, míg a könyv első felében csak Pierre megszálltságában érezzük) s valami új világot, egy új világfájdalmat jelképeznek. Az utolsó tíz esztendő irodalmi műveiben a férfi mindig feláldozza a nőt, valami kivüle álló szenvedélynek. Crevel tovább megy, bár a nő szerepét sehol, egy percre sem kisebbíti. Ez a szépséges Diane, aki csak szenved, csak szánakozik s egy oly bánat fölé hajol, amelyet kitalál, bár nem ismer, s aki akár önmagát is hajlandó feláldozni barátjáért, - e regénynek bizonyosan legtisztább, legmeghatóbb alakja. Pierre tudja, mégis eltaszítja, s még legszörnyűbb magánya sem űzi vissza Dianehoz, hanem, a kétes gyógyulás helyett, inkább a biztos halált választja... Az utolsó három lapnak csodálatos tisztasága (Diane és Bruggle találkozása Pierre holtteteménél) mintegy az égbe emeli e tragédia alakjait, akiknek főleg Pierre-nek vergődése a választani-nem-tudásban, az anyagnak s a gondolatnak örökös dilemmájában gyökerezik...